Nagy hatással

2015. május 4.

Elīna Garanča áriaestje a Művészetek Palotájában. Az április 17-i koncertről KONDOR KATA írását olvashatják

Már megszokhattuk, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál évről-évre újabb világsztár énekessel örvendezteti meg a hazai operakedvelőket. Idén is nagy izgalom és várakozás előzte meg napjaink egyik legkeresettebb mezzoszopránjának, Elīna Garančának koncertjét, mivel a közönség igen jelentős része valószínűleg most hallhatta először a legnagyobb operaházakat meghódító művészt. Az előzetesen meghirdetett műsorra néhány pillantást vetve az lehetett a benyomásunk, hogy az énekesnő az őt érő egyik leggyakoribb kritikát, a hidegségét, szenvedélymentességét kifogásoló bírálatokat akarja megcáfolni: budapesti koncertjére csupa óriási érzelemtől fűtött áriát választott. Annyit már elöljáróban elárulhatunk: törekvését nem koronázta teljes sikert, ám erről nem kizárólag ő tehetett.

Az est zenekari számmal, Glinka Ruszlán és Ludmilla című operájának nyitányával kezdődött. A közreműködő Budapesti Filharmónia Társaság Zenekarát vezénylő Karel Mark Chichon (akiről szinte valamennyi ajánló kiemelte, hogy az énekesnő férje) nagy energiával vetette bele magát a darabba. A technikailag magas színvonalú, precíz és feszes zenekari játék azonban nélkülözte azt a könnyedséget, játékosságot, amely igazán élménnyé tette volna az előadást, de ebből ekkor még semmilyen további következtetést nem vonhattunk le.

Elīna Garanča és Karel Mark Chichon (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Elīna Garanča és Karel Mark Chichon (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Az első ária Csajkovszkij Az orléans-i szűz című darabjából szólalt meg. Garanča azonnal megmutatta óriási népszerűsége okát: szép színű, kiegyenlített hangon tolmácsolta a művet, és egyúttal impozáns hangterjedelmét is megcsillogtatta, mégsem gyakorolt akkora hatást hallgatóságára, mint amilyenre ezek a kiváló adottságok feljogosították volna: az ária kissé üres és jellegtelen maradt. A koncert hangulatát először a következő zenekari szám, Massenet híres Meditációja dobta fel, bár ez a részlet sem volt makulátlan: kisebb tempóbeli megingások és a néhány, jóformán minden hangszercsoportban felbukkanó, kevéssé tetszetős hang is rontott az összhatáson.

A Saint-Saëns Sámson és Delilájából előadott ária is okozott néhány zavarba ejtő percet: a fellépő művészházaspár közötti, ajánlókban beígért összhang fájóan hiányzott – néhány kellemetlen szétesés mellett a karmester időnként túlságosan ráengedte a zenekart az énekesnőre, akinek hangja így kevéssé tudott érvényesülni az áradó hangzuhatagban. Itt támadt először az az érzésem, hogy jelentős részben a dirigens okolható azért, ha a koncert nem hozza a várt élményt, és a művek érzelmi telítettség nélkül szólalnak meg. Ez az ária sem azzal az olvasztó szenvedéllyel hatott, amelyet a zenei anyag lehetővé tenne, habár néhány kisebb hiba azt sejttette, hogy az énekesnő sem legjobb formáját nyújtja.

Az ugyanebből az operából felcsendülő Bacchanália az előzmények alapján várható erényekkel és hibákkal rendelkezett: az energia, a monumentalitás és a szélsőségeket bejáró előadói szándék nem hiányzott, ám a produkció ezzel együtt sem vált különösebben érdekessé. Az első rész zárószáma viszont az eddigi legszebb pillanatokat hozta: Gounod Sába királynője című operájából a címszereplő áriáját nem csupán az énekesnő szólaltatta meg kellően líraian és a korábbiaknál érzékenyebben, de a zenekari kíséretnek is sikerült felnőnie a feladathoz, különösen a vonós szólamok és a klarinét nyújtottak emlékezetes produkciót.

A Budapesten világhírességeket fogadó ünnepléshez képest viszonylag szerény sikerrel véget érő első rész után a koncert második fele jobban sikerült – igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy népszerű dallamokkal kevesebb érzelemmel, átéléssel is könnyen sikert lehet aratni. A három pasodobléban éppen azok az érdemek mutatkoztak meg, mint a korábbi zenekari számokban: végtelen energia, szélsőségek, egzotikus színek, és ezek a darabok tökéletesen kielégítőek voltak különösebb művészi elmélyülés nélkül is.

Elīna Garanča (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Elīna Garanča (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

A meghirdetett Carmen-keresztmetszet előzőleg némi fejtörést okozhatott, mivel az operának elég kevés olyan részlete van, ahol kizárólag a címszereplő énekel, és ezeknek nem is mindegyike helyezkedik el a darab legfontosabb pontjain. Így jóformán minden olyan részlet megszólalt, amelyet jelentősebb csorbulás nélkül elő lehet adni kizárólag Carmennel, értve ez alatt a közreműködők kihagyását, vagy a jelenet erőteljes meghúzását. Emellett rengeteg zenekari közjáték is felhangzott, ám a részletek egyáltalán nem követték a mű eredeti sorrendjét, az elrendezés szempontja inkább a különböző karakterű, illetve énekes és instrumentális számok egymás mellé helyezése volt, és természetesen a kellően hatásos finálé sem maradt el (a második felvonás elejéről átemelve).

A praktikusságnak áldozatul esett, egyes művészi célokat nélkülöző elrendezés természetesen önmagában is kritizálható, de az elmélet helyett fordítsuk figyelmünket a gyakorlat, a konkrét megvalósulás felé! A nyitány alatt megállapíthattuk, hogy minden viszonylagos, és kissé átértékeltük a karmesterről alkotott eddigi véleményünket, ám ebben a közelmúlt igen keserű Carmen-tapasztalata is közrejátszott. Az idei Erkel Színház-beli bemutató után jó volt hallani, hogy a nagyrészt ugyanazokból a művészekből álló zenekar ilyen összeszedetten is meg tudja szólaltatni Bizet muzsikáját. A közjátékok általában igen jól sikerültek, különös tekintettel a fúvós szólókra.

Elīna Garanča a Carmen-részletekben komplexebb alakítást nyújtott, mint korábban, bizonyára az is segítségére volt, hogy hosszabb időre kellett belehelyezkednie a figurába (még a zenekari részek alatt is a színpadon tartózkodott). Carmen-alakítása hatásos, magával ragadó, a megfelelő részekben – amennyire ezt meg tudom ítélni – erotikus is, ám a legemlékezetesebb produkciót a Kártyaáriában nyújtotta: itt valódi kis drámát sikerült megvalósítania. A siker, természetesen, óriási volt, a közönség hálásan ünnepelte a közkedvelt számokat élvezetesen megszólaltató hírességet.

Az első két ráadásnak választott spanyol dalok is a Carmen hangulatfestő, népszerű és hatásos vonásaival csengtek össze. Az énekesnő muzikalitása és technikai tudása, a karmester energiája, a zenekar színgazdag játéka önmagában is élményt nyújtott, elvégre ezeket a dalokat nem annyira mély értelmükért vagy összetett érzelemvilágukért szeretjük – a korábban hallott áriákkal ellentétben itt elegendőek az áradó dallamok, a szélsőséges hatások, a latin életérzés. Így az est végén jóformán mindenki elégedetten távozott.

Csak én nem vagyok biztos benne, hogy ezért szoktunk koncertre járni.

Fotók: Posztós János / Művészetek Palotája

Hasonló bejegyzések