Négy londoni olimpia

2012. június 15.

Metastasio Olimpia-megzenésítései Angliában, a londoni olimpia előtt. KŐRY ÁGNES írása

Martin Van Mytes: Metastasio arcképe

Pietro Metastasio 1733-ban, tehát 1340 évvel az utolsó ókori olimpiai játékok után írta L’Olimpiade című szövegkönyvét. Az anyag egy pásztor-opera olimpiai háttérrel. A történetben megjelenik a szerelem és a barátság, de ugyanakkor az álruhás személycsere és az olimpiai csalás is – végül persze minden jóra fordul.

A 18. században több mint ötven zeneszerző zenésítette meg Metastasio szövegét, például Caldara, Vivaldi, Pergolesi, Galuppi, Hasse, Cherubini, Cimarosa és Paisiello. Antonio Caldara volt közülük az első, már 1733-ban; Vivaldi 1734-ben komponált operája volt a második. Nem elképzelhetetlen, hogy zeneszerzők éppúgy versenyeztek egymással a szövegkönyv minél szebb megzenésítésében – pedig nem volt kitűzött díj –, mint ahogy Metastasio történetének atlétái versenyeztek az olimpiai érmekért és a király lányának kezéért.

Most nyáron másfajta versenynek lehettünk tanúi. Mialatt gőzerővel folynak a londoni olimpia előkészületei, Metastasio olimpiai története több angliai előadásban is színre került. Az angol La Serenissima együttes volt az első: az Egyesült Királyságban elsőként bemutatták Vivaldi operáját, habár csak koncert előadásban (2012. május 19-én, a londoni Lufthansa barokk fesztiválon). Kilenc nappal később az olasz Velencei Barokk Zenekar mutatott be egy vadonatúj pasticciót (szintén koncertelőadásban) tizenhat 18. századi szerző, közöttük Vivaldi, Olimpia-zenéjéből (május 28-án, a londoni Queen Elizabeth Hall-ban). Május 30-án, elsőként az Egyesült Királyságban, a La Serenissima színpadra is vitte Vivaldi művét a Bath fesztiválon. És végül, június 3-án, a Garsington Opera társulata adott teljes színpadi előadást Alessandro Borin kritikai Vivaldi-kiadásának ősbemutatújaként. A londoni olimpiai játékok inspirációjának hatására két héten belül négyfajta Olimpia-előadást hallhattunk, pedig többségünk eddig még nem is hallott e mű létezéséről. (Idehaza a Hungaroton jóvoltából jobban ismerhetjük Vivaldi operáját: a hetvenes években teljes felvételt készítettek a műből magyar művészek előadásában, ennek részletei ma CD-n is hozzáférhetők – a szerk.)

Jelenet a Garsington Opera Olimpia-előadásából (fotó: Mike Hoban)

Adrian Chandler, a Serenissima energikus igazgatója és koncertmestere, nagyon jól tud egyszerre többfelé koncentrálni. Az együttes közepén állva játszotta az elsőhegedű szólamát, és ugyanakkor irányította az egész együttest, beleértve az énekeseket is. Két kottaállványt használt: az egyiket vélhetően a hegedűszólam számára, a másikat a partitúrának. Chandler zenei elképzeléseit csak dicsérni tudom: tempóit jól választotta meg, és magas színvonalon hegedült. Azt azonban vitatom, hogy jó ötlet volt első hegedűsként operát vezényelnie – nem okozott meglepetést, hogy az est folyamán néhányszor megingott az összjáték. Chandler énekesei nem voltak azonos színvonalon. Hallottunk nemes hangokat, de olyat is, amelyik sem operához, sem másfajta profi műfajhoz nem volt elegendő. Csak két énekes teljesített minden szempontból magas színvonalon: a mezzoszoprán Sally Bruce-Payne (Argene) és a szoprán Mhairi Lawson (Aminta). Lawson Aminta szerepében érdekes választásnak bizonyult. Hallva csodaszép hangját és éneklését, továbbá látva e csinos fiatal hölgyet, az ember nem gondolná, hogy Aminta egy bölcs, öreg férfi. Ez a szerep – mint ahogy Licida szerepe is, amelyet szintén mezzoszoprán énekelt a Chandler-koncerten – férfi énekesé volt a Garsington-előadáson.

Az Andrea Marcon karmester és velencei együttese előadásában bemutatott új pasticcio-változatot kottából énekelték az előadók. Az operai atmoszférát tovább gyengítette a közönség rendszeres tapsolása minden ária után. Argene szerepét a kiváló szoprán, Luanda Siqueira énekelte, míg a Serenissima- és Garsington-előadásokon Argene mezzo volt. A velenceiek Amintájaként a briliáns kontratenor, Nicholas Spanos lépett föl: ennek több értelme volt, mint a Serenissima szoprán-választásának. Maestro Marcon a következő 18. századi zeneszerzőket használta új pasticciójához: Caldara, Vivaldi, Pergolesi, Leo, Galuppi, Pérez, Hasse, Traetta, Jommelli, Piccinni, Gassmann, Mysliveček, Sarti, Cherubini, Cimarosa és Paisiello. Egyszeri hallásra, de talán többszörire is, nem lehetett megkülönböztetni a zeneszerzőket. Például eszembe se jutott volna, hogy a gyönyörű duett az első felvonás végén Gassmann kompoziciója volt. Inkább úgy tűnt, hogy bármelyik szerzőhöz tartozhatott volna az egész pasticcio. Dicséret illeti a velencei zenekart, amely a zenét mindvégig virtuózan és érzékenyen kezelte.

Jelenet a Garsington Opera Olimpia-előadásából (fotó: Mike Hoban)

Ha valódi verseny lenne az említett együttesek között, a Garsington-társulat lenne a legvalószinűbb aranyérmes. Az olimpia a természetben játszódik, arisztokraták között, akik közül az egyik (Argene) pásztorlánynak álcázza magát. A Garsington Opera új otthona, vagyis a Getty birodalom Wormsley-ban, csodálatos természeti tájon helyezkedik el. A nézőtéren arisztokrata vendégek keverednek közönséges emberekkel, és nincs hiány juhban, bárányban a háttérben. A színház üvegfalain keresztül jól láthatók a messzire nyúló, zöld mezők és dombok. Időnként David Freeman szellemes és éleslátó rendezői koncepciója eltol néhány üvegfalat vagy üvegajtót, így tehát a környezet díszletté válik. Metastasio többször említi az olimpiai játékokat, de csak szóban, vagyis ha valaki beszél róluk. Viszont David Freeman behozza a sportot a színpadra. Már előjátékként, vagyis a zene megszólalása előtt, továbbá a nyitány alatt, néhány színész nehéz sportgyakorlatokkal edz. Később, a szövegkönyv megfelelő részében, Freeman versenyeket iktat be különböző olimpiai sportágakkal. Egy alkalommal Freeman kinyitja a színház egyik üvegajtaját, amelyen keresztülrohannak az énekesek és színészek olimpiai versenyfutásuk alatt. A versenyek végén még olimpiai dobogót és éremosztást is látunk. Tehát Freeman hozzáadja az olimpiát Az olimpiához, de nem felejti el Metastasio szövegének pásztori jellegét sem. A zöld természet jelen van a színpadon (és persze a színpadon túl az üvegfalak mögött), és bárányok is jelen vannak (habár díszletként). Egyik áriája alatt Argene (az athéni nemes hölgy pásztorlánynak álcázva) még meg is nyírja a bárányt. A nyitójelenetekben, diszkréten a háttérben, a természetet még Nirvana istentisztelet – tehát a test és lélek természetes szerepcseréje, mint ahogy ez sok ősi kulturában megjelent – is képviseli. Kivétel nélkül valamennyi énekes magas színvonalon énekelt. Tim Mead kontratenor (Licida) és Emily Fons mezzoszoprán (Megacle) különösen kiváló volt, de az egész együttest dicséret illeti.  Laurence Cummings karmester a zenei anyag érzékeny kezelésével reagált Freeman rendezői koncepciójára; a Freeman–Cummings párosítás nagyon bevált.

Fotók: Mike Hoban

 


 

Metastasio’s L’Olimpiade

by Agnes Kory

 

L’Olimpiade, Pietro Metastasio’s libretto of 1733 – written 1340 years after the last of the ancient Olympic games – provides the text for a pastoral opera with the background of the Olympic games. The story includes love and friendship but also some disguise of identities as well as cheating at the Games. However, all ends well.

During the 18th century over fifty composers set Metastasio’s text to music. They included, for instance, Caldara, Vivaldi, Pergolesi, Galuppi, Hasse, Cherubini, Cimarosa, Paisiello, to name just a few. In 1733 Antonio Caldara was the first to set the text. Vivaldi’s setting of 1734 was the second. It may be reasonable to suggest that composers might have been competing (even if there was no particular prize to win) against each other as, indeed, athletes in Metastasio’s tale were competing for their medals as well as for the hand of the King’s daughter.

