Gondolatok Dohnányi Ernő operájáról. KONDOR KATA írása
A múlt vasárnapi premiert követően számtalanszor láttam leírva, hogy A tenor egyszerű humoros darab, paródia, bohózat, aminek egyetlen sorát sem szabad komolyan venni. Noha nem tagadom, az átlagnézőnél szerencsésebb helyzetben vagyok, mivel múlt heti darabismertető cikkemhez sikerült mélyen elmerülni a műnek mind zenéjében, mind szövegében, tehát szükségszerűen nem egyezhet nézőpontom a művet először látó nézőével, az egyszerűsítő hozzáállás ennek tudatában is meglep. Egyszeri találkozás után Almási-Tóth András rendezői koncepciója is erősítheti ezt a megközelítést, hiszen a színrevitel az opera számos olyan pontján is humoros elemekkel operál, ahol a zenében ilyesmi nem jelenik meg, gondolok itt például Thekla és a Herceg búcsújára (habár az irónia felbukkanását egy műben általában sem igazolni, sem cáfolni nem lehet egyértelműen).
Miért állítom mégis, hogy a mű több, mint mulatságos jelenetek egymásutánja, amelyet a mindenkori színre állítók kedvük szerint tovább színezhetnek (jelen esetben ez szó szerint megtörténik)? A tenor cselekményében élesen elhatárolódó társadalmi rétegek jelennek meg: nem csupán a nyárspolgárok nem hajlandók befogadni maguk közé Schippelt, de reménytelen Thekla és a Herceg szerelme is. A polgárok vágyódnak a főnemesek életére (megint csak Theklára kell hivatkozunk, aki harmadik felvonásbeli monológjában ki is mondja ezt, noha csak a szerelem kontextusában, de a dalkör tagjainak szüntelen hajbókolása is eszünkbe juthat), miközben a proletár Schippel éppen az ő köreikbe szeretne bebocsáttatást nyerni, még ha le is nézi túlszabályozott úri szokásaikat. Ezek egy része – a megszólítás, a kézfogás, a meghívás szabályai – ma már nem képezhetik a darab központi konfliktusát, hiszen legalább annyira idegenek a ma közönsége, mint a műbeli fuvolás számára.
Ugyanakkor mégsem mondhatjuk, hogy a társadalmi különbségek problematikája teljes egészében korszerűtlen volna – kézenfekvő a nyugat-európai bevándorlók helyzetére gondolnunk. De talán nem is kell olyan messzire néznünk, hogy releváns példát találjunk akár szakmai, akár magánéleti területen a hasonló okokból meg nem nyíló ajtókra. Schippel első felvonásbeli sértődése akkor még csak újabb szemtelenségnek tűnik, következő áriájában azonban feltárja, milyen mélyen érinti kirekesztettsége, az a nem embernek való bánásmód, amivel illetik. Számára Thekla képviseli mindazt, amire vágyódik, a jómódot, a megbecsültséget – és persze a szerelmet. Éppen ezért fáj neki annyira, mikor csalódik a lányban, és ekkor a zene ismét mélyebb érzelmekről tanúskodik.
A férfi aztán eléri a célját, bekerül az áhított körbe, míg a lány nem. Töprenghetünk rajta, miért – a tehetség, ha elég erős, képes áttörni a falakat, míg a szerelem nem? Netán átjárás csak a polgárság és az alsóbb rétegek között van, a nemesség felé ugyanez nem lehetséges? Persze az sem zárható ki, hogy a befejezés a vígjátéki törvényeknek engedelmeskedik: Schippel a maga tiszta szívével és egyenes gerincével minden excentrikussága ellenére az egész mű legszerethetőbb figurája, így a darab végén sorsának jóra kell fordulnia. Ehhez a polgárok elismerése mellett természetesen a szerelmet is meg kell találnia.
Ejtsünk néhány szót az opera aktuális színre állításáról is! Bár korábban azt mondtam, hogy a rendezés elsődleges célja a nevettetés lehetett, azt mégsem jelenthetjük ki, hogy teljes egészében mellőzné az említett problematikát. A koncepció gerincét a karót nyelt polgárok világának fokozatos fellazulása adja: az előadás képi világa fokozatosan egyre színesebbé válik, ahogyan viselkedésük egyre informálisabb lesz. Ezt természetesen Schippel megjelenése váltja ki, míg épp a magatartás-változás vezet ahhoz, hogy befogadják maguk közé a tenort. A kettő között azonban a rendező valóságos szentivánéji kavalkádot vonultat fel, embernagyságú virágokkal, erdei csodalényekkel. Természetesen a darab cselekménye elméletileg nem egyetlen éjszaka alatt játszódik, a második és a harmadik felvonás között egy egész hét telik el, és közben lezajlik a dalnokverseny is, ám a színpadon mégiscsak egy estét, egy éjszakát és egy reggelt látunk. Nem ördögtől való tehát az az elképzelés, hogy a történtek egyetlen óriásivá tágított éjszaka alatt zajlanak, egy olyan éjszakán, melyen minden lehetséges, ahol eltűnnek, illetve összekeverednek rangok és tisztségek, míg a végén már senki sem tudja, ki is valójában. A nincstelen fuvolásból párbajhős válhat, a polgárlány hercegnének álmodhatja magát, a tisztes úriemberek showtáncosként arathatnak sikert. És az átmenet rítusa után másnap mindenki megtalálja újra a helyét a társadalomban, nem feltétlenül ugyanazt, mint amelyet korábban betöltött. Schippel mellett újfent Theklára gondolhatunk, és a Hercegnek adott pofonjára: viszonyuk végérvényesen megváltozott, a lány már nem esik hasra a felséges úr előtt.
Egy vidám darabban nem feltétlenül keresünk mély mondanivalót, ám ha végiggondoljuk az operaműfaj történetét, számos példa juthat eszünkbe, milyen érdekes gondolatok, az emberi viselkedés, érzelmek és közösségek alapos ismerete jelenhet meg a művekben. Adjunk egy esélyt A tenornak is!
Fotók: Herman Péter / Magyar Állami Operaház