Franz Schubert: A szép molnárlány – Klaus Florian Vogt dalkoncertje Münchenben, 2013. december 15. KONDOR KATA írása
Bár a dalkoncertek iránti hazai érdektelenségen való kesergés szerencsére kezdi kissé idejét múlni – nagyobb zenei intézményeinkben időről-időre kiváló előadók tolmácsolásában szólalnak meg a dalirodalom remekei, és ezekre általában némi közönség is kíváncsi –, ahhoz, hogy igazi világsztároktól hallgathassunk meg néhány dalt, sajnos a mai napig több száz kilométert kell utaznunk. Így Schubert A szép molnárlány című ciklusát a nemrég Budapesten Wagner-szerepben bemutatkozó német tenor, Klaus Florian Vogt előadásában hozzánk legközelebb Münchenben lehetett meghallgatni.
Az énekes igazi megosztó személyiség: egyesek dicsérik intelligenciáját és kulturált szólamformálását, másokban ellenérzést kelt túlságosan finomkodó, férfiatlan hangja. Persze egy dalkoncerten mások a hangszínnel szembeni elvárások, mint egy Wagner-darab esetében, így valószínűleg a művészt kevésbé kedvelőknek sem lett volna okuk ilyen jellegű kritikára – amennyiben az énekes a tőle megszokott hangon énekelt volna. De itt érhetett a koncert első – és legnagyobb – meglepetése: Vogtnak hallhatóan változott, vagy legalábbis változóban van a technikája. A hang sokkal kevésbé finomkodó, mesterkélt, mint korábban, egy jó értelemben vett – tehát nem a dalok karakterével összeegyeztethetetlen – hősibb szín társul hozzá. Azért is gondolnám a változást inkább folyamatban levőnek, mintsem már lezajlottnak, mert a dalciklus egyes helyein énektechnikai megoldatlanságok jelentkeztek, a tenorista például a piano magas hangok esetében még keresi, hogyan is kell ezzel az „új” hangjával kiénekelnie őket, ebben az esetben némi bizonytalanságot és félelmet véltem felfedezni. Emellett a ciklus vége felé, a tenorista fáradtságával arányosan, vissza-visszatértek korábbi technikájának egyes elemei, zártabb hangképzéssel énekelt, némi nazalitás kíséretében. Érzésem szerint azonban az énekes jó úton jár, és ha képes a megkezdett változást végigvinni, az komoly előrelépés lehet művészetében.
De nem csak az énektechnikát illetően okoz meglepetést Vogt. Akik hallották korábban előadásában A szép molnárlányt, vagy legalább valamely koncertjének felvételét, meglepetten állapíthatták meg, mennyit változott a művész értelmezése is az egyes darabokat illetően. Ahogyan dalok esetében nem is lehetne másképp, természetesen leginkább árnyalatokról van szó: egy dinamikai különbség az első dalban (A vándorlás), egy kis variáció az ismétlésnél a hetedikben (Türelmetlenség), vagy akár csak a szép hangzás szándékos feladása a nagyobb kifejezőerő érdekében (14. – A vadász).
Ezekben az apróságokban, kidolgozott részletekben figyelhetjük meg, milyen komoly művészi tudatosság van a látszólag teljesen természetes, mintegy magától értetődő éneklés mögött. A tenorista ugyanis nem csak abban az értelemben szólaltatja meg a dalokat minden bonyolultságtól mentesen, hogy mind a német nyelvet, mind a Schubert-zenét érezhetően anyanyelvi természetességgel kezeli. Nem, Vogt művészi, színpadi egyéniségére is jellemző a naivitás. Egyszerű, romlatlan lelkű figurának festi A szép molnárlány-ciklus hősét is, szemben egyes, szintén kiváló kollégái sokkal tudatosabbnak ható megformálásával. Mindkét megközelítés jogos, és úgy vélem, a hallgató csak nyerhet vele, ha egymás után meghallgathat egy briliáns felépítésről tanúskodó interpretációt és egy ilyen tiszta egyszerűségben megszólalót. Ám nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy épp a dalok már emlegetett apró megoldásai, egy hangsúly, egy tagolás tárják fel, milyen komoly munka, tudatos műgond van a látszólagos spontaneitás mögött.
A koncerten – ahogyan napjainkban szinte valamennyi nagy énekes Schubert-előadásain – Helmut Deutsch működött közre. Talán fölösleges is megemlíteni, hogy a művész ezúttal is a darab értő tolmácsolójának bizonyult, akinek a keze alatt a zongoraszólam valóban az énekkel egyenrangúan szólalt meg, azzal együttesen adta meg a dalok kifejezését, jelentésszerkezetét. Így például az 5. dalban a nyughatatlanságot a kíséretben legtöbbször fel sem tűnő szabálytalanságok megmutatásával jeleníti meg, míg máshol szinte megszámlálhatatlanul sok fajtáját, színét adja a patakcsobogásnak, a könnypergésnek, a 16. dalt (A szeretett szín) pedig – azt hiszem – még sosem hallottam ennyire halotti zeneként, temetési indulóként előadva, mint ezúttal tőle.
Németország ideális helyszín egy emblematikus német műnek kiváló német előadók tolmácsolásában történő meghallgatására. De azért néha jó volna, ha az ilyesféle koncertekhez nem kellene olyan messzire menni…
Fotó: Vermes Tibor