This summer we witnessed a gentle competition of a different kind too. While preparations for the London Olympics dominate some aspects of our lives, several UK performances of Metastasio’s Olympic tale have materialised. The English ensemble La Serenissima got in first and presented the UK debut of Vivaldi’s setting on 19th May, in a concert performance within the 2012 Lufthansa Festival of Baroque Music. Nine days later, on 28th May, the Italian Venice Baroque Orchestra presented a new pasticcio version of the text with music by sixteen 18th century composers (including Vivaldi) in the Queen Elizabeth Hall, London. On 30th May, La Serenissima staged Vivaldi’s version, as a first UK staged performance of the work, at the Bath Festival. Finally, on 3rd June, Garsington Opera staged the world premiere of Alessandro Borin’s critical edition of Vivaldi’s setting. Within less than a month we have been spoiled with four versions of L’Olimpiade which most of us have not even heard of, let alone actually heard until the spirit of the London Olympics inspired such performances.

La Serenissima’s founder-director Adrian Chandler is phenomenal in terms of concentration, multitasking and energy. He led/conducted by standing in the middle of the ensemble and playing the first violin part while also directing his singers and the whole ensemble. He used two music stands, presumably one for the first violin part and one for the full score. I can only praise Chandler’s musical contribution. His tempi seemed just right for the musical material and his actual violin playing was also of high standard. However, it is debatable whether it was a good idea to conduct opera from the first violin. Not surprisingly, over the course of the long evening, we did hear a few untidy corners of ensemble.

Not all of Chandler’s singers were of equally high standard. We heard some wonderful voices but also some which were just not operatic enough (or professional sounding in any genre). Only two of the singers were unquestionably all-rounders and highly accomplished: mezzo-soprano Sally Bruce-Payne (Argene) and soprano Mhairi Lawson (Aminta). The casting of Aminta, an aged male tutor, was interesting: just by listening to her gorgeous singing and by looking at her, one would have never guessed that soprano Mhairi Lawson was supposed to be a wise old man. This role – as well as Licida’s, performed by a mezzo-soprano in Chandler’s production – was sung by a male in the Garsington production.

The new pasticcio version, presented in a concert performance by conductor Andrea Marcon and his Venice ensemble, was sung from music by all singers. The operatic atmosphere was further weakened by the audience’s insistence on applauding after every aria. The role of Argene was taken by the excellent soprano Luanda Siqueira, while in the Serenissima and Garsington performances Argene was a mezzo. Venice’s Aminta was a brilliant counter-tenor (Nicholas Spanos) which made more sense than Serenissima’s soprano version. Conductor Marcon’s choice of 18th century composers for this new pasticcio were Caldara, Vivaldi, Pergolesi, Leo, Galuppi, Perez, Hasse, Traetta, Jommelli, Piccini, Gassmann, Mysliveček, Sarti , Cherubini, Cimarosa and Paisiello. On one hearing, or perhaps even on more, it was not possible to distinguish between the various composers. For instance, even if pressed, I would have never guessed that the beautiful duet on conclusion of Act I was by Gassmann. On the contrary, full ownership of the whole pasticcio could have been attributed to any of the represented composers. Full credit is due to the Venice orchestra, tackling all the music with virtuosity and sensitivity.

If the competition between the performances listed above was real, Garsington’s presentation would definitely be a strong contender for the top medal. La Olympiade is a play set in green outdoors with aristocratic characters, one of whom is disguised as a shepherdess. The Getty Estate in Wormsley, the new home of Garsington Opera, provides the green outdoors in abundance, aristocratic guests seem to mingle with common folks in the auditorium and there is no shortage of sheep in the background. The glass walls of the theatre allow a view of the outdoors and, from time to time, David Freeman’s witty and insightful staging shifts some of the glass doors and walls to incorporate the outside scenery. Metastasio refers to the Olympic games throughout his libretto but sport is only talked about. Director David Freeman puts sports on the stage: he opens the story with actors doing strenuous exercises and, in the relevant part of the story, he inserts and stages competitions in various disciplines of the Olympic games. At one point he shifts the side doors of the auditorium; actors and singers pass through while they are delivering their Olympic run. On conclusion of the games we even have a podium for the winning athletes. So, quite rightly, Freeman puts Olympics into L’Olimpiade. Freeman is also aware of the pastoral nature of Metastasio’s text. Greenery is present on the stage (as well as outdoors through the auditorium’s glass walls), so are sheep (although in the stuffed variety). During one of her arias, Argene (a noble Athenian woman disguised as a shepherdess) is even shown shearing sheep. In the opening scenes Nature is also represented in the discreet background worshipping of Nirvana that is the natural re-ordering of the mind and body, apparent in many ancient cultures. The singers were, without exception, of very high standard. Counter-tenor Tim Mead (Licida) and mezzo Emily Fons (Megacle) particularly stood out, but full credit is due to the whole ensemble. Conductor Laurence Cummings responded to Freeman’s staging with sensitive treatment of the musical material. The Freeman-Cummings partnership was a winning combination.

 Photo: Mike Hoban

Hasonló bejegyzések