Nemzeti büszkeség

2017. szeptember 22.

Erkel Ferenc: Bánk bán – felújítás az Erkel színházban. KONDOR KATA írása a szeptember 9-i és 17-i előadásokról

Bánk bán: Molnár Levente (fotó: Vermes Tibor)

Különösen nagy várakozás előzte meg az Erkel Színház idei első bemutatóját. Több okból kifolyólag: egyrészt az Operaház felújítási évében a helyhiány miatt jelentősen lecsökkent számú premierek egyikéről van szó, emellett természetesen maga az évadnyitás is érdeklődésre adhat okot, pláne ha az egy kiemelkedően fontos magyar mű új produkciója. Ám ezeknél is fontosabb, hogy a premiert a hazai kulturális élet két vezető intézményének igazgatói jegyezték: a karmester Kocsár Balázs, a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója, a rendező pedig Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója volt. Nem tudunk tehát nem úgy tekinteni a bemutatóra, mint a hazai kultúrpolitika két emblematikus alakjának művére, amely, mint ilyen, képet adhat a fennálló rendszer kultúrával kapcsolatos szándékairól és ezek minőségi következményeiről. A mindenkori hatalom és az azáltal privilegizált személyek kivételezett helyzetéből adódóan, úgy vélem, az ilyen produkciókat mindenképpen szigorú mércével kell megítélni.

A két művész együttműködése nem előzmények nélkül való: Debrecenben már színre vitték együtt a Bánk bán eredeti változatát – az előadást az operakedvelők egy része azóta is mérföldkőnek tekinti. Jómagam sajnos nem láthattam a produkciót, így jelen írásnak nem tárgya a mostani bemutatónak a régihez való viszonya; csupán annyit állapítsunk meg, hogy mindkét alkotó igen régóta foglalkozik a témával. Ez szerencsére meg is látszik az előadáson: a problémák nem a műismeret vagy az átgondolt koncepció hiányából fakadnak, sőt, a papírforma szerint a szereposztásnak is nagyjából működnie kellene (még ha a májusi Operakaland számos tanulságát nem is sikerült a gyakorlatba átültetni, feltehetőleg az eltelt idő rövidsége miatt).

Az elhangzó zenei anyag az Erkel-féle eredeti és a Rékai Nándor által 1940-ben kialakított baritonváltozat felhasználásával jött létre, ami önmagában több kérdést vet fel.

A címszerep hangfekvésének megváltoztatása akkor lehet indokolt, ha az intézmény inkább ilyen adottságokkal bíró énekesekkel rendelkezik, amit az eredmények ezúttal nem igazoltak.

Ismét csak a tavaszi Operakalandra hivatkozva, saját tapasztalat alapján legalább kettő, de a hírek szerint három kiváló tenor-Bánk bán is létezik, aki tudja a szerepet, miközben a baritonok közül sikerült két olyan művészt kiválasztani, akik mögött ugyan valóban kiváló produkciók állnak, ám most egyikük sem felelt meg maradéktalanul a szólam támasztotta elvárásoknak. Mindezek fényében nem érzem megalapozottnak az Operaház döntését, mivel a zene ebben a változatban helyenként csorbát szenved: a duettekben sérül a harmónia, hiányzik a fölső szólam, ráadásul az énekelnivaló még csak nem is mindig kényelmes a rendelkezésre álló baritonok számára, egyes részek érezhetően túl mélyek nekik. Ezen az sem változtat, hogy a premiert népszerűsítő kisfilmben Vidnyánszky Attila azt nyilatkozta, őt az a kérdés izgatta, hogy művészi szempontból hogyan változik a címszereplő karaktere egy súlyosabb, sötétebb hang esetén.

Szemere Zita (Melinda), Balczó Péter (Ottó) és Geiger Lajos (Biberach) (fotó: Vermes Tibor)

Ami az eredetiség kérdését illeti, úgy tűnik, a játszott változat összeállítói az első felvonásban még erősen hittek ennek a verziónak a létjogosultságában, az Ottó-Melinda duettbe még egy olyan részlet is bekerült, amely már az Erkel által revideált változatból is kimaradt. Aztán a második felvonásban többször visszaköszön a Nádasdy Kálmán által átdolgozott szöveg (amit a Hazám, hazám… esetében valamelyest meg is érthetünk, hiszen a közönség erősen kötődik ezekhez a sorokhoz, később azonban nem találtam logikát a kétféle szöveg megoszlásában), és a húzások is erre a verzióra kezdtek emlékeztetni. Természetesen minden előadáshoz létre kell hozni az eredeti műből az akkor játszott zenei és szöveganyagot, így akár még indokolt is lehetne újabb és újabb változatok létrehozása, ám ebben az esetben

éppen a probléma zenetudományilag erősen tematizált volta miatt nem vagyok meggyőződve, hogy kellő mennyiségű és elég erős érv áll a jelenleg játszott Bánk bán mellett.

Vidnyánszky Attila rendezése nagyon erős karakterekre épít: Molnár Levente, Komlósi Ildikó, Haja Zsolt színészi játékukkal és személyiségük kisugárzásával akár filmben is megállnák a helyüket (erről a produkció trailere alapján is meggyőződhetünk). Kisebb szépséghiba, hogy a karakterformálást nem sikerült a második szereposztás énekeseihez is hozzáigazgatni: náluk sokszor éreztem azt, hogy megcsinálják, amit utasításul kaptak, ám ez sokkal kevésbé olvad össze előadói alkatukkal, mint váltótársaik esetében. Az előadás látványvilága máskülönben is igen hangsúlyos (díszlet: Olekszandr Bilozub, jelmez: Nagy Viktória): kiemelkedő szerep jut a világításnak, amely igen tekintélyes megjelenést kölcsönöz a szereplőknek, és falra vetített árnyékaik is nagyon hatásosak. Ugyanakkor hibának tekinthető, hogy a színpadi reflektorok a közönség egy részét zavarták a látásban.

Gertrúd: Komlósi Ildikó (fotó: Vermes Tibor)

A látványelemek a magyar-meráni szembenállást is erősen hangsúlyozzák. A békétlenek eltúlzottan ősmagyar viselete kritikus fényben jeleníti meg szélsőségességüket, de nem vetül jobb fény a másik táborra sem: közülük a férfiak ruhái a mai divatbemutatók sokat kárhoztatott, nemi sajátosságaikat elvesztő darabjaira hasonlítanak (a szöveg szellemében, tegyük hozzá, mielőtt valaki öncélú modernizálást kiáltana, hiszen épp az első felvonásban említi Petúr, hogy a királynét csak az érdekli, „a Merániak / Mi szépen hordják harisnyájokat”). A két oldal ellentétét az előadás talán legfeltűnőbb szimbóluma is magában hordozza: a királyné estélyén körbehordozott és elfogyasztott szarvas, amely egyértelműen a kifosztott magyar hazát jelképezi.

Nagyon érdekes utalás a nyíl, melyet Gertrud fog a kezében, mielőtt az állatba szúrnák. Ez a motívum a darab szövegében rendszerint Melindával kapcsolatban jelenik meg, így a rendezés párhuzamot von az ő megrontása és a haza sorsa között.

És teszi ezt újfent csak a darab szellemében – gondoljunk csak a nőalak személyéhez kötődő magyaros zenékre, a cimbalom szerepeltetésére! Így a látszat ellenére az eredeti változatban sem szorul háttérbe a nemzeti tematika a szerelmi történet mögött, hanem csupán látens formában van jelen.

Tiborc és Melinda: Kováts Kolos és Szemere Zita (fotó: Vermes Tibor)

A rendező kihasználta a lehetőséget, hogy a darab elsődleges cselekményének színre vitele mellett számos háttértörténéssel ki is egészítse azt. Ezeknek egy része a mű irodalmi előzményeit hozza működésbe: Katona József drámáját idézi az Ottóba szerelmes Izidóra szerepeltetése és Biberach meggyilkolása, a Hamlet alakjával való rokonságra utal a koponya, Melinda kendője pedig az Otello motívumát juttathatja eszünkbe. A mellékesemények megjelenítése egyes esetekben működik, például az említett gyilkosság a hangulati ellentételezés dacára – vagyis inkább éppen amiatt – jól illeszkedik Bánk és Melinda torokszorító búcsújához. Ugyanakkor a számos hallgatózás/leselkedés/egymásra nyitás után már követhetetlen lesz, ki miről tud, főleg, hogy a szereplők sokszor következetlenül viselkednek egy-egy információ birtokában, ráadásul egy második megtekintéssel sem kerülhettünk közelebb a viszonyok átlátásához, mert a második szereposztásnál az ilyen jelenetek egy része hiányzott.

A királyné megölése is problémás: a trónnal való agyonnyomás egyfelől a hatalommal való visszaélésre utaló, érthető szimbólum, csakhogy a színpadon szinte kivitelezhetetlen – ezúttal legalábbis nem sikerült, inkább nevetséges és esetlen lett.

A Tisza-parti jelenet is zavaróan túlzsúfolt a számos néma szereplő megjelenítésének következtében: bár az események gondolatiság tekintetében itt is illeszkednek a fő történéshez, mégis elrontják annak hatását. Hasonlóan indokolatlannak érzem a halott szereplők megjelenítését, amelyre egyedül Komlósi Ildikó arcjátéka lehetett mentség – ő még ezekben a percekben is képes volt tovább árnyalni a királyné karakterét.

Bánk bán: Molnár Levente (fotó: Vermes Tibor)

Létezik az előadásban egy olyan momentum, amely alaposabb elemzést is igényel, és különösen vitathatónak tekinthető. Az opera legvégén megjelenik a színen a gyermek Szent Erzsébet, egyfajta pozitív végkicsengéssel feloldva a zárójelenetet. Bár az Erkel-operák többsége nem nélkülöz valamilyen reménykeltő befejezést, ez a zenében gyakran közel sem olyan hangsúlyos, mint amennyire a rendezők szeretik kiemelni (gondoljunk Szűcs Gábor legutóbbi Hunyadi László-rendezésére). A történelmi kapcsolat valós, Szent Erzsébet II. Endre és Gertrud lánya volt;

a darabban nem szereplő, ám történelmi tudásunkból származó ismereteink előhívása pedig akár művészileg termékeny döntés is lehet. Ez azonban nem magától értetődő, ugyanis a művészi tevékenységhez a rendelkezésre álló adatok egyfajta szűrése, kiválogatása is hozzá tartozik,

csak a mondanivaló szempontjából releváns információkat van értelme játékba hozni. Hogyan gazdagítja Szent Erzsébet megjelenítése a Bánk bánt? Felmenti a királynőt tettei alól az, hogy ki lett a lánya? Nyilvánvalóan nem. Enyhíti a tragédiát a korszak egyik pozitív figurájának megjelenítése? Szintén nem, sőt, tegyük hozzá, nem is volna helyes, ha így történne. Akkor miért kell mégis megjelennie? A produkcióból nem kapunk egyértelmű választ, így csupán arra tudok gondolni, hogy a rendező egy kis fényt, talán a transzcendencia vigaszát szánta az előadás utolsó gondolatának, ami azonban összefüggések hiányában önmagáért valónak hatott.

Jelenet az első felvonásból (fotó: Vermes Tibor)

Az énekesekről sem lehet kizárólag kedvezően nyilatkozni. A címszerepet megformáló Molnár Levente ijesztően kezdett: az első felvonásban rendszeresek voltak intonációs bizonytalanságai. Ebben talán a premier okozta izgalom is közrejátszhatott, mert a későbbiekben szöveg- és tagolásbeli tévesztések is előfordultak – ám ezzel együtt is javult az énekes teljesítménye a második felvonásra.

Erős színpadi jelenléte és szemmel látható elhivatottsága is pozitív irányba lendítette a mérleget, még ha néha túlzásba is esett:

az az érzelmi hevesség, ami az Operakaland Petur bánjaként indokoltnak tűnt, itt néha modorosnak hatott.

Szegedi Csaba betegséggel küszködött a széria alatt, egy előadást ki is hagyott – remélhetőleg ennek tudható be igen gyenge szereplése a 17-i, délelőtti előadáson. Különösen a nagyária sikerült rosszul, de az énekesnek gyakran gondjai voltak a hangindítással is, mintha minden alkalommal újra és újra neki kellene futnia. Alkatát tekintve Bánk lírai oldala állt közelebb hozzá, vagy pedig sikerült vokális korlátait okos belátással értelmezéssé nemesítenie, hiszen baritonja ilyenkor sokkal kellemesebben szólt, mint a drámai részekben.

Petur bán: Kelemen Zoltán (fotó: Vermes Tibor)

Az eredeti változat az átdolgozotténál is nagyobb koloratúrkészségű Melindát igényel: valószínűleg ez motiválhatta a szereposztás kiötlőinek kissé meglepő választásait. Ám Szemere Zita kiválónak bizonyult, puhán és szépen megfogott, kiváló magasságai és érzékeny, rebbenékeny karaktere élményt nyújtott. Egyetlen kifogásunk szólamformálásával kapcsolatban lehetett: az önállóan kigömbölyített hangok nem mindig álltak össze frázissá, gyakran mint egy túlságosan különálló részekből álló gyöngysor, hézagosak maradtak.

Rőser Orsolya Hajnalka még kevésbé tipikus Melinda-hang, egyes részletekben szopránja túlzott könnyűsége miatt kissé élesnek, kellemetlennek hatott. Ha azonban képesek voltunk az adottságaiból következő korlátain túllépni, örömteli pillanatoknak is tanúi lehettünk. Szépen sikerült például a második felvonásbeli ária, és a Tisza-parti jelenet – bár nem volt makulátlan – szintén mutatott értékeket.

A királyné szólama igen nyaktörő, nagy hangterjedelmet igényel, így Komlósi Ildikónak elsősorban azok a részek sikerültek szépen, ahol hosszabb szakaszokon át kellett folyamatosan énekelnie. Ugyanakkor megjelenésének fensége, méltósága különösen emlékezetes maradt. Nem lehetett nagyobb panaszunk Németh Juditra se, aki kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, csupán kissé öblös hangképzését kifogásolhattuk.

Ottó szerepében igen eltérő adottságokkal rendelkező művészeket láthattunk. Balczó Péternek jól állnak az ilyen típusú karakterek, ám hangi adottságai nem feleltek meg maradéktalanul a szólam támasztotta kívánalmaknak. A magasságok amúgy sem erősségei, a sokszor csak falzettban megszólaló csúcshangok csorbát ejtettek produkcióján. Horváth Istvánnak ezzel szemben az énekteljesítménye maradt inkább emlékezetes, nála csaknem kifogástalanul sikerültek a szólam extrém magas hangtartományban megszólaló részletei is.

Melinda: Szemere Zita (fotó: Vermes Tibor)

Peturként mindkét általam látott előadáson Haja Zsoltot csodálhattuk meg, és ezt a kifejezést esetében szó szerint kell érteni. Úgy tűnik, a fiatal bariton kezd megérni a drámaibb szerepekre: bár már korábban is kóstolgatta őket, most éreztem csak igazán, hogy megugrotta a lécet. Bordalára sem hangerő, sem frázisformálás, sem intenzitás tekintetében nem lehetett panasz. És bár már esett szó róla, még egyszer kiemelném alakításának erejét:

az énekes egyetlen szempillantással képes árnyalni a figurát, szerepfelfogásában Petur szélsőségbe hajló eltökéltsége egyfajta naiv idealizmusba vetett rendíthetetlen hitből táplálkozik.

Tiborcot az első szereposztásban Kováts Kolos énekelte, akihez szintén emlékezetes pillanatok kötődnek kötődtek. Nem állítom, hogy ne lehetne észrevenni, hogy egy már kevésbé aktív művészt hallunk, ám a hang szépsége és a személyiség súlya jelentős művészi élményt nyújtott. A másik előadáson Rácz István tekintélyes, de a dallamok finomságaiba beleilleszkedni nem mindig képes hangot szólaltatott meg.

Úgy érzem, hogy a szereposztók alábecsülték a király szólamát, amely, mind hangterjedelem, mind zenei karakterformálás tekintetében igen sokoldalú énekest igényel – akár egy máskülönben jó basszbaritonnal is előfordulhat, hogy nem alkalmas rá. Így Bakonyi Marcell rokonszenves fiatal királya is adós maradt a tartott magasságok szép megformálásával. Az igazi probléma azonban Káldi Kiss Andrásnál jelentkezett, akinek teljesítményét nem is tudom igazán értelmezni, annyira távol állt mindattól, amit akár hanganyag, akár technika tekintetében elvárhatnánk.

Bánk bán: Molnár Levente (fotó: Vermes Tibor)

Biberach szerepében Geiger Lajos megszokott, működőképes szerepformálását és nem hibátlan, de a jelen körülmények között nem is zavaró vokális produkcióját mutatta be. Cseh Antal kissé jobban énekelt, mint az utóbbi időben a pályáján beállt hullámvölgyben tőle megszokhattuk, bár hangja néha most is kiürült és érdessé vált.

A Magyar Állami Operaház Zenekarát Kocsár Balázs vezényelte; teljesítménye kellemes meglepetést jelentett az elmúlt évad után. Bár kisebb bizonytalanságok – főleg a premieren – előfordultak (nem sikerült mindig együtt maradni a kórussal, és követni az énekeseknek a nehéz áriákban jelentkező tempó- és tagolásbeli megingásait),

ez a produkció kétségtelenül alapos, átgondolt betanítói munkáról és a darab mély megértéséről tanúskodott.

Dicsérően nyilatkozhatunk az énekkarról is: egységes, telt hangzásuk megadta jeleneteiknek azt a súlyt, amit a darab megkövetel. Nagy öröm, hogy ilyen pozitív megállapításokat tehetünk a főzeneigazgató munkáját illetően, mivel nem titok, hogy korábban rendszeresen elégedetlen voltam a produkcióival. Remélem, ez a Bánk bán arról tanúskodott, hogy eztán az Operaházhoz méltó színvonalú zenei irányítást követhetünk figyelemmel.

Az évadnyitó premier sok kívánni valót hagyott maga után, értékei ellenére sem felelt meg teljes mértékben az elvárásoknak. Jó volna hinni abban, hogy az illetékesek levonták belőle a szükséges tanulságokat, és képesek lesznek azokat gyümölcsözően felhasználni. Ha ez az (Erkel-)előadásokban megvalósulna, akkor nem csak üres szólam lenne a nemzeti büszkeség.

Fotók: Vermes Tibor

Hasonló bejegyzések