Nemzetközi összehasonlítás II.

2014. április 23.

Giacomo Puccini: Bohémélet – közvetítés a Metropolitan Operából. KONDOR KATA írása

Rodolphe: Vittorio Grigolo (fotó: Marty Sohl)

Rodolphe: Vittorio Grigolo (fotó: Marty Sohl)

Van abban valami érdekes, ha az ember sok hasonló előadást lát. A régi „szép klasszikus” Bohémélet-produkciók áttekintése nem csupán az egyes előadásokról vagy esetleg magáról a műről, de a műfajról és általában a mai operajátszás kérdéseiről is sokat árul el. A Metropolitan Opera Bohéméletét Franco Zeffirelli rendezte, így ebben az esetben is – hasonlóan a müncheni Otto Schenk és a hazai Nádasdy Kálmán által színre vitt produkciókhoz – egy nem formabontó megközelítéseiről, hanem szemet gyönyörködtető kivitelezéseiről híres rendező alkotásáról van szó. Ebből következően az előadás számos ponton hasonlóságot mutat az említett másik kettővel, de árulkodóak a különbségek is.

A Metropolitan-beli előadás a felsoroltak közül a legújabb, 1981-ben mutatták be. Ennek tudható be, hogy – amin a másik két produkció esetében csodálkoztunk – az aprólékos egyezések, a darab legapróbb színpadi utasításainak követése itt hiányzik, Schaunard-nak nem muszáj felkapnia a vizes kancsót, hogy ürügye légyen Mimit és Rodolphe-ot kettesben hagyni, és a példákat még sorolhatnánk. Egyúttal hiányzik azonban a figurák és a történések olyan részletgazdag megjelenítése, amit a müncheni előadásban méltattunk, és mivel korábban nem láthattam a produkciót, nem tudhatom, ez az aprólékosság eleve hiányzott-e a rendezésből, vagy csupán az eltelt évek alatt kopott le – mindenesetre egyik sem vet túl jó fényt az intézményre.

Marad tehát a szépség, a lenyűgöző díszletek, a bámulatos színváltások, amelyeknek mikéntjét a szünetben meg is csodálhattuk. A látványvilág valóban pazar, különösen szemet gyönyörködtető a kétszintes Párizs-kép. Természetesen ehhez a hatáshoz a Metropolitan párját ritkító színpadi adottságai is kellenek: legutóbb a Wertherben is szembesülhettünk vele, milyen könnyen és gyorsan lehet akár nagyobb díszletelemeket is mozgatni általuk. Akinek tehát nincs más vágya egy operaelőadás színházi részét tekintve, mint hogy legyen minden szép és érthető, az nem panaszkodhatott. Magam nem tartozom ebbe a csoportba, habár nem tagadom, hogy a valóban szép és igényesen kivitelezett előadásoknak van létjogosultságuk, ám abban a minőségben, amit csak a legnagyobb operaházak tudnak kivitelezni.

Mimi és Rodolphe: Kristine Opolais és Vittorio Grigolo (fotó: Marty Sohl)

Mimi és Rodolphe: Kristine Opolais és Vittorio Grigolo (fotó: Marty Sohl)

Már csak egy kérdés maradhat: miért pont a Bohémélet az a darab, amelyet akár a modernitás irányában nyitó intézmények is több évtizedes, így színházi szempontból értékét vesztett rendezésekben tartanak műsoron (értékvesztés alatt itt nem az eredeti rendezői intenció hiányát értem, hiszen a müncheni előadásnál láthattuk, hogy ez nem szükségszerű, hanem annak idejétmúltságát, hiszen a színház a jelen művészete, és a maga teljes hatását csak saját korára – amelyet nem évtizedekben, legfeljebb években mérnek – tudja tenni). Egyfelől nyilván bármelyik másik nagy klasszikus is juthatott volna arra a sorsra, hogy nosztalgikus emléket állítanak belőle a hagyományos operajátszás számára, másfelől abban, hogy épp a Bohémélet járt így, minden bizonnyal szerepet játszott, hogy a cselekmény karácsonykor játszódik, így az előadások nagyrészt az ünnepi időszakra esnek, amikor is az emberek hajlamosak a szentimentalizmusra, bármilyen rossz vagy nyugtalanító dolog megjelenítése pedig szinte szentségtörésnek számítana (hasonló történt egyébként A diótörővel is).

