Minden jó, ha a vége jó

2014. március 27.

Simon Keenlyside áriaestje a Művészetek Palotájában – 2014. március 23. A Budapesti Tavaszi Fesztivál eseményéről KONDOR KATA írt kritikát

Simon Keenlyside (fotó: Uwe Arens)

Simon Keenlyside (fotó: Uwe Arens)

Kezdjük a szitkokkal: habár tisztában vagyok a művészeti események szervezési nehézségeivel, és azt is sejtem, mennyire nehéz világsztárokkal időpontot egyeztetni, a Művészetek Palotája foghíjas soraira visszagondolva csak bosszankodni tudok. Hogyan lehetséges három igazán ígéretes, remek külföldi művészeket felvonultató előadást ugyanarra a napra tenni? Egy olyan – amúgy sem operai érdeklődéséről híres – városban, mint Budapest, hogyan képes egy fesztivál önmagának ekkora konkurenciát teremteni? Vajon hányan voltak vasárnap este – hozzám és a zeneakadémiai Händel-előadásról tudósító kollégámhoz hasonlóan –, akik legszívesebben két- vagy háromfelé szakadtak volna, hogy mindenhol ott lehessenek?

Ezzel szerencsére túl is estünk Simon Keenlyside koncertjének legfőbb negatívumán, még annak ellenére is, hogy az áriaest igen összetett benyomást hagyott maga után. Az énekes különös jelenség, akinek erényei és hibái puszta lajstromával nagyon kevéssé lehet megragadni valódi arcát, előadói egyéniségét és különösen népszerűsége okait. Az est szinte az utolsó pillanatig tartogatott meglepetéseket, közben többször is felül kellett írnunk a művészről alkotott korábbi megállapításainkat.

Kezdjük a legelején: bár Keenlyside-ot Mozart-szerepei tették igazán ismertté, és sokak számára ő ma is Mozart-baritonnak számít, a szerzőt egyetlen mű sem képviselte a koncerten. Nagy, romantikus, túlnyomó többségben olasz művek alkották a hivatalos programot, csak a ráadásban mutatta meg egy másik arcát az énekes – no de ne szaladjunk ennyire előre… Az elsőnek énekelt Bajazzók-prológ rögtön sokat felvillantott az előbb emlegetett erényekből és hibákból is. A pozitívumok közé sorolható a gondosan felépített, magával ragadó szerepformálás, a kifejezőeszközök gazdag tárháza és a tagadhatatlanul rokonszenves színpadi jelenlét. Nem tudom, hány világsztár lépett először a Művészetek Palotája színpadára hosszú úti kabátban és kopott oldaltáskával, de Simon Keenlyside megtette, és fesztelen, természetes viselkedésével, szerénységével és humorával az első percekben a közönség szívébe lopta magát. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni az énekes bizonyos technikai fogyatékosságait: hangszíne néha kontrollálatlanul váltakozik, ezáltal sokszor egyenetlenre és nem túl tetszetősre sikerül a szólamformálás.

Ez a probléma a következő két énekszám alatt is megmarad. A Dal az Esthajnalcsillaghoz elsősorban mélységeivel teszi próbára az énekest, aki ennek ellenére is nagy gondot fordított az egységes, összefogott dallamívekre, aminek következtében a darab megformáltsága, csináltsága, szó szerint vésziessége kap hangsúlyt. A következő árián – Cilèa Az arles-i lány című operájából – ismét a hangszín egyenetlenségei gyengítenek, valamint néhány kissé aggodalmaskodva megfogott magasság, viszont különlegessé teszi a kifejezésbeli tudatosság, az intellektuális töltet: még akik semmit sem tudtak az opera cselekményéről vagy az ária szövegéről, azok is megsejthettek valamit róla ebből a roppant tartalmas és szuggesztív előadásból.

A Don Carlosból énekelt ária hozza az est első meglepetését, ugyanis az első rész legjobban sikerült száma lesz. A Verdi-zenében Keenlyside baritonja levet magáról számos hibát, kellemetlen hangzást, és szépen zengő, meleg, színgazdag hanggá válik. Ez a hang egyenletesen szól, se a mélységek, se a magasságok nem erőltetettek, az egyenetlenségek a kifejezést szolgáló árnyalatokká változnak, és annyi érzelemmel, fájdalommal telítődik az ária, hogy nem győzünk csodálkozni: ha a művész ilyen szépen tud énekelni, miért kellett eddig beérnünk a „nem túl szép, de kifejező” hangzással?

A második rész Csajkovszkij egyik slágeráriájával indul A pikk dáma című operából. Keenlyside hangja ebben is a Posa-áriában felcsendülőre hasonlít: sötétebb, szebb, puhább, egységesebb, mint korábban. A Rigoletto-részletben pedig egészen egyértelművé válik, amit eddig a koncerten, de már a művész felvételeinek hallgatásakor is sejthettünk: az énekes valójában két teljesen különböző hangot tud megszólaltatni, amelyből az egyik könnyebb, világosabb, ám kevésbé szép és kiegyenlített, a másik sötétebb, dúsabb, drámaibb, és stabilabb is. Alighanem a nagy Verdi-baritonszerepek jelzik azt az irányt, amerre a művész a közeljövőben legjobban ki tudja teljesíteni képességeit – nem véletlen, hogy mostanában már ezek az alkotások dominálnak a repertoárján. Bár nyilván akadnak, akik néhány forténál nem érzik elég erősnek Keenlyside hangját, de hát a művészetet nem kilóra mérik. A nálunk énekelt Rigoletto-ária az est egyik legjobbja lett, nem csak a szépen szóló hang miatt, hanem a benne megjelenő számos új érzelem, kifejezésforma – indulat, kétségbeesés – miatt is. A Hamlet-ária megint a korábbi hangon szólalt meg, kevésbé szépen, ám a technikai problémák ezúttal sem gátolták meg a művészt a kifejezésben, az őrület határán járó ifjú herceg keserűsége szólalt meg a bordalban.

És ezzel el is érkeztünk a ráadásokhoz, amelyek nélkül közel sem lenne ugyanaz a koncert egészének mérlege. Különös helyzet állt elő, hiszen a ráadásszámok nem hangzanak el „kötelezően” egy koncerten, ezúttal viszont, ha nem csendültek volna fel, nem csak az élményből maradtunk volna ki, de a művész igazi arcát, legjobb színpadi képességeit sem ismerhettük volna meg. Bár nem egészen egyedülálló, hogy egy énekes könnyebb műfajokból adjon elő ráadásként, nem teljesen megszokott, hogy kizárólag azokkal készül. Persze egy kis megszorítást itt is kell tennünk, hiszen az első szám (Stranger in Paradies) nagyon is bír komolyzenei kötődéssel, hiszen dallamát Borogyin Polovec táncai inspirálták (ami néhány héttel az Igor herceg vetítése után sajátságos élményt jelent). Talán a siker tette, talán a műfaj iránti szeretet, talán a feszültség enyhült az énekesben, ám mindkét részlet (a másik a Hegedűs a háztetőn híres dala volt) a koncert kiemelkedő élményt nyújtó percei közé tartozott. Keenlyside itt mutatta meg igazán karizmatikus egyéniségét, színpadi rátermettségét. Hangja közvetlen természetességgel szól, képes játszani is vele, ezerféleképp használni, közben színészi vénáját is megmutatja, és még a prózája is jó (még az az operarajongók körében bizonyára eretneknek számító gondolat is megfordult a fejemben, milyen érdekes lenne egyszer egy nem-zenés filmet csinálni operaénekesek szereplésével, hiszen annyian vannak, akik pusztán az alakításukkal is megállnák a helyüket). A ráadás ráadásaként az énekes még egyszer elénekli a Bajazzók-prológot, még jobban, kifejezőbben és hatásosabban, mint elsőre.

A koncerten a Budapesti Filharmónia Társaság Zenekara működött közre, Julian Kovatchev vezényletével. Feladatuk nem pusztán kíséret volt, hanem önálló számokkal is szerepeltek a műsorban, és mindkettőben remekül helytálltak. Az áriákban szépen kiegészítették az énekes által kifejezett érzelmeket, legyen szó akár a Posa-ária mélységes szomorúságáról, vagy Az arles-i lány részletében megjelenő színgazdag pompázatosságról. De a teljesen zenekari darabokban is nagyon jó benyomást keltettek, túlléptek az énekszámok közti töltelék-szerepen, és önállóan is élményt adó előadással örvendeztettek meg. A műsoron szereplő művek igen sok hangszeres szólót is tartalmaztak (klarinét, hárfa, cselló stb.), amelyek kifejezetten emlékezetesre sikerültek. A karmester biztos kézzel és nagy energiával vezényelt, keze alatt a tuttik is feszesen, nagy intenzitással szólaltak meg.

Különös élményt jelentett Simon Keenlyside koncertje, ám hogy így érzem, abban a legnagyobb szerep a végének, a ráadásoknak jutott. Kicsit olyan érzés ez, mint amikor a desszerttel lakunk jól – persze nem rossz a főétel se, talán még különösebb hiányérzetünk se lett volna, ha csak annyit kapunk, ám a végéről visszatekintve úgy tűnhet, a legátütőbb élmény azután következett. Egy magával ragadó művész, aki képes elvinni minket magával messzire, ahová csak akar. Egy rokonszenves világsztár.

Fotó: Uwe Arens

Hasonló bejegyzések