The Best of Jonas Kaufmann – a Decca lemezéről BÓKA GÁBOR írt kritikát
Néhány nappal a Werther Metropolitan-közvetítése előtt vélhetően ismét megélénkül a polémia Jonas Kaufmann művészete felől. Mint minden jelentős művész, természetesen ő is megosztja a közönséget (ha nem is oly végletesen, mint némely női kollégái): aligha lehetne tagadni, hogy népes rajongótábora mellett kisebb, de annál hangosabb ellenzéket is a magáénak tudhat, melynek érvei között rendszeresen feltűnik, hogy a német tenor karrierjét felfuttató médiagépezet sokkal inkább épít Kaufmann színészi képességeire (sőt, pusztán megjelenésére), mintsem hangi adottságaira és képzettségére. Az ilyen vélemények felülvizsgálatára kiváló alkalmat kínálhat egy, a lemezborítótól eltekintve kizárólag auditív információkat hordozó CD megjelenése: noha ez a médium mindinkább háttérbe szorul a lemezpiacon, Kaufmann kapcsán igazán nem lehet a hagyományos értelemben vett diszkográfia szűkösségéről beszélni, sem teljes operafelvételek, sem szólólemezek tekintetében. Pályafutása kezdeti szakaszában, kisebb lemezkiadóknál számos ritkaságnak számító operát rögzítettek közreműködésével; immár világsztárként eltöltött elmúlt évtizede során, mely a Decca lemezkiadóhoz kötötte, a DVD-k mellett inkább a tematikus szólólemezek domináltak. Tavaly év végén, mintegy a kiadótól való búcsúként ezekből jelent meg egylemeznyi válogatás, a popzenéből kölcsönzött fordulattal „best of”, az összeállítók szándékai szerint a legjobbat nyújtva abból, amit Jonas Kaufmann művészi személyiségével azonosíthatunk.
A sokadik Kaufmann-CD hallgatásakor nemigen hat újszerűen a baritonális, érces hőstenor dicsérete: ha az énekes sikerének pusztán zenei eszközeit vesszük számba, úgy azok között alighanem első helyen kell megemlítenünk a matéria önmagában való szépségét. Ugyanakkor legutóbbi, egységes műsorú Wagner-CD-jét hallgatva, mely ennek folytán egységesen hősi színezetű hangot is igényelt, jóval kevésbé volt feltűnő, hogy e hanganyag nem illik eredendően minden zenei stílushoz és hangvételhez: a mostani, heterogén programot figyelve azonban akaratlanul is fel-felkapjuk a fejünket néhány kevésbé magától értetődő megoldás hallatán. Az ilyen pillanatok persze nem feltétlenül hordozzák magukon a stílustalanság, netán a megformálatlanság bélyegét: mindössze arról van szó, hogy Kaufmann adottságai és iskolázottsága jóvoltából természetesebben mozog bizonyos zenei közegekben, míg más esetekben több energiát kell fektetnie a kívánt hatás elérésére. Ilyenek a lemez verista operarészletei, melyekben elsősorban a hanganyag sötétsége, az ezzel összefüggő tömör indulatosság, a belcanto kultúrát olykor szétfeszítő, felülíró kifejezni vágyás keltenek figyelmet; de – meglepő módon a másik pólusról – a Mozart- és Weber-bejátszásokat is a korong legjobb pillanatai közé kell sorolnunk, melyekben elsősorban a stílus iránti fogékonyság, a Mozart-részletben pedig az anyanyelvi természetesség válik döntő tényezővé (Weber Oberonjának áriája eredeti angol nyelven hangzik fel az egykor volt Philips kiadó 2002-es teljes felvételéről). A két széttartó irány szintézisét képviselik a Wagner-részletek (két különböző lemezről kerültek a mostani válogatásra), melyekben a hangi adekvátság kézen fogva jár az anyanyelvi természetességgel.
A lemez fennmaradó hányada is magasrendű élményben részesíti a hallgatót, még akkor is, ha ezen számok kapcsán szót kell ejtenünk a Kaufmann vokális kultúráját érő bírálatok bizonyos igazságmagváról is. Noha lenyűgöző magabiztossággal bánik a falzettel, s ily módon gyönyörű pillanatokban részesíti a hallgatót (gondoljunk csak a Faust-cavatina eszményi magas C-jére), arra is fel kell figyelnünk, hogy átmenetei közel sem olyan kidolgozottak, mint legjobb lírai tenor kollégáié (szándékosan a múltból hozva példákat: Gigli vagy Gedda e tekintetben utánozhatatlan technikáját nem közelíti meg). Kaufmann e hendikep ellenére sem a francia számokban, sem a hangi adottságitól talán legtávolabb álló Verdi-áriákban nem vall kudarcot: ami hiányossága akad zenei megformálása terén, azt a kifejezés intenzitásával és/vagy líraiságával pótolja – no meg olyan fokú őszinteséggel, ami a kimódoltabbnál kimódoltabb operai megnyilvánulások korában különösen üdvözlendő, hiszen abszolút ritkaságnak számít. Az egész lemez legfontosabb élménye: a heterogén műsor-összeállítás sosem kelti valamiféle állóképességi vagy sokoldalúsági erődemonstráció benyomását, mert mindvégig, az egymástól legeltérőbb érzületű és mondanivalójú számok esetében is az előadó legszemélyesebb megnyilvánulásaként hat. Márpedig aki ilyen meggyőző erővel képes közvetíteni felénk személyiségét, annak művészi jelentőségéhez aligha férhet kétség. Ebből az egy szempontból a lemez mégis erődemonstráció – és nem éppen sikertelen.
The Best of Jonas Kaufmann
Részletek Verdi, Puccini, Wagner, Mozart, Bizet, Gounod stb. operáiból
Jonas Kaufmann – ének
Vezényel: Marco Armiliato, Claudio Abbado, John Eliot Gardiner, Antonio Pappano
Kiadja: Decca / Universal