Mindent egy lapra

2014. október 29.

Lammermoori Lucia Edita Gruberovával az Erkel Színházban. Az október 27-i előadásról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Edita Gruberová és Dario Schmunck (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Edita Gruberová és Dario Schmunck (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Soha ne mondd, hogy soha: tavalyi felemás Gruberová-élményem után majdnem biztos voltam benne, hogy az idei koncertszerű Lammermoori Luciáról nem olvashatják majd kritikámat az Opera-Világ látogatói. Persze nem a művésznő szurkolótáborának extrém tetszésnyilvánítási szokásokban és verbális agresszióban egyaránt megnyilvánuló fanatizmusa tartott volna vissza, sokkal inkább az önismétlés veszélye: hiszen Edita Gruberová elmúlt években hallott budapesti fellépéseiről időről időre kísértetiesen hasonlóakat kellett írnom – márpedig az olvasó, ha egyet ért véleményemmel, ha nem, nyilván unja, hogy évente egyszer ugyanazt kénytelen elolvasni ugyanattól a szerzőtől. Terveimmel ellentétben mégis rám hárult a feladat – s a körülményekből adódóan ezúttal más tanulságokat is levonhattam az előadás végén, mint amelyekre előzetesen számítottam.

Mindenekelőtt: milyen szerencse, hogy a korábbi vendégszereplésekkel ellentétben a mostani Lucia nem szlovák-magyar koprodukcióban valósult meg! Ez mindenekelőtt a zenekari teljesítmény szempontjából üdvözlendő. Akik végigkövették az elmúlt évtized itthoni Gruberová-krónikáját, a kritikus személyétől függetlenül visszatérő motívumként találkozhattak benne a különböző szlovák zenekarok közepes vagy elfogadhatatlan teljesítménye feletti sajnálkozással. Ezúttal – mivel az előadás a Magyar Állami Operaház szervezésében zajlott – a színház saját együttese játszott. Az Operaház Zenekarát időről időre sok bírálat éri, s ezek közül számos jogosnak is bizonyul – ám olykor arra is szükség van, hogy múlhatatlan erényeikről is szó essék. Most itt az alkalom. A belcanto operák partitúrái nem megfelelő előadásban igénytelenebbnek mutatkoznak, mint amilyenek valójában: üres, bombasztikus tűzijátéknak. Jó karmester persze tudja, hogy feladata nem a hatásvadász effektusok kiemelése, hanem a hangszerelés finomságainak s az énekhangokhoz való kényes viszonynak minél alaposabb kimunkálása. Andrij Jurkevics ebből a szempontból nem tűnik dirigensfenoménnak: látványos gesztusaival ügyesen kézben tartja a zenei folyamatokat, az azonban nem mondható, hogy különösebben elmélyülne bennük – nem csak jó, de rossz értelemben is kiszolgálja énekeseit, mindent rájuk bíz. S az Operaház Zenekara ennek ellenére magasan felülmúlja a szlovák együttesek nívóját; esztétizálás helyett egyszerűen kimondhatjuk, hogy jobb, mint északi szomszédunk vezető együttesei.

Edita Gruberová és Andrij Jurkevics (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Edita Gruberová és Andrij Jurkevics (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Persze közelíthetünk más szempontból is a zenekari produkcióhoz – ez azonban már az előadás körülményeivel kapcsolatos. Donizetti operája kivételes jubileum, Fricsay Ferenc születésének századik évfordulója alkalmából hangzott fel. Mint tudjuk, Fricsay, a múlt századik egyik legnagyobb dirigense éppen e nem karmester-centrikusként számon tartott opera felújításával tette le névjegyét véglegesen a budapesti közönség előtt. Kételkedve mondhatnánk, hogy minden bizonnyal ezt dobta számára a gép, ám az a tény, hogy nyugati karrierje során is több alkalommal visszatért a darabhoz, arra látszik utalni, hogy mégis talált benne valami izgalmasat. Nos, egy Fricsay-fesztivál alkalmából a világsztár címszereplő feltétlen dicséretet érdemlő meghívása mellett érdemes lett volna olyan dirigens szerződtetésében is gondolkodni, aki nem csupán levezeti, de valóban interpretálja a darabot. Újra felfedezteti velünk – legalább annyira, hogy nem húzza ki annak bő egyharmadát, alkalmazkodva a legrosszabb budapesti előadási hagyományhoz. Az ünnep ebből a szempontból sajnos felemásra sikerült.

Kálmándi Mihály, Fried Péter és Horváth István (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Kálmándi Mihály, Fried Péter és Horváth István (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Egyértelmű sikert arattak viszont a hazai énekes közreműködők: teljesítményük egyenletesen magas átlagszínvonala arra figyelmeztet, hogy ideje lenne elgondolkodni a darab felújításán. Kálmándi Mihály volumenben, hangmatériában és vokális kidolgozottságban például egyaránt olyat produkált, mely a Lucia hazai előadás-történetének legszebb pillanatait idézte – de szívesen hallgattuk volna még tovább, kihúzott jeleneteiben is! Fried Péter Raimondóként ezúttal megszólalásainak súlyosságát helyezte előtérbe azok kantábilitásával szemben: ez is egyike a lehetséges megközelítéseknek – más kérdés, hogy a szerepépítés iránya így nem harmonizált a többi főszereplő kifejezésmódjával. Schöck Atala hangjának épségével és éneklésének átéltségével tűnt ki Alisaként. A két kisebb tenorszerep megszólaltatása nagyon eltérő benyomásokat keltett: Horváth István hamisítatlan belcanto hangon szólalt meg Normannóként, Pataki Adorján viszont újfent arról győzött meg Arturóként, hogy alapvetően értékes hanganyagával jobbára nem tud bánni.

Dario Schmunck sajnos tovább szaporította azon, Gruberovával egy napon nem említhető tenoristák számát, akiket a legenda partnereiként voltunk kénytelenek hallgatni az elmúlt években. Könnyű lenne tisztán technikai oldalról megragadni, hogy mi hiányzott Edgar-alakításából: a hang száraz, a magasságokban beszűkül, a csúcshangok ezáltal nemhogy fényesen csengenének, de egyenesen préselten szólnak. Emellett az átélésnek, a szereppel való azonosulásnak sem láttam a legkisebb jelét sem az előadás három órája alatt, s ez összességében bizony elég rossz mérleg. Biztos, hogy éppen rá van szükségünk tavasszal a Faust címszerepében?

Edita Gruberová (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Edita Gruberová és Rácz János (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A hiányosságok ellenére is sok szép élménnyel gazdagodhatott hát, aki a Lammermoori Lucia kedvéért váltott jegyet. Gyanítom azonban, hogy kevés ilyen néző ült hétfő este az Erkel Színházban: a többség bizony nem Donizetti, pláne nem Fricsay, hanem Gruberová miatt jött – s a rajongók többsége számára ettől kezdve lényegében mindegy is volt, mit hallott. Mint annak az idős bácsinak is, aki mögöttem ülve kellemesen végigszuszogta és -röfögte az első Lucia-áriát, majd amikor az véget ért, azonnal talpra ugrott és torkaszakadtából üvöltve brávózott – aligha a teljesítmény magasrendűségétől lenyűgözve, hiszen abból semmit sem érzékelt. Jelen sorok írója viszont hallotta az áriát, s a legjobb szándéktól vezérelve sem nevezheti azt tökéletesnek. Sürgősen hozzá kell tennem: egyáltalán nem a hangi hanyatlás immár visszafordíthatatlannak tűnő, ám a pálya ezen szakaszában még korántsem elfogadhatatlan mértékű jeleivel nem tudtam megbarátkozni; akárcsak egy éve a Boleyn Anna esetében, most is a manírok túltengése okozott számomra csalódást. Ami korábban a belcanto manierizmusából és stilizáltságából, valamint az előadó egyéniségéből fakadt, és mindig a jó ízlés határán belül maradt, az mára a vokális perfekció hiányát elfedni kívánó bűvészmutatvánnyá lett, amit csak néha ellensúlyoznak őszinte, egyszerű pillanatok – véltem a szünet előtt. A második részben aztán a régi-új Gruberová lépett színre: visszatért szerepformálásának hajdani őszinte átéltsége, s ezzel együtt vokálisan is csaknem a régi fényében tündökölt. Ha csupán annyiból állt volna ez az este, hogy hallhatjuk, amint Gruberová fuvolává lényegül át az őrülési jelenetben (Rácz János kifogástalan hangszeres produkciójának kíséretében), már megérte volna elmenni.

Mondják, a nagy pillanatokért kell színházba és koncertre járni. Gruberová ezen az estén mindent egy lapra tett fel, és győzött: nagyjelenetében megragadta és megállította a pillanatot.

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések