Népopera?

2016. március 7.

Fekete Gyula: Egy anya története – a Budapesti Operettszínház előadása a Zeneakadémián. KONDOR KATA írása a március 2-i előadásról

A magyar kulturális élet sajátosságaként értékelhető, hogy a Budapesti Operettszínházat a kortárs magyar operajátszás jelentős játszóhelyei között kell számon tartanunk. Nincs olyan hazai intézmény, amely tudatosan felvállalná az új magyar művek megismertetésének feladatát; még a Magyar Állami Operaház sem jár élen e tekintetben (bár a jövő évad terve szemet gyönyörködtetően sok kortárs művet tartalmaz, ez egyelőre kivételes eseménynek, és nem tendenciának tűnik). Noha pozitív példaként említhetjük a CAFe Budapesten vagy az operavizsgákon tartott érdekes bemutatókat, az Operettszínház évi egy-két kortárs premierje még így is kiemelkedőnek számít.

Fekete Gyula darabja, az Egy anya története a Bartók+ Fesztiválon került először színre, és az ott meghirdetett népoperai kezdeményezésbe illeszkedik, vagyis széles tömegek megszólításának igényével készült. Ha eltekintünk attól, hogy a kortárs művészet nehezen befogadható volta talán nem olyan egyszerű, hogy egy kézlegyintéssel elintézhessük („a szerzők mindenféle érthetetlen dolgot csinálnak”), hanem mind az okok, mind a lehetséges megoldások jóval sokrétűbbek, a szándék még értékelhető is. Ám ezúttal több tényező szerencsétlen együttállása oda vezetett, hogy a jóindulatú kezdeményezés tökéletes kudarcba fulladt. Próbáljuk megfejteni az okokat, hátha hatással lehetünk arra, hogy ne fordulhasson elő többet hasonló!

Adva van egy történet, amelynek igényes szövege rögtön veszélyt rejt magában: az erős érzelmi töltet és a nagy hatású képek nem megfelelően interpretálva könnyen giccsessé válhatnak, és inkább mértéktartást és egy kis elidegenítést igényelnének, hogy valódi erejükkel hathassanak. Ehhez jön egy jó zeneszerző, aki azonban feltűnően vonzódik az áradó dallamokhoz és a hatásos megoldásokhoz, noha – legalábbis az általam ismert műveiben – eddig jó ízléssel és önfegyelemmel használta azokat. És adva van az Operettszínház, amely lehetőleg a saját művészeit szerepelteti a készülő produkcióban, ám egy részük igencsak híján van a megfelelő énektechnikai tudásnak, ellenben rettenetes manírokkal rendelkezik. El tudjuk képzelni, hogyan erősítik egymást rossz irányba ezek a tényezők…?

Az opera kezdetén még többet várnánk, a zenének igen poétikus pillanatai vannak, az Anyát alakító Frankó Tünde produkciója pedig egészen magával ragadó (egyedül a kevéssé érthető szövegmondást róhatjuk fel neki, hiszen egy új mű esetében nem árt, ha követhető a történet). A helyzet még akkor sem romlik jelentősen, amikor a Halál szerepében színre lép Dolhai Attila, mert bár énekhangja nem kifejezetten szép, és az ő szavait sem lehet kellően érteni, a szereppel tűrhetően megbirkózik, és a két szereplő kettőse jó értelemben vett feszültséggel telítődik. Miután a Halál magával viszi a gyermeket, az Anya útnak indul, hogy különböző allegorikus alakok segítségével visszaszerezze őt.

Frankó Tünde és Dolhai Attila (fotó: Vona Ildikó)

Frankó Tünde és Dolhai Attila (fotó: Vona Ildikó)

Ezek az alakok azonban olyan könnyűzenei színezetű muzsikát kapnak, ami a modoros-musicales énekmóddal karöltve borzalmas giccsbe fullasztja a darabot. Az első allegorikus figura, az Éj Nádasi Veronika kifejezetten kellemetlen, száraz hangján, torokból préselve szólal meg. Sajnos az Éj újra és újra színre lép a további szereplők érkezésekor, rányomva a bélyegét a későbbi együttesekre. Langer Soma hangja nem kellemetlen, ám éneke szintén igen sok manírt vonultat fel. Üde meglepetés viszont Lukács Anita, aki nem csak magabiztos technikai tudásról és szép hangszínről tesz tanúbizonyságot, de elképesztő magasságokat énekel, még akár térdelve is. Negyedikként Blazsó Domonkos csatlakozik a csapathoz, aki nem kiemelkedően, de korrektül szólaltatja meg szerepét.

Zsótér Sándor rendezése mindent megtett, hogy ellensúlyozza a darab és az énekprodukciók hatásvadászatát, ám a közhiedelem ellenére a rendezés nem képes totálisan megfordítani a zene kifejezőerejét. A szűkös, kispolgári környezet találkozása a természetfelettivel egészen megkapó, Ambrus Mária díszlete jól funkcionál, Benedek Mari jelmezei egyszerű, ám jól eltalált jelzésekkel utalnak viselőjük tulajdonságaira, ismét pompásan egyesítve földi és égi, valóságos és azon túlmutató vonásokat. Ladányi Andrea koreográfiája szintén minimális eszközökkel, de érzékletesen árnyalja a karaktereket.

A Budapesti Operettszínház Zenekarát Balassa Krisztián vezényelte, és bár akadtak pontatlanságok, eleinte csupán az énekeseknél (akiknek egy része nem is nagyon nézte a karmestert – nem tudom, mennyire volt jó rálátásuk), később kisebbek a zenekarban is, a szép tuttik és a kidolgozott hangzás a fiatal dirigens munkáját dicsérte. A fúvósokat pedig külön dicséret illeti az igényesen kivitelezett szólókért.

Az Egy anya története komoly témát boncolgat, amivel könnyen utat lehetett volna találni a közönséghez, hisz a halálról csaknem mindenkinek van valamilyen tapasztalata. Ezúttal azonban nem ez történt, a kezdeményezés kudarcba fúlt, és sem igényes alkotást, sem a hallgatóság számára kedves előadást nem sikerült létrehozni (a kritikus ezúttal teljes meggyőződéssel csatlakozhat közönség túlnyomó többségének véleményéhez). Pedig a téma, már csak súlyosságánál fogva is, többet érdemelt volna.

Fotó: Vona Ildikó

Hasonló bejegyzések