Mimi és Rodolphe: Kristine Opolais és Vittorio Grigolo (fotó: Marty Sohl)

Mimi és Rodolphe: Kristine Opolais és Vittorio Grigolo (fotó: Marty Sohl)

Bár az operaműfaj anyagi igényei szükségessé teszik, hogy létezzenek ilyen előadás-matuzsálemek (hiszen a tehetősebb közönség általában ezeket kedveli), szerencsétlen helyzetnek tartom, hogy egy darab ennyire a múlt foglyává váljon. Ha mindig ugyanazokat a Bohémélet-előadásokat játsszák, hogyan kerülhetnének be új gondolatok, új értelmezések róla a közbeszédbe? Vajon tényleg nem jutna eszünkbe ma se más a darabról, mint 30-50-70 éve? Annyi minden változott a szerelemmel, a szegénységgel, a művészléttel kapcsolatban, nem lehetnének új gondolataink a darabról is? Így gyakorlatilag hibernáltuk a művet, belefagyasztottuk egy régi értelmezésbe, és azóta, ha valakinek sikerült is újat mondania róla, az a csekély számú új produkciónak vagy néhány kellőképpen invenciózus előadónak köszönhető, akik képesek voltak saját művészetükkel kitölteni a pusztuló rendezés réseit (ahogyan erről a budapesti előadás kapcsán írtunk is).

Musette: Susanna Philips (fotó: Marty Sohl)

Musette: Susanna Philips (fotó: Marty Sohl)

Ám ha nem is vagyunk teljesen elégedettek a színpadi megvalósítással, még mindig sok örömünket lelhetjük a zenében. Ebből a szempontból a Metropolitan előadásán igen különös helyzet állt elő, ugyanis a lebetegedett Anita Hartig helyett az előző este Pillangókisasszonyt éneklő Kristine Opolais-nak kellett beugrania (és mivel matiné-előadásról van szó, így a művésznőnek 24 órán belül kellett két Puccini-hősnőt elénekelnie, és meghalnia). Ilyen extrém körülmények között helytelen lenne bármilyen negatív észrevételt tenni az énekesnőre, aki egyébként fáradtsága ellenére is élményt nyújtóan énekelt. Sajnos nem lehet hasonló jókat elmondani a Rodolphe szerepét éneklő Vittorio Grigolóról, aki – bár kellemes jelenség, és az általa megformált figura nem csak kellőképpen megnyerő, de életszerű, hiteles is – minden magas hangnak úgy megy neki, mint aki halálugrásra készül, így azok erőltetettek, préseltek lesznek, márpedig akad magasság jócskán a szerepben. Kár érte, mert így hiába a szép színű hang és a vonzó alakítás, az előadói teljesítmény csorbát szenved.

Marcelt a müncheni előadáshoz hasonlóan ezúttal is Massimo Cavaletti énekelte, ám akkor sokkal jobb benyomást keltett. Ezúttal hangja néha erőltetettnek tűnik, talán a Metropolitan hatalmas nézőtere miatt érezte úgy, hogy a kényelmesnél nagyobb hangerőt kell produkálnia. Ellenben Susanna Phillipsről csak a legjobbakat lehet elmondani: hangja könnyed, csillogó, alakítása élettel teli. Előadásában Musetta keringője érzéki szépségű lett, könnyen el lehet képzelni, hogy ebbe a nőbe közben valóban minden férfi beleszeretett.

Mimi: Kristine Opolais (fotó: Marty Sohl)

Mimi: Kristine Opolais (fotó: Marty Sohl)

Schaunard szerepében Patrick Carfizzi nem nyújtott különösebben érdekes teljesítményt, sem hangja, sem színpadi személyisége nem bizonyult emlékezetesnek. Colline-két Oren Gradus a szerep nagy részében tisztességgel helyt állt, csupán a Kabátária közben éreztem azt, hogy mintha hangja nem illene a szólamhoz: nagyobb, drámaibb, kissé darabosabb, mint amit az olvadó szépségű olasz muzsika esetében várnánk. Donald Maxwell viszont még Benoît és Alcindor rövid kettős szerepében is tudott értékeset nyújtani, hangja és színpadi egyénisége egy idősödő nagy művész alakját vázolta fel.

A Metropolitan Opera Ének– és Zenekarát Stefano Ranzani vezényelte. Az olasz karmester meglepően visszafogottan viszonyult a Puccini-zenéhez, vezénylését a tisztes mértéktartás jellemezte, így sikerült elkerülnie mindkét végletet: az előadás nem vált sem giccsesen émelyítővé, sem unalmassá.

Nemzetközi összehasonlításunkban a Metropolitan sem nyújtotta azt az elsöprő Bohémélet-élményt, amit vártunk. Ebben természetesen a kevéssé sikerült énekesi alakításoknak is szerepe volt, ám a más operaházakban szerzett hasonló tapasztalatok alapján muszáj felvetni: nem volna-e célszerű a lagymatag, de biztos sikert hozó régi produkciók műsoron tartása helyett valami újat kezdeni a darabbal?

Fotók: Marty Sohl / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések