Modern idők Mimije

2012. december 4.

Puccini Bohémélete a Magyar Állami Operaházban, 2012. december 1. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Mimi és Rodolphe: Fodor Gabriella és Fekete Attila (fotó: Csillag Pál)

Törvényileg kellene tiltani az új beállók debütáló előadásáról szóló kritikákat mindaddig, amíg az Operaház gyakorlata – miszerint a tökéletesen kiüresedett, már csak díszlet szintjén létező rendezésekbe potyogtatnak be időről időre új szereplőket – meg nem változik. Az ilyen esetekben a debütánsok összekeverednek a korábban, de ugyanilyen módszerrel az előadásba került kollégáikkal, és idővel megérlelnek egy működő produkciót, ám ez semmiképp sem az első előadáson történik meg. Így aztán igazságtalan kritika következik, mivel pont egy ilyen előadáson jártam: az idén hetvenöt esztendős Bohémélet legújabb új beállása valósult meg december elsején.

Művészeink többsége a rendezőnélküliség, a különös próbarendek és egyéb MÁO-sajátosságok folytán a jég hátán is megél, hát még a színpadon, ugyanakkor egy olyan darabban, mint a Bohémélet, ahol szinte minden szerep főszerep, kellene egy külső erő, ami az egyenként kidolgozott karaktereket összefogja. Szerencsésebb színházakban ezt az ún. rendező elvégzi. Jelen előadásunkban – a produkció életkoránál fogva – már olyan művészek sem szerepelnek, akik még láthattak volna olyan művészeket, akik még konzultálhattak az eredeti alkotókkal. Így aztán marad a szokásos módszer: énekeseink összecsiszolódnak – majd egyszer, idővel.

Molnár Levente, Hábetler András, Káldi Kiss András, Fekete Attila és Bretz Gábor (fotó: Csillag Pál)

Ám egy konkrét esetben még ebben sem vagyok biztos: sok új szereplőt láttam már beállni a darabba az elmúlt években, ki jobban, ki kevésbé találta el a figurát, de most, első alkalommal gondoltam azt, hogy az adott művész pontos, értékes és érvényes alakítása tökéletesen leveti magáról a lényegében csak díszlettel jelzett körülményeket. Ez a fajta giccs (még ha szépnek is tartjuk a fasort, hóesést stb., ismerjük el, hogy valahol mégiscsak egy szépen kivitelezett giccs) egyszerűen nem passzol az énekes alkatához, színpadi személyiségéhez, ehhez a környezet sugallta, negédesre vett Mimi-figurához. Miközben ugyanez az énekes – nevezzük meg: Fodor Gabrielláról beszélünk – egy 21. századhoz közelebb álló előadásban abszolút a helyén lehetne. Ha létezne ilyen. És szentségtörés vagy sem – ideje kimondani: kell egy olyan Bohémélet ebbe a színházba is, amelynek a látványon kívül is van érdemi mondanivalója a közönség számára; olyan előadásra van szükség, amely a mai nézőnek szól, a mai énekesekkel. Ugyanakkor a meglévő díszlet is megőrizhető ünnepi alkalomra – karácsonykor mindenki szívesen nézi újra a hóesést (én magam is), de hétköznapi használatra csináljunk olyat, ami előadásként is funkcionál, nemcsak puszta díszletként.

Molnár Levente, Bretz Gábor, Miksch Adrienn és Káldi Kiss András (fotó: Csillag Pál)

De milyen is Fodor Gabriella Mimije, akit ennyire szervetlennek éreztem ebben a szombati előadásban? Túl a debütálással járó izgalmakon, nem lehet nem észrevenni, mennyire nem tudja és vélhetően nem is akarja azt a Mimi-alakot hozni, akit megszoktunk, aki mesekönyvből kilépve, mintha nem is hús-vér nő volna, miközben a Bohémélet zsenialitása éppen abban rejlik, hogy a szó legszorosabb értelmében hétköznapi marad, sosem billen el végletesen sem a vígjáték, sem a tragédia irányába. Puccini a kettőt végig egyensúlyban tudja tartani, miközben a felszín alatt mégiscsak ott van az a szörnyű tudat, hogy a szereplőket itt nem legyőzhető külső erő választja el (mint egy gonosz bariton általában), hanem a pénz és annak hiánya, valamint az ebből következő betegség. Ettől mindig is erősebbnek éreztem a drámát a Bohéméletben, mint mondjuk a Toscában, ahol legalább azt hihették hőseink, hogy egy parányi esélyük van győzni és még boldogok lehetnek, vagy ha mégsem, akkor életüket áldozhatják egymásért. Mimi és Rodolphe boldogságukat áldozzák fel az egyikük életéért, és áldozatuk hiábavaló. Vagy mégsem? Hiszen Musette és Marcel épp ennek a tragédiának köszönhetik újbóli egymásra találásukat. Kegyetlen tanulság? Igen. De életszerű. Ilyen volt Fodor Gabriella Mimije is: egyszerű, sallangmentes, minden édeskés máz nélküli, szinte kegyetlenül mai és őszinte. Egy ilyen előadásba való. Más kérdés, hogy éneklésével nem voltam elégedett: a csúcshangok meghódítására irányuló rohamozások idővel remélhetőleg csillapulnak, ám a hang feltűnő, sűrű vibrálását nem tudom hová tenni – a korábbi évekből másféle produkciókra emlékszem tőle.

Mimi és Rodolphe: Fodor Gabriella és Fekete Attila (fotó: Csillag Pál)

Miksch Adrienn második felvonását, vagyis Musette színre lépését kis híján agyonvágta az előadás fésületlensége, vagy mondjuk úgy: bohémsága? Persze ez nem vicces, hanem megbocsáthatatlan: Musette-nek pontosan abban a pillanatban kell színre lépnie, amikor minden figyelem őrá irányul, nem előbb és nem később! Különösen nem előbb, hogy észrevétlenül lépjen ki az ajtón, hatástalanná téve az entrée-ját. Összepróbálatlanságra, figyelmetlenségre gyanakodhatunk, hiszen nem az első ilyen eset volt az előadásban: Mimi és Rodolphe is kínosan hosszú másodpercekig várták, hogy a bohém barátok „váratlanul” meglepjék őket az utcáról felkiabálva. Nem szabadna ilyen helyzetbe hozni a művészeket, végképp nem az első előadásukon. E helyütt tiltakoznék Musette rettenetes, répaszínű parókája ellen, amely az általam a szerepben látott seregnyi énekesnő közül még soha, senkinek nem állt jól (Miksch Adriennek sem), így érthetetlen, miért ragaszkodunk hozzá ennyire: a kacérság nem kizárólag lehetetlen hajviselettel fejezhető ki. Sőt.

Musette szólama azonban megszólalt, pontosan és élményszerűen, ám a figura nagy pillanata – szokatlanul – nem a második, hanem a negyedik felvonásban érkezett el, de ehhez már partner kellett: ahogyan Molnár Leventével egymásra néztek szegény Mimi fölött – meghatározó pillanata volt az előadásnak. Sőt: most az ő békülésük, kétségbeesett összekapaszkodásuk, melyben egyszerre volt jelen a társuk halála miatt érzett fájdalom, de a túlélők önkéntelen öröme is – jobban megérintett, mint a másik páros tragédiája. Megint csak ez a szó ugrik be: kegyetlen a másik halála után a saját boldogságuknak örülni, de ugyanakkor nagyon emberi is.

Mimi és Rodolphe: Fodor Gabriella és Fekete Attila (fotó: Csillag Pál)

Molnár Levente már nem először alakítja a festőt, ráadásul évről évre látszik rajta a fejlődés, a Németországban szerzett rutin: színpadi jelenléte egyre felszabadultabb, olykor már túlságosan is az – mondjuk úgy, egy rendező nem engedné ennyire szabadon, de ez esetben ilyesmiről nem beszélhetünk, és a bohém figura „elbírja”, ha kissé túlteng benne. Főleg, hogy közben nagyon profin, színesen énekel, és nagyon tudatosan is, így aztán méltán válik oszlopává az előadásnak.

Bretz Gábornak örökké hálásnak kell lennünk, hogy – bár minden általam látott elődje így tett a szerepben – ő mégsem áll fel, sétál előre és merevedik terpeszbe a Kabátáriához, mert így végre nem azt sugallja a jelenet, hogy ez a kis ária (ha egyáltalán annak nevezhetjük) nem szerves része a cselekménynek, hanem valamiféle magánszám a Colline-t alakító basszusok számára. A széken ülve és a jelenetben maradva nem törik meg a felvonás, már ezért megérte rá osztani a szerepet; a szép, lágy basszushang már csak a hab a tortán.

Ebben a bohém-csapatban minden bizonnyal Fekete Attila énekli legrégebben a szerepét, jómagam 2003-ban láttam, és úgy alakult, hogy mostanáig elkerültem Rodolphe szerepében. Alkatilag ő is megfelel a költő figurájának, mármint ebben az előadásban is funkcionál, de azt hiszem, passzolna hozzá (talán jobban is) egy fentebb vázolt, életszerűbb rendezés is. Jó hír, hogy Fekete Attila éneklésében is tud, ha akar, visszafogott vagy helyenként akár poétikus is lenni – bár gyakrabban akarná!

Alapvetően helyén volt a többi szereplő is, és nagyon örültünk végre Kovács Jánosnak a zenekari árokban, aki máris biztató jeleket tudott felmutatni a zenekar élén. Lesz ez még jobb, pontosabb, összeszedettebb, de értékes pillanatokat már most is kiemelhetünk, például a negyedik felvonásból: a Mimi érkezésekor vidám pillanatból tragédiába forduló néhány taktus elképesztő zeneszerzői lelemény, és ha olyan hatásosan adják elő, mint most, egyenesen fejbe vágja az embert.

Konklúzió? Minden feltétel adott egy új, izgalmas Bohémélet-előadáshoz az Andrássy úton. Csak jöjjön valaki, aki megrendezi.

Fotók: Csillag Pál / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések