Nemes összevisszaság

2017. november 13.

Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola – HD-közvetítés a Metropolitan Operából. ELEK MARTIN kritikája

Ha a New York-i Metropolitan Operaházra gondolunk, akkor egyebek mellett a zenei kivitelezés toronymagas színvonala, a klasszikus, de vizuálisan grandiózus rendezések juthatnak eszünkbe. A Met operaközvetítései sorozatában látható Varázsfuvola-produkció, bár felvonultat néhány frappáns újdonságot, valójában nem felborítja, csupán új ruhába öltözteti a ház tradícióit.

Julie Taymor 2004-ben debütált rendezése elsősorban eklektikusságával tűnik ki. A rendező színpadán egymás mellé kerülnek távol-keleti színházi elemek, kaszinó benyomását keltő plexiüveg díszletek és mesevilágot idéző jelmezek. Mindezek összjátékaként folyamatosan stimuláló látványszínház jön létre, mely kaleidoszkópszerű sokszínűségével egyfajta posztmodern stíluskavalkádot hoz létre.

Tamino: Charles Castronovo (fotó: Richard Termine / Metropolitan Opera

A rendezés egyik legexponáltabb újdonsága az elektronikus látványelemeket felváltó hagyományos bábjáték. Feketébe öltözött statiszták mozgatják a Taminót üldöző kígyót, a Papagenót körberepkedő madarakat, a fuvola hangjára összegyűlő állatokat és így tovább. Ezek megvalósítása az esetek többségében remekül sikerült: dinamikus mozgásának köszönhetően a kígyó meggyőzően félelmetes lett, a madarak mozgása hiteles ábrázolást nyert. Olykor viszont a figurák koreográfiája kidolgozatlan maradt: a fuvolahangra összesereglő vászonmedvék tánca például mosolyogtatóan esetlenre sikerült. Maga a bábjáték mindezek mellett szimbolikus jelentéssel is bírhat.

A jól érzékelhetően artificiális történések egy színház a színházban elvet követő rituálé-véghezvitelt sugallnak, melynek alanya Tamino, Pamina és kisebb mértékben Papageno.

Ha elfogadjuk azt a koncepciót, miszerint a főszereplőkkel történő összes esemény egy megrendezett rituálé része, mely nézetet például a három fiú metaszintű vezető szerepe, valamint a beavatásra utaló, az opera elején hallható három akkord sugallja, akkor a bábok használata ennek az organizáltságnak az ábrázolásaként is értelmezhető. A rendezés ezen olvasatát erősíti a második felvonás nyitójelenete is, mely során a papok egy sakktáblán mozgatják a Taminót és Paminát jelképező figurákat. Igaz, a megrendezettség ábrázolásával a közönség maga kizáródik a rituális folyamat átéléséből, mely bizonyos értelmezések szerint az opera egyik kulcseleme.

Pamina és Papageno: Golda Schultz és Markus Werba (fotó: Richard Termine / Metropolitan Opera)

A látványdramaturgia fontos részét képezi a fény- és színhasználat. A színpad az előadás nagy részében alig került megvilágításra, csupán a játéktér központi területe volt mindig látható (ezt a bábjáték is igényelte, másképpen zavaró lett volna a statiszták jelenléte). A félhomály csak a felvonások legvégén váltott át teljes világosságra, ami egyrészt egyértelműen jelezte a protagonisták szellemi útját (sötétségből a világosságba, tudatlanságból a belátás felé), másrészt hangsúlyozta azt a nem mindig tudatosított tényt, hogy

bizony Sarastro birodalmában is van sötétség (a papok mizogíniája csak Pamina rendbe való felvételével oldódik fel).

Az állandó sötétséget a karakteres színeket használó megvilágítás törte meg, mely a George Tsypin által jegyzett plexiüveg díszletben rendkívül hatásosan érvényesült. A használt színek egy többé-kevésbé következetes szimbolika részesei, mely technika a kínai tradicionális színház hatását mutatja.

Az Éj királynője: Kathryn Lewek (fotó: Richard Termine / Metropolitan Opera)

Taymor rendezésében a szereplők személyiségét és pillanatnyi pszichológiai állapotát a jelmezek színvilága, valamint a megvilágítás hivatott érzékeltetni. A konkrét színszimbolika távol áll a kínai gyakorlattól, és leginkább Kubrick Eyes wide shut című filmjének színrendszerére emlékeztet. A legmarkánsabb ellentét a kék és a piros között figyelhető meg. A piros elsősorban a felfokozott negatív emocionalitáshoz – Monostatos szexuális sóvárgásához, az Éj királynőjének bosszúvágyához – kapcsolódik, míg a kék szín egy nehezebben megragadható pozitív jelentéskörhöz társul: a naiv, ártatlan szerelmi érzéshez (Tamino képáriája), az orpheuszi zene hatalmához (a varázsfuvola megszólaltatása) és a felvilágosodás eszméjéhez (a beavatási szertartás jelképei).

