Mindent a szemnek

2019. augusztus 5.

Giuseppe Verdi: Aida – BÓKA GÁBOR kritikája a Szegedi Szabadtéri Játékok július 27-i előadásáról

Vitathatja-e bárki, hogy az Aida ideális választás a szabadtéri színpadok számára? A nagy előadó-apparátus, a látványos díszletek és jelmezek lehetősége, a szélesebb közönség számára is befogadható zene és időtartam – nem is beszélve a mű egzotikumáról – mind-mind amellett szól, hogy a nyári játszóhelyek kísérletezés helyett e jól bevált darabhoz nyúljanak: ha a mű kielégítő megvalósításban kerül a közönség elé, a siker tulajdonképpen garantált – a megvilágító erejű interpretációkat pedig, lássuk be, sosem e szezonközi produkcióktól várjuk.

Ami a színpadi megvalósítást illeti, a kielégítő színvonal általában a látványosság megcélzását jelenti: a közönséget valamilyen módon el kell kápráztatni – s ha a rendezői aprómunka emellett háttérbe szorul, hát üsse kavics. Szívesen folytatnám úgy, hogy bezzeg ezúttal Szegeden…, de sajnos nem tehetem: a Szabadtéri Játékok idei operaprodukciója nem cáfolata, hanem éppenséggel illusztrációja – igaz: a maga erényei tekintetében jól sikerült illusztrációja – volt e jelenségnek. Kesselyák Gergely általam ismert rendezései (Don Giovanni, Nabucco) hazai viszonylatban átlag fölöttinek mondható vizuális fantáziáról tesznek tanúbizonyságot, s az alkotó vízióinak megvalósításához ügyes kézzel választ díszlettervezőket (ezúttal Zeke Editet) – az izgalmas, és a dekorativitáson túl nemegyszer jelentéses látványvilág azonban nem feledtetheti, hogy előadásaiban sok a rendezői megoldatlanság, melyek a koncepcionálisan vitatható elemektől a szakmailag amatőr momentumokig terjednek.

Aida és Radames: Ádám Zsuzsanna és László Boldizsár (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)

Kezdjük a pozitívumokkal! Az Aida esetében akkor van értelme elszakadni a hagyományos előadásokból jól ismert historizáló és/vagy stilizált egyiptomi látványvilágtól – és ezzel együtt az épített díszletektől –, ha a rendezői koncepció igazolja a látványosság hiányát, vagy egy önmagában nagyon szuggesztív látványvilág igazolja önmagát. Most ez utóbbi történt: a majdnem üres színpadon – melyen egy téglalap alakú emelvény szervezte csak valamelyest a játékteret – különböző irányú és hosszúságú fénycsövek vezették tekintetünket hátra, a színpad hátsó falának közepe felé – mint napsugarak a mindenen uralkodó égitest felé. Nem állítom, hogy sok értelmét látom az egyiptomi napkultusz ilyesfajta tematizálásának – elvégre ez nem A varázsfuvola –, de

mint hangulatfestő elem, a couleur locale felidézéseként kétségtelenül működik, mi több: a korszerű technikai eszközök igénybevétele révén számomra meggyőzőbben is, mint egy tradicionális Aida-díszlet.

És hát nagyon sok fantázia, olykor szellemesség van a fénycsövek különböző variálásában! Első látásra kiváló például a Nílus-parti jelenet megoldása: a háttérben csak egy egészen kicsi piramis utal a helyszínre, míg a rendezői jobbon egy hatalmas téglalap formálja meg azt az ajtót, amin majd Amneris megérkezik a felvonás végén – mindvégig olyan fenyegetően van jelen, mint az a bizonyos pisztoly, aminek el kell sülnie a darab végén.

Amnesris: Gál Erika (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)

Csak hát azt az elsülést – azt tudnám feledni! Merthogy abban a néhány másodpercben, amikor Amneris megjelenik, árulót kiált, Amonasro Amnerisre veti magát, Radames megakadályozza ebben, majd szabad utat biztosít neki és Aidának, végül pedig átadja fegyverét a főpapnak – nos, ember legyen a talpán, aki el tudná mondani, mi minden történt a színpadon, és miért. A probléma kétségkívül nem egyszerű: egy hatalmas színpadon nagyon rövid idő alatt kell sok eseményt lebonyolítani. Nem egyszerű, de nem is megoldhatatlan: többeknek sikerült már. Segíthetne az átgondoltabb, nem csak dekorációban, hanem játéktérben is gondolkodó díszlettervezés – annak tudatosítása, hogy a díszlet nem ad hoc rendezői ötletek és asszociációk megvalósításának terepe, hanem a játékszervezés egyik legfontosabb eszköze.

Így hát, míg minden elismerésem a vizuális koncepció korszerűsége, dekorativitása és ötletessége iránt, addig bizony nem hallgathatom el annak hátulütőit sem

– mert az iméntihez hasonló példákat bizony még hosszan sorolhatnánk, kezdve a Nílus-partra vízi úton érkező Radames csónakkal való szerencsétlenkedésétől – mely teljesen ellentmond az itt felcsendülő zene dinamikájának – az egyik kollégám által már részletesen tárgyalt vízen járásig. Vagyis ezúttal nem csak a rendezői reveláció maradt el – ezt nem is vártuk el –, de a cselekmény korrekt lebonyolítása is hiányt szenvedett; színpadi értelemben félkész előadást kaptunk.

Hát zeneileg? Nos, a mérleg e tekintetben jóval pozitívabb – köszönhető ez elsősorban Pál Tamás kiérlelt, magasrendű muzsikálásának, mely jóval felette áll annak, amit egyszerűen „vezénylés”-nek neveznek.

Nem, sokkal többről van itt szó: a színpad és a zenekar egészével való együttlélegzésről, a mű beható ismeretéről, és ezen ismeretek magától értetődő, higgadt, de határozott kezű tolmácsolásáról – Pál Tamás produkcióját élmény hallgatni.

Keze alatt a Szegedi Szimfonikus Zenekar legjobb formájában játszott – azaz a hazai élmezőnytől csak egy hajszállal elmaradva –, s ezt a teljesítményt méltóképp egészítette ki a Szegedi Szabadtéri Játékok Énekkarának (karigazgató: Flórián Gergely) és a Honvéd Férfikarnak (karigazgató: Strausz Kálmán) színvonalas produkciója Gyüdi Sándor betanításában.

Radames: László Boldizsár (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)

Ádám Zsuzsanna jó Aida-alakítása nem elsősorban azért okozott meglepetést, mert tavaly még a Rigoletto Maddalenájaként láthattuk őt ugyanitt – ha félretesszük e szokatlan kanyarulatról szerzett előzetes ismereteinket,

akkor sem mondhatjuk magától értetődőnek, hogy valaki pályája elején ilyen kiemelt érdeklődéssel kísért produkció keretében ilyen tisztes színvonalon álljon helyt Verdi operájának címszerepében.

Ha mégis bizonyos fenntartással írunk róla, az nem az énekesnő, sokkal inkább a szereposztók hibája: a fiatal művész által birtokolt művészi eszközökkel egy ilyen bonyolultságú főszerepet aligha lehet akár hangilag, akár színészileg minden igényt kielégítően megoldani – felmerül tehát a kérdés, hogy egy ilyesfajta bemutatkozásnak feltétlenül az év egyik legjobban várt előadásán kell-e megtörténnie. De ha ettől eltekintünk, csakis dicséret illetheti Ádám Zsuzsanna teljesítményét – és kíváncsian várjuk a további fejlődést.

László Boldizsár esetében nem tudom eldönteni, hogy koncepcionálisan – a hangosítás lehetőségeit kihasználva – formálta-e ilyen bensőségesre Radamesét, vagy a két egymást követő napon tartott előadás fáradalmai okozták, hogy ezúttal kevesebbet adott szenvedélyből és energiából, mint azt megszokhattuk tőle. A hang természetes szépsége, a szólamformálás átgondoltsága és kulturáltsága most is érvényesült, de a csak félig megoldott románcot kivéve ezúttal inkább a lírai pillanatok érvényesültek ebben a szerepformálásban – igaz, azok emlékezetes szépséggel.

Gál Erika és Kálmándy Mihály az Operaházból jól ismert alakításaikat adaptálták az új színpadi körülmények közé – sikeresen átmentve azok vokális erényeit, és a lehetőségekhez mérten leküzdve a megrendezetlenség hátráltató voltát. Gál Erika mind hitelesebb a drámai mezzo szerepkörben – ha néhány éve, a szerepben való bemutatkozásakor még voltak bennünk kérdőjelek a szólam igényeinek való vokális megfelelést illetően, úgy azok mára kivétel nélkül felkiáltójellé egyenesedtek. Kálmándy Mihály esetében pedig a hang magvassága, az alakítás magától értetődő erőteljessége, ugyanakkor a kellő pillanatokban elsősorban zeneileg megnyilvánuló arisztokratizmusa nyűgözött le ismét – remélhetőleg nem utoljára.

Aida: Ádám Zsuzsanna (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)

Kiss András egyre inkább beérő hanganyaga volumenében és jelentőségében egyaránt megfelelően töltötte ki Ramfis szólamának kereteit; Kovács István Fáraóként inkább volt primus inter pares, mintsem diktátor.  A Főpapnőt Kálnay Zsófia hangján hallani luxus, de örülünk a luxusnak – máskor is szívesen elviselnénk.

A korábbiaktól teljesen eltérő hangosítás – mely sokkal többet engedett hallani a természetes hangokból, igaz, így összességében az egész előadás halkabb lett – is hozzájárult ahhoz a benyomásunkhoz, hogy az idei produkció különleges műgonddal készült – kár, hogy a gondosság nem minden területre terjedt ki, és így felemás eredményt hozott. A rendezésen kívül így volt ez a nézők tájékoztatását illetően is: mikor a záró duett előtt leesett néhány csepp eső, senki sem közölte velünk, hogy távozhatunk, vagy érdemes-e még várni (sajnos nem volt érdemes). Egyáltalán: esős napokon jó lenne idejekorán döntést hozni arról, hogy lesz-e előadás vagy sem – hiszen a közönség egy jelentős része nem helybéli, kifejezetten az előadás kedvéért utazik Szegedre. S a szervezői előzékenység bizony sokat hozzátesz a nézők komfortérzetének javításához – legalább annyit, mint a rendezői gondosság…

Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok

Hasonló bejegyzések