Giuseppe Verdi: Luisa Miller – a nápolyi Teatro di San Carlo koncertszerű előadása a Művészetek Palotájában, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, 2015. április 26. MONA DÁNIEL kritikája
„Sajnos túl hangosak vagytok…” – hangzik az ítélet a Vissza a jövőbe című filmklasszikusban, mikor Marty McFly és bandája egy meghallgatás zsűrije előtt zenél. És valóban: van úgy, hogy egy koncert túl hangos; máskor meg imádjuk, ha beszakad a dobhártyánk a hangerőtől. Ám hogy egyetlen előadáson mindkettőt érezzem párhuzamosan… A Budapesti Tavaszi Fesztivál müpás záró eseménye épp ilyen volt – félig jólesően hangos, félig rosszulesően hangos. Lássuk, ki és mi melyik kategóriába tartozott.
Az est karmestere, a fiatal olasz Daniele Rustioni azonnal magára vonta minden hallgató figyelmét. Teátrális belibbenését és mesterkélt meghajlását nem ítélném el, ha ez az attitűd nem köszönt volna később vissza vezénylési stílusában. Csapó…
Mielőtt innen folytatnánk, szögezzük le hamar, hogy a Teatro di San Carlo Zenekara kiválóan játszott. Tehát a felkészülési időszak folyamán a betanító karmester és/vagy a szólamvezetők, valamint Rustioni remek munkát végeztek. Hiszem, hogy az est dirigense érett és mély zenei gondolatokkal bír, melyeket a próbák alatt át is tud adni a zenekarnak. (Legalábbis szeretném hinni, hogy a muzsikusok nem teljesen Rustionitól függetlenül zenéltek.) Az előadás… nos, az teljesen más dolog. A fények, a sok néző, a frakk – kihozzák az emberből a… Csapó…
A kezdetektől fogva olyan hangosan vezényelt, hogy talán nem túlzás kijelenteni (a hanghatások milyenségének ismeretében pláne nem): megerőszakolta Verdi zenéjét. Dobbantások és heves hadonászások kíséretében szuszogások, ronda nyögések és kiabálások vezettek fel egy-egy fortissimo kitörést. A vihar előtti csend helyett feltartott mutatóujjat és hatalmas „Figyelj, most jön a forteee!” felkiáltást kaptunk.
Akkor mégis hogy lehet jól hangosnak lenni? Hát úgy, ha azt Verdi maga kéri. Luciano Ganci, vagyis Rodolfo… Csapó…
Az opera magyar feliratában persze Rudolf, mint ahogy Luisa is Lujza. Kész csoda, hogy nem Zöld József operáját konferálták fel. Azt hittem, a nevek ilyetén magyarosítása már kiment a divatból. Csapó…
…a hőstenor hihetetlen hangi kvalitásaihoz olyan hangerő társult, amely nemegyszer már-már bántotta a közelülőt. De ez amolyan jóleső bántalom volt, a dráma kifejezési eszköze. Ganci került minden sztereotip énekesi manírt, és a lehető legegyszerűbben, giccses glissandóktól, szédítő vibratóktól mentesen, hitelesen alakította Rodolfo szerelmes karakterét. A műsorfüzetben „a jövő nagy tenorcsillagának” nevezett énekest annyi választotta el a jelen nagy tenorcsillagává való előlépéstől, hogy az opera folyamán fáradni látszott, hangjának intenzitása mintha visszaesett volna. Csapó…
Felül kell bírálnom ezt a megfigyelést. A szünetet követően Ganci megújult, és ezúttal fáradhatatlan erővel tért vissza, az utolsó pillanatig a székbe szegezve (nemcsak) engem. Csapó…
Az előadás utáni tapsnál csak egy hajszálon múlt, hogy ne álljon fel mindenki a helyéről, és ünnepelje állva az est énekeseit. Miközben kifelé sétálva magam is küzdöttem a lelkifurdalással, hogy miért nem álltam fel, több hasonlóan vívódó hangot is hallottam. Ugyanis majd’ minden énekes (gyors fejszámolás és javítás: minden [sic!] zenész [sic!]) megérdemelte a tapsot. A Walter grófot alakító Dario Russo, bár a magasabb hangoknál akadtak nehézségei, magabiztosan énekelte szólamát. Michela Antenucci kevés lehetőséget kapott, hogy megmutathassa – mint azért csak kiderült – gyönyörű hangszínét. Laura ugyanis az opera legnagyobb részében a kórussal együtt szólal meg. De mint már említettem, megérte várni a szóló éneklésre. Mint ahogy azokra a részekre is, mikor a Teatro di San Carlo Kórusával énekelt. Az énekkar legemlékezetesebb pillanata egy hosszan tartó a cappella szakasz volt, ahol bemutatták Az Intenzív Pianót, vagyis a halk magánhangzók és pontosan egyszerre megszólaló, kattanó, süvítő, szisszenő stb. mássalhangzók ideális együttállását.
Miller papát az ukrán Vitalij Bilij énekelte. Összetett karakterhez összetett hang dukál, amit meg is kaptunk. Aggódó apa, bosszús apa, szerető apa, megkönnyebbült apa, gyászoló apa – mind-mind visszaköszönt Bilij hangjában. Marco Spotti (Wurm) is szerepéhez öltöztette a torkát. Finom mimikájához groteszk, alamuszi, számító, öntelt hang társult. Igazi utálható karakter, a legjobb fajtából. Nino Surguladze Federicája remek kontrasztja volt Luisának. Az igazán mély lágéban durva irányba elmozduló hangszín kiválóan illett a céljaiért bármilyen ármányra képes nemes özvegyhez. A torznak, a csúnyának a legszebb árnyalatát ragadta meg.
Végül az est címszereplője, Elena Moşuc… Tallián Tibor méltató szavai után tudtam, mire számíthatok, a román énekesnő teljesítményére azonban nem lehet eléggé felkészülni. A mindvégig feszült hangulatot teremtő szoprán szerelmes, drámai és ki tudja még, hányféle érzelmi állapoton vezetett minket keresztül. Utoljára Natalie Dessay Lammermoori Luciájánál (amelyet Moşuc is énekelt, így kétszeresen indokolt, hogy eszembe jutott) éreztem efféle magával ragadó szoprán-éneklést. Ő is jól volt hangos, de halk is… Á, befuccsolt a szókincsem. Csapó…
Fotók: Posztós János / Művészetek Palotája; Suzanne Schwiertz