A harmadik próba során (a tűz és a víz próbája) e két szféra kerül egymás mellé, így főhőseink próbatétele az emberi természet teljes spektrumának elfogadásaként is értelmezhető.

Ezek mellett fontos szerepet nyer a három fiúhoz tartozó fehér, Papageno zöldje és a Sarastróhoz kapcsolódó aranysárga. Frappáns módon Tamino és Pamina öltözetén a kék, a piros és a fehér szín egyaránt látható, ami finoman érzékelteti a főhősök humánumát. Nota bene, a színek használata nem egészen következetes: Papageno és Pamina első felvonásbeli duettje a monostatosi piros háttér előtt szólalt meg, az Éj királynője pedig kék hajviseletet kapott.

Papageno és Papagena: Markus Werba és Ashley Emerson (fotó: Richard Termine / Metropolitan Opera)

A színészi játék Taymor rendezésében példaértékű kidolgozást nyert. A színpadi megnyilvánulás és a szerepformálás szinte mindvégig hiteles volt (egyedül Charles Castronovo egyoldalúvá redukált Taminója adhat okot panaszra), a prózai jelenetek természetes tempóban zajlottak le. Kiemelkedő teljesítményt nyújtott a Papageno szerepét megformáló Markus Werba, aki dinamikus és eleven játéka révén az előadás egyik legemlékezetesebb alakjává vált. Kiemelt szerepe egyébként az opera Urtextjéhez való hozzátételekből is fakadt: Paminának való bemutatkozása a James Bond-filmek közismert formuláját parodizálva „geno, Papageno”-ként hangzott el; „Ein Mädchen oder Weibchen” kezdetű, a házasélet boldogságát megéneklő áriájában pedig népszínházi közvetlenséggel szólt ki a karmesternek: „Ugye, így van, Maestro?”, melyre James Levine vonakodva bár, de bólintással válaszolt. Ezek a humoros megnyilvánulások úgy ruházták fel jóleső frissességgel az előadást, hogy közben nem feszítették túl a darab felhasználási lehetőségeinek határait.

Monostatos és Pamina: Greg Fedderly és Golda Schultz (fotó: Richard Termine / Metropolitan Opera)

Pár szót a jelmezekről. A szereplők megjelenését a már említett eklektikusságon kívül a mesei fantasztikum és az orientalizmus határozta meg. Monostatos groteszk denevérruhát kapott, a három fiú tetőtől talpig fehérre festve, égnek álló hajjal jelent meg, az öreg pap pedig egy színes diótörőre emlékeztetett. A boszorkányok megformálása a bábjátékhoz kötődött, hiszen kézzel mozgatott maszkokkal imitálták arcjátékukat (megjegyzem, frappánsan). Néhány jelmez karakteresen idegen vonásokat hordozott.

Tamino, Sarastro és az Éj királynője egyaránt erősen keleties arcfestést kapott, utóbbi pedig egyenesen japán harci viseletben jelent meg.

Ez sajnos elhomályosítja a Taminóra vonatkozó eredeti utasítás értelmét: Mozart és Schikaneder előírása szerint a szereplő japán viseletben jelenik meg, hogy az egyiptomiaskodó környezetben a naiv idegent, az új benyomásokra nyitott vándor szerepét töltse be. Taymor stíluskavalkádjában egy ilyen finom utalás nem valósulhatott meg.

Tamino: Charles Castronovo (fotó: Richard Termine / Metropolitan Opera)

A Met-előadásoktól elvárható zenei színvonalnak a produkció teljes mértékben megfelelt. A Paminát alakító Golda Schultz magával ragadó interpretációval debütált a házban. Gyönyörűen krémes, magas regiszterben fényessé váló hangjával, valamint drámai érzékenységével belopta magát a hallgató szívébe. Charles Castronovo Taminóként szintén meggyőző előadást produkált. Bár rendkívül gazdag, intenzív hangja már a korstílus határait súrolja, kifejező éneklése kellemes benyomást tett. A Sarastrót megformáló René Pape hangjának bársonyos puhaságával és vonalvezetésének érzékenységével tűnt ki.

Markus Werba nem csak színészi játéka, hanem énekesi teljesítménye miatt is érdemes figyelmünkre. Telt és remek technikával kezelt baritonja ideális társává vált Schultz szopránjának a közösen énekelt duettekben.

Az est legünnepeltebb sztárja Kathryn Lewek volt, aki az Éj királynőjeként bemutatott vokális tűzijátéka révén valóban kiérdemelte az elismerést. Halálbiztos hangindítások, kristálytiszta koloratúrák és kifejező dallamformálás jellemezte mindkét áriáját. James Levine pálcája alatt a Met zenekara kontrasztokban gazdag, magával ragadó játékot produkált. Bár a három fiú második felvonásbeli jelenetében a vonósok kellemetlenül disztonáltak, e problémát feledtette az énekesekkel való tökéletes együttjáték és a hangzás nemessége.

Fotók: Richard Termine / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések