Múltidézés

2014. november 4.

Benjamin Britten: Peter Grimes – a müncheni Gärtnerplatztheater előadása a Prinzregententheaterben, 2014. október 29. KONDOR KATA írása

Peter Grimes és a fiú: Gerhard Siegel és Josef Roth (fotó: Thomas Dashuber / Staatstheater am Gärtnerplatz)

Peter Grimes és a fiú: Gerhard Siegel és Josef Roth (fotó: Thomas Dashuber / Staatstheater am Gärtnerplatz)

Operával hivatásból és szenvedélyből egyaránt foglalkozó emberként nagy örömömre szolgált, hogy Kovalik Balázs egy újabb rendezését láthatom. A húszas éveim elején a rendező munkái nem csupán művészeti élményként voltak felejthetetlenek, de egész szellemi fejlődésem meghatározták. Hiszem, hogy ma nem így látnám a világot, ha ezeket az előadásokat nem láttam volna. Mennyi fájdalmas, önnön korlátaimmal való szembenézést jelentettek ezek a produkciók, hányszor kellett szembesülnöm vele, hogy a kárhoztatott tulajdonságok – álszentség, önbecsapás – bennem is megvannak! És hányszor kellett újraalkotnom a világról alkotott elképzeléseimet, míg apránként egyre könnyebben lettem képes rá. Remélem, hogy ebből a nyitottságból ma is maradt bennem, amikor már nem jelentenek napi gyakoriságú élményt ezek a rendezések.

Az újabb Kovalik-bemutatónak természetesen jobban örültem volna, ha Münchennél közelebb, netán idehaza került volna rá sor, hiszen akkor többen és többször láthatnánk a produkciót. Ám a Gärtnerplatztheater előadásának magas színvonala kárpótolt minden nehézségért, és régi nagy élményeket idézett fel. Sajnos annak idején nem láthattam Kovalik Balázs budapesti Peter Grimes-rendezését, így ilyen téren nem rendelkeztem előzetes ismeretekkel vagy elvárásokkal, más produkciókból viszont alaposan megismertem a rendező művészi eszköztárát, jelképrendszerét, ami nagyon hasznos tulajdonságnak bizonyult a mű értelmezése szempontjából.

Grimes és Balstrode: Gerhard Siegel és Ashley Holland (fotó: Thomas Dashuber / Staatstheater am Gärtnerplatz)

Grimes és Balstrode: Gerhard Siegel és Ashley Holland (fotó: Thomas Dashuber / Staatstheater am Gärtnerplatz)

Nem tudom, mennyire jellemző Kovalik Balázs mostani munkáira korábbi motívumainak át- és újraértelmezése, netán a Peter Grimes-ot – talán éppen korábbi színpadra állítása miatt – összegző munkának szánta, ám abban számos régi előadás elemei felfedezhetők. Sőt, egy nem saját rendezésre való utalás mintegy a hazai modern operajátszás egészét is beemelte a produkcióba, hiszen a rendező legnagyobb itthoni aktivitásának éveiben az ő előadásain kívül Zsótér Sándor Orpheusz és Eurüdikéje volt a legemlékezetesebb modern eszközrendszerű hazai produkció.

A müncheni előadás egyik központi motívuma a nejlon mint anyag, sőt, a Mefistofeléhez hasonlóan éppen nejlonfüggöny és -kabátok szerepelnek benne. Látszat és valóság, igazság es annak utánzata ebben az előadásban is fontos kérdések, legyen szó akár a falusiak álszentségéről, Grimes vélelmezett bűnösségéről, vagy a férfinak a jövőről szőtt álmairól. Légvárnak bizonyulnak a nagy vagyonról és a boldog családi életről szőtt vágyak, a halászbárka is csak nejlonból van, ahogyan a kisinas is a nejlonfüggönybe zuhanva veszti életét. Az Anyeginből ismert reflektorok ebben a produkcióban is bevilágítanak a főszereplő lelkébe: először a boldog jövőről szóló monológokat kísérik, később Grimes egyre súlyosabb, ám hasonlóan bensőséges pillanatait emelik ki. Talán az előadás egyik legerősebb jelenete a második felvonás vége, mikor a férfi egymagában áll a reflektorok zöld fényében, karjában tartva a halott gyermeket. Nem is tudom, mikor hallottam utoljára ilyen hosszú csendet a függöny legördülte után…

Bár a zöld szín ismét az Anyegint idézheti, itt szó sincs az ifjúkor háborítatlanságáról. Az ártatlanság elvesztése ebben a produkcióban is megtörténik, a halászinasokat gépolajjal kenik be, ám pont a gyermekkori traumák miatt veszi a cselekmény az ismert fordulatokat. Kovalik Balázs ugyanis nem hagyja meg a darab eredendően homályos cselekményvezetését, bár nem látjuk Grimes legagresszívabb megnyilvánulásait (Ellent például csak akarja, ám nem üti meg), azoknak meglétéről és motivációiról kétségünk sem lehet. Egy jelenetben ugyanis felbukkan az a személy, aki a címszereplő egész életét meghatározta, brutális apja, akitől Grimes felnőttként is retteg, és aki épp abban a szerepben mutatkozik meg, amelyet a férfinak magának is be kell töltenie: ruhát visz az őt segítő kisfiúnak a hosszú halászathoz.

Ellen és Balstrode: Edith Haller és Ashley Holland (fotó: Thomas Dashuber / Staatstheater am Gärtnerplatz)

Ellen és Balstrode: Edith Haller és Ashley Holland (fotó: Thomas Dashuber / Staatstheater am Gärtnerplatz)

Az egyes szereplők lelki életének és a köztük lévő viszonyoknak aprólékos és érzékeny ábrázolását hosszasan lehetne még elemezni – ehelyett emeljünk ki csupán egy részletet: a prológ végén Grimes és Ellen közelítenek egymáshoz, ám a díszletelemek csak egy pillanatra engedik ezt meg nekik, majd a férfi felemeli az első inasának holttestét, az említett nejlonfüggöny pedig közéjük gördül, végleges válaszfal gyanánt. Érdemes ugyanakkor az előadás társadalomábrázoló vetületét is megfigyelni, mert a halászfalu lakóinak megjelenítése is mély emberismeretről tanúskodik. A mellékszereplőket még sosem láttam ennyire egyénítettnek: akikről a darabot kevéssé ismerő néző máskor azt sem tudja megjegyezni, ki kicsoda, ebben a rendezésben mind önálló arccal és egyéniséggel rendelkező személyekké válnak, legyen szó akár a kielégülést csak a pletykákban találó Mrs. Sedley-ről, az aranyifjú Ned Keene-ről vagy a fanatikus Bob Bolesról. A falusiak csak egyszer válnak arctalan tömeggé: a második felvonásban önbíráskodásra készülő tömeg arcot takaró kendőt visel, öltözetük pedig a felvonuló politikai szélsőségesek egyenruhájára emlékeztet. A rendezés igen lesújtó képet fest ezekről az emberekről, akiknek életét jobbára a szex és az erőszak határozza meg, a szabadidejükben különféle perverzióknak hódolva csak újabb élvezeti cikket látnak az embervadászatban, a templomi gyülekezetnek pedig afféle revüszámként meséli el Auntie és a többiek, mivel gyanúsítják Grimes-ot. Az egyetlen kivétel a második felvonásban a férfiakat útjukra bocsátó nők rövid jelenete, amely leheletfinom líraisággal ábrázolja a női értékeket, és az inast játszó gyermekszereplő megjelenésével minden elvesző férfit meggyászoló siratókórussá alakul.

Jelenet az előadásból, középen Ellen Orford: Edith Haller (fotó: Thomas Dashuber / Staatstheater am Gärtnerplatz)

Jelenet az előadásból, középen Ellen Orford: Edith Haller (fotó: Thomas Dashuber / Staatstheater am Gärtnerplatz)

A kiváló rendezés sem tudna a közönségre megfelelő hatást tenni, ha nem állna rendelkezésre ilyen nagyszerű szereplőgárda. A legjelentősebb feladat természetesen a címszerepet éneklő Gerhard Siegelé, aki egészen hátborzongató alakítást nyújt. Bár Grimes megformálóitól eredendően drámaibb hangot igényelnénk, mint az övé, és a második felvonás végére az énekes a fáradtság jeleit is mutatja, mindezért bőségesen kárpótol az az alapos és érzékeny lélekábrázolás, amellyel a művész az élettel való harcot fokozatosan feladó férfit megformálja. A tenoristának már önmagában a hangja is elegendő lenne a komplex figurateremtéshez, egy-egy megszólalásban annyiféle színt, érzelmet tud megmutatni.

Edith Hallert még sosem hallottam élőben, így örömmel nyugtáztam, hogy a közvetítésekben hallott varázslatosan szép hangszínnel valóban rendelkezik. Az énekesnő Ellen különösen nehéz szólamát magas színvonalon szólaltatja meg, még ha egyes részekben (főleg a magasságoknál) kisebb bizonytalanságot lehetett is hallani a részéről. Ám ennek ellenére is olyan hiteles tisztasággal alakítja a női főszereplőt, ami a kivételes művészek sajátja.

Jelenet az előadásból, a jobb szélen Kovács István mint Swallow (fotó: Thomas Dashuber / Staatstheater am Gärtnerplatz)

Jelenet az előadásból, a jobb szélen Kovács István mint Swallow (fotó: Thomas Dashuber / Staatstheater am Gärtnerplatz)

A szereposztás egyetlen gyenge pontja a Balstrode-ot éneklő Ashley Holland, aki sem hangban, sem szerepformálásban nem ér fel két társához. Baritonja színtelen, nem túl érdekes vagy kifejező, kedves mackóra emlékeztető alkata és arcjátéka pedig túlságosan egysíkúvá teszi az eljátszott karaktert.

A kisebb szerepeket alakító énekesek mind nagyszerű hangi és színészi teljesítményt nyújtottak, szinte bárkit ki lehetne közülük emelni. Hazafias érzelmekből kifolyólag Kovács István Swallow-ját méltatnám külön, hiszen nagy öröm basszistánkat ilyen kiváló nemzetközi előadók méltó partnereként hallani. Az énekes szép színű hangjával intelligensen és biztos stílusérzékkel formálja meg szólamát, még a más darabokban néha kicsinek tűnő hangerejére sem lehetett panasz.

Jelenet az előadásból (fotó: Thomas Dashuber / Staatstheater am Gärtnerplatz)

Jelenet az előadásból (fotó: Thomas Dashuber / Staatstheater am Gärtnerplatz)

A Gärtnerplatztheater Zenekara tisztességgel kivette a részét a sikerben, probléma csak a rézfúvósokkal adódott, akik alkalmanként kellemetlen, kimunkálatlan hangszínen játszottak. A többi zenész azonban néhány olyan, éterien szép pillanatot okozott, mint a már említett siratójelenet. A színház kórusa lenyűgöző erővel, nagyon hatásosan szólalt meg, még ha egy kevéssel több precizitás javára is vált volna a produkciónak. Az előadást Marco Comin biztos kézzel vezényelte, érzékenyen megmutatva a Britten-zene néha szélsőségesbe hajló sokszínűségét.

A régi szép időket idézte Münchenben Kovalik Balázs Peter Grimes-rendezése. Azokat az időket, amikor nem azon izgultunk egy-egy premier előtt, vajon sikerül-e végre egy izgalmas, gondolatébresztő produkciót látnunk, hanem azon, vajon milyennek látja a rendező a művet, és nekünk milyen új gondolataink támadnak majd róla. Emlékszünk még rá, milyen az?

Fotó: Thomas Dashuber / Staatstheater am Gärtnerplatz


Benjamin Britten: Peter Grimes – die Aufführung des Gärtnerplatztheaters im Prinzregententen-theater, München, am 29. Oktober 2014

Ich habe schon aus persönlichen Gründen mit großem Interesse auf die Münchener Peter Grimes-Aufführung von Balázs Kovalik gewartet: Die Inszenierungen des Regisseurs, die ich mir in meiner Jugendin Budapest angesehen habe, hat mich hin und wieder fasziniert und psychisch beeindruckt. Nun, ich sollte mich in meiner Erwartung nicht enttäuschen, es war sogar interessant zu beobachten, wie Kovalik die bekannten Elemente seiner Formensprache wieder als ein gemachtes Organismus auf die Szene setzt. Das auch in Mefistofele dominante Nylon dient in dieser Neuinszenierung zur Präsentation der Opposition zwischen Schein und Wirklichkeit; das Lichtspiel reflektiert auf den seelischen Zustand der Figuren – von diesem Gesichtspunkt aus übte das Schlußbild des zweiten Akts, die Szene von Grimes und dem toten Jungen eine besonders kathartische Wirkung auf mich: es herrschte große Stille im Zuschauerraum. Außer der detaillierten psychologischen Darstellung sollen wir die gesellschaftskritische Prägnanz der Inszenierung hervorheben: Die Atmosphäre des entleerten Dorfs ist unheimlich grausam. Es ist auch bemerkenswert, wie sich die Figuren, die in anderen Aufführungen keine individuellen Züge haben, als Persönlichkeiten konstruieren. Die Titelrolle wird von Gerhard Siegel gespielt, der sich mit präziser Seelendarstellung auszeichnet; Edith Haller ist seine würdige Partnerin in der Rolle von Ellen. Ashley Holland, der Balstrode als einen einseitigen Charakter interpretiert, leistet eine schwächere Performance. István Kovács singt Swallow und er ist ein würdiger Partner der Hauptdarsteller. Marco Cormin führt mit sicherer Hand das Orchester des Gärtnerplatztheaters, das abgesehen von kleineren Unsicherheiten großartig spielt.

Kata Kondor (Übersetzung von Gabriella Kiss)

Hasonló bejegyzések