Mitől nagy?

Andreas Scholl és Edin Karamazov koncertje a BMC-ben – a Budapesti Tavaszi Fesztivál április 5-i eseményéről BÓKA GÁBOR írt kritikát

Andreas Scholl (fotó: Felvégi Andrea)
Andreas Scholl (fotó: Felvégi Andrea)

Kellően ritkán látogat hozzánk Andreas Scholl ahhoz, hogy a kritika azokat a fellépéseit is számon tartsa, melyek a szorosan vett komolyzene tárgykörén kívül esnek. Míg négy évvel ezelőtti első budapesti látogatása alkalmával a német kontratenor legsajátabb szakterületét, Händel operáinak és oratóriumainak világát mutatta be egy sokak szerint túl rövid koncert keretében, addig ezúttal egyfajta crossover során szülőhazájától nyugatabbra, a Brit-szigetek irányába kalauzolt minket a zene szárnyain. A meglehetősen heterogén programon sokféle kor és stílus képviseletében tűntek fel zeneszámok (melyek jórészt a művész 2001-es Wayfaring Stranger című, angolszász és kelta népdalokat, balladákat feldolgozó lemezéről kerültek ide) – a földrajzi gyökereken kívül jószerivel nem is találhattunk más közös pontot a műsorszámok között. Ez azonban olyan erős kapocsnak bizonyult, ami a legtöbb fenntartással bíró hallgatót is átsegíthette a több szempontból is problematikus este nehézségein, és egyértelműen a szépségek felé fordította figyelmünket.

Edin Karamazov (fotó: Felvégi Andrea)
Edin Karamazov (fotó: Felvégi Andrea)

Ha ugyanis a szőrös szívű kritikus előzetesen azt hallja, hogy nagyjából két órán keresztül felváltva kell hallgatnia lantszólókat, lantkíséretes szólóéneket, filmzenestílusban meghangszerelt népdalokat, valamint XVII. és XX. századi szerzők kamarazenekari alkotásait, akkor alighanem legyintünk a programra, és az a legkevesebb, hogy fenntartásainknak adunk hangot. És mégis: egyelőre nem említve azt a művészi hozadékot, amit Andreas Scholl és lantkísérője, Edin Karamazov közreműködése jelentett az egész koncertről kialakult összbenyomásunk szempontjából, pusztán a műsor is bírt annyi vonzerővel, hogy érdemes volt végighallgatni. Mert lett légyen akármi is a véleményünk Craig Leon finoman szólva hatásvadász, nyíltabban fogalmazva giccses népdalhangszereléseiről, vagy arról a tényről, hogy az önálló program keretében kétség kívül hatásos dalokat valaki képes volt összeszerkeszteni Purcell, Britten, vagy akár csak Vaughn-Williams más nagyságrendet képviselő muzsikájával, a koncert végén felállva mégis az a különös érzés kerített hatalmába, hogy volt ebben a műsorban valami, ami vezérfonálként húzódott végig a teljes program során. A földrajzi gyökerek ezúttal közös zenetörténeti hagyományként mutatkoztak meg: s bár talán nem nagy felfedezés, hogy egy-egy terület muzsikái egymásra épülnek az egymást követő zenetörténeti korszakokban, hogy mindez egységes, valóban folyamatos zenekultúrát hozzon létre, az korántsem magától értetődő. Jelen esetben az volt az érzésünk: még az esztétikai értelemben kevésbé értékes muzsikákat is áthatja az a fajta folyamatosság, megalapozottság, ami a csatornától keletre nem egy szerencsétlenebb sorsú ország és/vagy nép zenetörténetéből oly fájóan hiányzik.

Ahhoz persze, hogy elsősorban a műsor szépségeit élvezzük, és ne problematikusságára koncentráljunk, kellett az előadók kiváló teljesítménye is. A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok nem kifogástalan, de ügyszeretettől sugárzó, minden ízében muzikális játéka nem csak a dalok kíséretében szolgált megfelelő alapként a sztárvendég számára, de az önálló számként megszólaltatott Purcell-, Britten- és Vaughn-Williams-műveket is szívesen hallgattuk előadásukban. Edin Karamazov lantimprovizációi az este talán legteljesebb élményével ajándékoztak meg: egyszerűségükben is képesek voltak reprezentálni a művész virtuozitását és egyben elmélyültségét is – vagyis elsősorban azt, hogy az előbbi nem zárja ki az utóbbit.

Scholl_Karamazov_1
Andreas Scholl és Edin Karamazov (fotó: Felvégi Andrea)

Andreas Scholl ezen az estén nem volt hangja teljében: s most nem arra utalunk, hogy a voce érezhetően megfogyatkozott a pálya csúcsán készült felvételeken hallhatóhoz képest, hanem azokra a nyilvánvaló jelekre (torokköszörülés, sűrű nyeldeklés), melyek főképp a koncert közepe táján múló egészségügyi problémákról tanúskodtak. Oda se neki: Scholl úgy lépett túl ezeken az akadályokon, mintha azok nem is léteznének – megfázása befolyásolhatta vokális élményünket (azt is éppen hogy csak), de a művészi összképet egy cseppet sem rongálta. Miképp lehetséges ez? Fodor Géza bő három évtizedes kritikája jut eszembe Nicolai Gedda Erkel színházi Cavaradossi-alakításáról, melyet torokköszörülés és éneklés váltakozásaként ír le, minimális színpadi játék nélkül – s az eredmény mégis teljes értékű zenei és színpadi alakítás. A következtetés: létezik a művészi nagyságrendnek egy olyan foka, ahol az eszközök számbavétele már nem elegendő a hatáskeltés módjának regisztrálásához, ahol már nem tudjuk megmagyarázni, hogy valami miért jó. Azt hiszem, Andreas Scholl április 5-i budapesti koncertje végső soron ebbe a csoportba tartozik. Hiába veszem számba Scholl művészetének még mindig kétségbevonhatatlan erényeit, hibákból (a pálya jelenlegi szakaszában állandónak tűnőekből éppúgy, mint alkalmiakból) legalább annyit hallottunk ezen az estén. Csakhogy mindezt nagy énekestől hallottuk; olyasvalakitől, akitől nemhogy alapanyagukban szép, legfeljebb jelenlegi feldolgozásukban giccsessé váló népdalokat hallgatunk szívesen, de akár a telefonkönyvet is.

Fotók: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál