Minden körülmények között

2014. szeptember 11.

Donizetti A csengő című operája és a Szabadság OperaGála a Magyar Állami Operaházban. KONDOR KATA írása

Ha az időjárás kegyes lett volna hozzánk, helyszínmegjelölésként azt kellene írnom: „a Magyar Állami Operaház előtt”. Szabadtéren zajlottak ugyanis a délutáni programok, és oda tervezték az esti gálaműsort is, hatalmas nézőtérrel az Andrássy úton, háttérként pedig maga az Operaház szolgált volna, a tavalyi évadnyitóhoz hasonlóan fényfestéssel. Aztán mégis minden másként alakult, így a közönség kis része rosszul járt ugyan, a többieknek viszont nem hétköznapi élményben volt része.

De ne szaladjunk ennyire előre! A délután még szerencsésebb körülmények között zajlott, az idei első bemutató, Donizetti A csengő című operája rendben lement. Sőt, a rendben talán nem is helyes kifejezés, igazán élvezetes előadás kerekedett belőle. Egy szabadtéri produkciónak nem csak az időjárás jelenthet problémát, főleg ha az utcán zajlik: a közönséget nem kötik azok az illemszabályok, mint egy kőszínház esetében, ha nem tetszik neki, megunja, nyugodtan továbbállhat. Ám Fehér Balázs Benő rendezése és természetesen az énekesi produkciók sikerrel ottmarasztalták az embereket, és teljes mértékben megfeleltek az operanépszerűsítés kívánalmainak.

Az Operaház a koncert előtt (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Az Operaház a koncert előtt (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Maga a színpad – amely a megszokottnál jóval kevésbé válik el a közönségtől – óriási esküvői tortát ábrázol. Ám már kezdéskor sejthető, hogy az idillinek tűnő jelenet csak látszat: Don Annibale egyedül várja, hogy az életnagyságú vőlegény-tortadísz megérkezzen. A szobor aztán nem is marad sokáig a helyén, az egykori hódoló, Enrico újra és újra leüti a fejét, hiába próbálja az egyre kétségbeesettebb férj azt mindig visszailleszteni. Az egész játékmódra egyfajta klasszikus bohózati stílus jellemző, ám ez mindig megmarad a jó ízlés határain belül, nem harsányságával, hanem szellemességével ér el sikert. Ezzel együtt a fiatal rendező, a legnemesebb vígjátékjátszásnak megfelelően, meglátja a kinevetett nézőpontját is, és képes megmutatni a szituáció mélyén rejtőző tragédiát: az öregemberét, aki elvesztette utolsó lehetőségét a boldog kapcsolatra.

A zenei megvalósítás szempontjából a szabadtéri adottságok természetesen nem ideálisak: bár a hangosításra nem lehetett különösebb panasz, az énekesek hangszínének az nyilvánvalóan nem tesz jót. Így is öröm, hogy Szvétek László végre olyan Don Annibale, aki az első áriával is képes megbirkózni (sajnos mostanában több előadónál tapasztaltam az ellenkezőjét), ráadásul komikusi hajlamai, de kellő érzékenysége is alkalmassá teszik, hogy a főszereplő összetett alakját megmutassa. Rőser Orsolya Hajnalka inkább könnyed, stabil magasságaival, Geiger Lajos pedig színpadra termettségével nyújt emlékezeteset, de a két kisebb szerepben Kóbor Tamás és Farkasréti Mária is helyt állt, akárcsak az Operaház szédítő magasságban feltűnő énekkara.

Várakozó állásponton (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Várakozó állásponton (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A délután folyamán még a tavaly bemutatott Telefon-előadás is rendben lezajlott, bár ekkor már mutatkoztak a beígért „futó zápor” jelei. Nyolc órára világossá vált, hogy az időjárás-jelentés kissé elvétette az esős és eső nélküli időszakok arányát, ekkorra ugyanis, bár nem erősen, de kitartóan hullott az égi állás. A bizonytalan helyzetnek Ókovács Szilveszter főigazgató bejelentése vetett véget, aki meginvitálta az összegyűlteket az Operaházba. Bár ezzel némi aggodalmat is okozott – úgy tűnt, hogy a jelenlevők többen vannak, mint ahányan elférnek az épületben, a kinn maradókat egyébként a hírek szerint CD-vel kárpótolták –, egyúttal az is világossá vált, milyen páratlan lehetőség a gála sztárjait hangosítás nélkül, hangjuk természetességében hallani.

Az átállás azért nem zajlott zökkenőmentesen. Nem csupán arra gondolok, mennyi ideig tartott, míg minden és mindenki helyére került, mind a nézőtéren, mind a színpadon; az előadókon is éreztem, hogy szabadtéri körülményekre készültek. Igazságtalan lenne bárkit is külön bírálni ezért, annyira sokuknál éreztem egy kis visszafogottságot, mondhatni spórolást; hangosítás mellett persze nem lett volna szükség olyan dinamikai árnyalásra, mint bent az Operaházban. Nem mondanám, hogy ez a jelenség teljesen elrontotta volna a koncertet, hiszen a hangerő csak egy összetevője az élmények, de egy-egy kevéssé precíz figura, megoldás esetében ezt is az okok közé sorolhatjuk.

Várakozó állásponton - immár házon belül (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Várakozó állásponton – immár házon belül (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Több gondot okoztak azonban azok a pontatlanságok, amelyeket talán a szabadtér zajai jótékonyan elfedtek volna, itt azonban mindent hallhattunk. Különösen a Galántai táncok esetében jelentkezett ez a probléma, hiszen a végig nagyon feszes ritmusú műben a legkisebb szétcsúszás is azonnal hallható, és sajnálatos módon ezen az estén a darab kevés része szólalt meg kellően szabatosan. A további művek során javult a helyzet, talán ezeket az énekesek miatt többet próbálták, talán az operák a zenekari művészeknek kisujjukban vannak, de az is lehet, hogy ők is lassan találtak bele a váratlanul megváltozott körülményekbe.

A gála ugyanis egyre jobb lett, ahogyan telt az este. Bár az elején még egy problémával szembesültünk: a máskor kiváló Anja Kampe kifejezetten rossz formában volt, úgy tűnt, nem uralja teljesen a hangját, aggodalmat, görcsösséget lehetett rajta érezni, mind a Leonóra-áriában, mind később, Izolda szerelmi halálánál. De már a harmadik szám, a Rabok kara a Fidelióból okozott szép pillanatokat, az Operaház Férfikara kiválóan szólt, kár, hogy egyes finom pianókat elnyomott a zenekar (no de ha a helyszínen próbálták volna ki az arányokat…). Aztán színpadra lépett Piotr Beczała, s jóvoltából Az álarcosbál tenoráriája lett az első olyan szám, amelyet megkötések és kiegészítések nélkül lehet jónak nevezni: a tenorista kiegyenlített hangja, bámulatosan könnyed magasságai és kulturált szólamformálása mind élményt okoztak. És rögtön utána meghallgathattuk az est másik sztárfellépőjét, Ferruccio Furlanettót is, aki tipikusan olyan hanggal rendelkezik, amelynek már a színébe, anyagába bele lehet feledkezni, és ha nem is tökéletes hajlékonysággal szólaltatja már meg a szólamát, a mély művészi tudatosság feledteti a kisebb hiányosságokat.

Anja Kampe és Halász Péter (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Anja Kampe és Halász Péter (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Izolda szerelmi halála rendhagyó módon kétszer is felcsendült az este folyamán, először – ahogyan már szó esett róla – Anja Kampe előadásában, ugyanakkor zenekari változatban is elhangzott, melyben a Magyar Nemzeti Balett két táncosa, Felméry Lili és Apáti Bence működött közre. Nem tartom elegáns gesztusnak az Operaház részéről, hogy ezt a koreográfiát minden egyes gálán meg kell néznünk, még ha a táncosok kiválóak is, és az operakritikus véleménye nyilván nem mérvadó egy táncmű megítélésében (így csak szubjektíven jegyzem meg, hogy nem kedvelem a darabot és nem érzem a Trisztán-zenéhez illőnek).

A Rigoletto kvartettje következett, melyben hazai, illetve a környező országokból való művészek szerepeltek. A mi Szemere Zitánkat és Balczó Péterünket már ismerhetjük, ezúttal sem csalódtunk bennük, de a szlovák Alena Kropáčková és a lengyel Tomasz Kumięga is igen szép hanganyaggal rendelkezik, még ha utóbbié egyelőre fiatalosabban is szól, mint amit e szerepben megszoktunk. A zenekart ebben a számban a már külsőre is nagyon ifjúnak tűnő osztrák karmester, Patrick Hahn vezényelte, igen pregnánsan és élettelien (később kiderült, a művész valóban nagyon fiatal, mindössze tizenkilenc esztendős).

Rost Andrea (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Rost Andrea (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Hazai sztárunk, Rost Andrea következett Melinda áriájával a Bánk bánból. Az énekesnő két száma közül ezt éreztem a kevésbé sikerültnek, bár a hang a maga szépségében szólt, és kétség sem fér hozzá, hogy a művésznőt a szerep kiváló tolmácsolói között tarthatjuk számon. Talán a darabból való kiszakítottság, a gálakörülmények tették, hogy a részlet nem lett elég ihletett, és inkább a díva jelent meg a színpadon, semmint maga a hősnő. A Vilja-dal azonban sokkal több élményt nyújtott, éppen az a delejes erő szólalt meg benne, ami a ballada előadásához kell.

A Don Carlos-részletekben szintén a sztárelőadók működtek közre. A Szabadságkettőst magával ragadóan adta elő Piotr Beczała (és hazai közreműködőként a kiváló Kálmándi Mihály). A lengyel tenor hangi teljesítménye ezúttal is kiváló volt, mégis úgy éreztem, hogy a három száma közül ebben érezte legkevésbé otthon magát, hiányzott az az egyedi szín, kifejezésmód, amelyet a többi énekelt részlethez hozzátett. A következő duetthez Ferruccio Furlanetto érkezett, míg a partner változatlanul a mi baritonunk volt. Öröm hallani, amikor énekeseink a legnagyobbak mellett is megállják a helyüket, és most ez történt, a műsorból kissé kilógó, nem-gálaszerű kettősben a művészek igazi drámát valósítottak meg.

Ferruccio Furlanetto és Kálmándi Mihály (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Ferruccio Furlanetto és Kálmándi Mihály (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A Nabucco Szabadság-kórusában ismét emlékezetes alakítást nyújtott az Énekkar, és ekkor figyeltem fel először az est nagy részét vezénylő Halász Péter interpretációjára. A főzeneigazgató nyilvánvalóan nagy feladatot vállalt magára a nagyon hosszú és változatos program dirigálásával, amelyben hallottunk jól és kevésbé jól sikerült megoldásokat, ezúttal azonban nagyon tudatos és egyéni megközelítéssel hívta fel magára a figyelmet, a visszafogottság és az érzelmi áradás mesteri koordinálásával. Az opera másik részletét, Zakariás imáját ismét Ferruccio Furlanetto adta elő, melyet a közösségért érzett felelősség és az egyéni könyörgés hangja tett emlékezetessé.

Piotr Beczała utolsó számát Lehár Giudittájából énekelte, érzékenyen, és persze kellő hatásossággal. Az utolsó szám a Falstaff zárófúgája volt, hazai és külföldi fiatal énekesek előadásában, a francia Pierre Dumoussaud vezényletével. Bár nem teljesen értettem, ha erre a részre meg lehetett oldani, hogy az énekesek lássák a karmestert, korábban miért nem, úgy bizonyára mindkét félnek sokkal egyszerűbb dolga lett volna. Az előadók közül elsősorban a Falstaff szólamát éneklő horvát bariton, Leon Košavić tűnt ki, de a sok országból való művészek együttesen is kedvező benyomást keltettek. Így ez a szám méltó befejezése volt az estnek, feledtetve a kisebb kellemetlenségeket is.

Halász Péter, Anja Kampe, Ferruccio Furlanetto, Piotr Beczała, Rost Andrea és Kálmándi Mihály (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Halász Péter, Anja Kampe, Ferruccio Furlanetto, Piotr Beczała, Rost Andrea és Kálmándi Mihály (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy Piotr Beczałát először élőben teljesen ingyen, a Magyar Állami Operaház földszintjének közepéről fogom hallani, biztosan nem hiszem el. A rendhagyó körülmények azonban ritka jó hangulatot keltettek, nem is tudom, mikor ültem utoljára ilyen lelkes közönségben. Mindenki egészen különleges lelkiállapotba került a váratlan alkalomtól, sokan talán még sosem jártak az Operaházban, vagy legalábbis nem ültek a földszinten, így elképesztően hálásak voltak a kínálkozó lehetőségért. Fel is rémlett bennem, vajon az intézmény miért nem szervez olyan típusú nyílt napot, mint a prózai színházak szoktak, sok kötetlen lehetőséggel, hogy bepillanthassunk a háttérmunkába, a próbákba, és találkozhassunk a művészekkel? Láthatóan az embereket boldoggá teszi, ha egy kevésbé ünnepélyes, hivatalos Operaházat látnak, és így épp arra nyílna lehetőség, amiről az előző napi operaigazgatói konferencián szó esett: ledönteni azt a mítoszt, hogy e falak között valami megközelíthetetlen, misztikus dolog zajlik, megmutatni sokak számára, mennyire közük van ehhez a művészethez. Hogy eljöjjenek eztán is az operába, minden körülmények között.

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések