Mindent bele?

2011. november 9.

Wolfgang Amadeus Mozart: Don Giovanni – HD-közvetítés a Metropolitanből, 2011. október 30. BÓKA GÁBOR kitikája

Don Giovanni és Leporello: Mariusz Kwiecień és Luca Pisaroni (fotó: Marty Sohl)

A Metropolitan-közvetítések rendszeres látogatói, no és azok, akik a sorozatról szóló írásainkat is nyomon követik, minden bizonnyal unják már a szokásos nótát: kiváló zenei megvalósítás – unalmas rendezés. Nem ígérhetem, hogy a Don Giovanni másfél hete látott új produkciója kapcsán felrúghatom e jól bejáratott formulákat: most is kiváló énekeseknek és pazarul játszó zenekarnak örülhetett, aki jegyet váltott a vetítések valamelyikére (a nagy érdeklődésre való tekintettel több ismétlést is be kellett iktatni) – mindehhez azonban olyan kiállítás társult, ami zavarba hozhatta a nézőket: nemhogy a gondolati mélységet, de a megszokott pazar kiállítást is hiába vártuk ezúttal.

Michael Grandage, a színházban most debütáló rendező egy látványosnak semmiképp sem mondható háromszintes ablaksorral szűkíti minimálisra a Met gigantikus színpadának terét (díszlet és jelmez: Christopher Oram), mely csak időnként nyílik meg, hogy levegősebb színpadképeknek adjon helyt – ám rendszert, következetességet keresni mindebben felesleges volna. Rendezés nincs, a szereplők ízléses kosztümökben jönnek-mennek, és játsszák azt a figurát, amit korábbi, jobb-rosszabb hagyományos előadásokból hoztak magukkal. Mivel többségében jelentős színpadi kultúrával rendelkező művészekről van szó, az eredmény nem zavaró – kivéve az olyan végtelenül kínos pillanatokat, mint a kőszobor túlméretezett hupikék törpikeként való megjelenése az opera fináléjában (az érdeklődők Fodor Géza posztumusz kötetében tájékozódhatnak arról, hogy a komtur színre lépésének ilyetén konvenciója mióta is tekinthető idejét múltnak). Nem tudom, Grandage mire kapta Tony-díját, de őszintén remélem, hogy ennél meggyőzőbb produkciókra – s azt is, hogy a Don Giovanni pokolra szállásakor felcsapó csenevész lángok hatására kitört tapsvihar nem a Met publikumának vészes igényszint-csökkenéséről tanúskodik. Elfogadom, hogy egy színház törzsközönsége ragaszkodik a tradícióhoz, de ha abból eddig a legmagasabb minőséget kapta, ezután se adja alább! Márpedig a Met előző Don Giovanniját nem akárki jegyezte, hanem Franco Zeffirelli, s bár távol álljon tőlem, hogy 2011-ben az általa képviselt színházesztétikát tekintsem kizárólagosan mértékadónak, vagy pláne jövőbe mutatónak, annyi feltétlen elmondható, hogy koncepciója kielégíthette a hagyományos előadások kedvelőinek legmagasabb igényeit is (erről a DVD-kiadás jóvoltából bárki meggyőződhet). Most azonban csak a zenei előadás vigasztal.

Mert az, miképp előre jeleztük, természetesen most is hozza az elvárható színvonalat, még ha bizonyos (egyébként előre sejthető) jellegzetességek esetleg hiányérzetet is keltenek a hallgatóban. A briliáns zenekari játék kicsit vastag; nem meglepő, hogy az újonnan hivatalba lépett vezető karmester, Fabio Luisi felfogását meg sem érinti a historikus szellem, de amit hallunk, ettől eltekintve is sűrűbb az ideálisnál. (Egy héttel később bebizonyosodott: miként a nagy előd, Levine, úgy Luisi is jobban boldogul egy Wagner-partitúrával.) Az sem meglepő, hogy bizonyos szerepek megformálói is mintha súlyosabb hanganyaggal rendelkeznének a szükségesnél. A belcanto-operákban kiváló (itthon is többször megcsodált) Ramón Vargas máskor könnyed hangja Ottavióként például olyan érzést kelt, mintha egy súlyos Wagner-hőstenor próbálkozna Rossinit énekelni. A hangok megvannak, de a szerep lelkülete menthetetlenül hiányzik, s ez elszürkíti a figurát. Joshua Bloom Masettója korrekt, de nem emlékezetes alakítás (a legkevésbé izgalmasan megírt figura alakítója szenved leginkább a rendezői segítség hiánytól). Štefan Kocán (a kormányzó) basszusa jelentős és súlyos, ám esetében e súly tökéletesen a helyén van – őt nem saját egyénisége, hanem a rendezői tehetetlenség hozza kifejezetten hátrányos helyzetbe.

Donna Anna és Don Ottavio: Marina Rebeka és Ramón Vargas (fotó: Marty Sohl)

A hölgykoszorúval szemben mindössze egyetlen kifogás emelhető: nem különböznek egymástól elég karakteresen. Ez a mű eszmei alapját kérdőjelezi meg: ugyan miért is szállna Don Giovanni virágról virágra, ha mindenhol ugyanazt találná? De hát ne keressünk eszmét ott, ahol az szemmel láthatóan nincs – keressünk viszont vokális gyönyöröket ott, ahol füllel hallhatóan van. Mojca Erdmann szépen felívelő karrierjét (neves cégnél abszolvált szólólemez stb.) technikai bravúrokkal igyekszik igazolni: áriáinak bizonyos pillanatait még magasabbra hangolja. Ha Zerlina délszakian fűszeres temperamentumát ez nem is pótolja, figyelmünket kétség kívül felkelti a művésznő jövőbeni szereplései iránt. Marina Rebeka vokálisan nem kevésbé meggyőző – a drámai szerep technikai buktatóit is magától értetődő könnyedséggel megoldó – alakítása még Donna Anna nemességével sem marad adósunk; itt a fúriából kapunk kevesebbet az ideálisnál. Barbara Frittoli Donna Elvirája a legkompaktabb, legkészebb alakítás a három közül: az elhagyott nő sértettségét nem csupán kifinomult színészi eszközökkel közvetíti (még a laposüveg rémes közhelyét is jól oldja meg), de mély fájdalmat hordozni képes könnyű drámai szopránján is.

 

Az előadást mindazonáltal Don Giovanni és Leporello viszik a hátukon. Mariusz Kwiecień ideális Met-énekes: laza, lehengerlő, szakmailag kifogástalan – könnyed kézzel odavetett Don Giovanni ez egy könnyed kézzel odavetett előadásban. De ne feledjük: a mind nagyobb hírnévre szert tevő lengyel énekes mostani Don Giovanni-vázlata ígéretes kezdet egy majdani teljes alakításhoz – tavalyi Malatestájából is nyilvánvaló, hogy sokkal több színészi lehetőség rejlik Kwiecieńben, mint amennyit kihoznak belőle. Luca Pisaroni Leporellója jóval érettebb: nemesebb betanítások, elmélyültebb próbafolyamatok keze nyomát viseli magán, s úgy érezzük, maga az egyéniség is izgalmasabb, sokrétűbb. Ráadásul a Pisaroniból kormos basszusán természetesen áradó karcos–plebejus hangvétel az előadás egyetlen valódi szereposztási telitalálata.

Leporello: Luca Pisaroni (fotó: Marty Sohl)

A több szempontból is csalódást keltő, egy kellemes esténél többet nem nyújtó Mozart-előadás végén azzal a kérdéssel állhattunk fel az Uránia nézőteréről, hogy vajon mit szólt volna a New York-i közönség, ha nem csupán címszereplőt, de rendezőt is Lengyelországból importál kedves színháza – utalnék itt ezzel arra, hogy Mariusz Treliński minden formabontó eszköz nélkül micsoda katarzist tudott elérni Varsóban és Boroszlóban futó rendezésében. De söpörgessünk csak a saját házunk táján: remélhetjük-e, hogy a másfél hét múlva esedékes budapesti Don Giovanni-premier értékelésekor nem tűnik majd úgyszólván szánalmasnak, hogy a Metropolitan felújítását kritizáltuk ily magabiztosan?

Fotók: Marty Sohl / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések