Minden egész megmaradt

2013. március 21.

Richard Strauss: Capriccio – a magyarországi bemutatóról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Madeleine grófnő: Ildikó Raimondi

Madeleine grófnő: Ildikó Raimondi (fotó: Pető Zsuzsa)

Richard Strauss utolsó operája, a Capriccio nem csak esztétikai problémafelvetésénél és megoldási javaslatainál fogva problematikus mű, de bizonyos külső körülmények is ambivalenciát sugallnak vele kapcsolatban. Cselekménye a művészet különböző területeinek mibenlétét és egymáshoz való viszonyát tárgyalja, vagyis meglehetősen elméleti okfejtések sorozatából áll (kolléganőm tömör megfogalmazásával élve: „lila darab”) – ugyanakkor szinte lehetetlen másként színpadra állítani, mint a hagyományos realista iskola szellemében. Zenéjének minőségét még a legelszántabb Strauss-bírálók is elismerik – ennek ellenére a gyakorlat azt mutatja, hogy nem a muzsika önértéke, hanem egy-egy kiemelkedő énekesnő (az ősbemutatón fellépő Viorica Ursuleac, később Elisabeth Schwarzkopf, Lisa Della Casa, Kiri Te Kanawa és mostanság Renée Fleming) miatt veszik elő a darabot újra meg újra. A magyarországi bemutató, a Művészetek Palotája és a Nemzeti Filharmonikusok közös Strauss-sorozatának április 11-i és 14-i előadása ezzel szemben elsősorban a darab megismertetését tűzte ki célként – s ezt a világ bármelyik vezető operaházban vállalható, nemzetközi színvonalon teljesítette.

A Capriccio értelmezésének, s általában a Strauss-életmű századfordulós újraértékelésének kulcsmozzanata a posztmodernhez való viszony tisztázása. Az 1970-es évektől kezdve kibontakozó korstílus/stílusirányzat (hogy valójában melyik, azt talán még korai volna eldönteni) több irányból közelíthető meg, és Strauss zenéje csak bizonyos szempontból kapcsolódik hozzá (természetesen megelőlegezve e látásmódot, hiszen az életmű 1949-ben lezárult). Amennyiben az idézettechnikát, a kulturális örökségre való folyamatos hivatkozást tekintjük a posztmodern különleges ismertető jegyének, úgy Strauss kétségkívül pre-posztmodern szerző, s a Capricco a maga dekódolhatatlan hivatkozásmennyiségével ennek legfőbb bizonyítéka. Másrészt ha a posztmodern a „minden egész eltörött” érzésén alapul, úgy a Capricciót legfeljebb az erre adott csendes elutasító reakciókén értékelhetjük (lásd még a keletkezési időt és helyet: 1942., Németország) – maga a töredezettség azonban a műbe nem szivárog be. Épp ellenkezőleg: Strauss tudatosan korszakzáró műként koncipiálta a Capricciót, nem csak saját életművét, de az opera történetét is lezártnak tekintette vele (más kérdés, hogy ebben nem lett igaza) – de minden egyes hangjegyével a műfaj három és fél évszázados történetéhez kapcsolódik, mely az akkor még szét nem hullott klasszikus európai kultúra szerves része.

A gróf: Bo Skovhus

A gróf: Bo Skovhus (fotó: Pető Zsuzsa)

A Művészetek Palotája előadásában Markus Pysall díszlete mindezek ellenére e kultúra szétesését sugallja: a fűvel borított dimbek-dombok és a rájuk pakolt antik bútordarabok (a cselekmény a jelmezekből ítélve vélhetően napjainkban játszódik) ironikusan ábrázolják azt a közeget, ami Strauss számára életadó. A színpadképet meglátva óhatatlanul egy iskolai emlékem jutott eszembe, mikor is latintanárnőnk egymás mellé tette a gimnáziumi tankönyv régi és új kiadásának címlapját, s megkérdezte, milyen különbséget veszünk észre a kettő között. A régin emlékeim szerint kör alakú keretbe foglalt képzőművészeti alkotás reprodukciója volt látható, míg az újon, mely a ’90-es években hagyta el a nyomdát, különböző épületek és szobrok képe tárult elénk mozaikszerűen egymásra rakva, minden rendszer nélkül. Tanácstalanul nézegettük a képet, mígnem a tanárnő egyetlen mondattal megvilágította: a régi kiadás címlapján a világ kerek egész, míg az új változat – folt hátán folt. Nos, a műhöz jobban illőnek éreztem volna, ha a világ a Capriccio színpadán is kerek egész marad (hogy a művel való játéknak, a reflektáltság érzékeltetésének nem kell feltétlenül együtt járnia a széteséssel, arra Robert Carsen kiváló párizsi rendezése szolgáltatott példát, melyet gyakran vetít a Mezzo csatorna is). Rebekka Stanzel rendezése is mintha elment volna a díszlet mellett: a színpadkép sugallatával szemben a leghagyományosabb módon állította be az egyes jeleneteket, jórészt elvégezve a rendezői aprómunkát, de közel sem kihasználva minden játéklehetőséget, melyet a szereplők viszonyrendszerét nagyon érzékenyen kidolgozó társalgási darab magban foglal. Ráadásul figyelembe véve, hogy a főszereplők kétharmada rendszeresen fellép a világ különböző színpadainak Capriccio-előadásaiban (Bo Skovhus például pár hónap múlva Bécsben alakítja a grófot), sejthetjük, hogy ők kész alakításaikat hozták magukkal, melyeket csak minimálisan kellett az adott domborzati viszonyokhoz igazítani.

Jelenet az előadásból, középen La Roche: Franz Hawlata

Jelenet az előadásból, középen La Roche: Franz Hawlata (fotó: Pető Zsuzsa)

E kész alakítások azonban az egész produkció színvonalát garantálták. Egyenkénti jellemzésük előtt a legfontosabb, amit el kell mondani róluk: mindegyik szerepformálás stílusos volt – s ez különlegesen nagy szó, hiszen a Capriccio éltető eleme a stílus, s mint pár éve egy félresikerült Metropolitan-előadás is mutatta, még a legfelkapottabb házakban sem magától értetődő, hogy minden posztra megfelelő énekeseket tudnak állítani. Márpedig Budapesten ez történt, s nem kis örömünkre szolgál, hogy a főszereplők közé számítható két hazai művész tökéletesen illeszkedett bele a nemzetközi csapatba. Meláth Andrea (Clairon) énekkultúráját dicsérni lerágott csont, azt az ironikus távolságtartást azonban, melyet az általa korábban nem alakított szerep megformálásában tanúsított, mindvégig nem szűntem meg csodálni. Haja Zsolt (Olivier) ismét vokalitásának felszabadultságával, lezser színpadi egyéniségével hívta fel magára a figyelmet. Remek párost alkottak a Flamand-t megformáló Jörg Schneiderrel: nem csak megjelenésükben karakteresen különbözők (az osztrák tenor kifejezetten korpulens alkat), de Schneider viselkedésében is jóval elfogódottabban, másrészt átszellemültebben formálta meg a zeneszerzőt, mint Haja Zsolt a költőt. Schneider emellett élt a partitúra által felkínált ziccerrel: a szonettet a legszebb tenoráriákhoz méltó beteljesültséggel adta elő. La Roche, a színigazgató Franz Hawlata jóvoltából az előadás legélőbb alakjává változott: a karakteres hangú basszbariton minden mondata és mozdulata mögött olyan mennyiségű színházi és élettapasztalat sejlik föl (ha egyáltalán van különbség e kettő között), mely még saját színházesztétikájáról előadott, erősen parodisztikus élű nagymonológját is hitelesíti. Bo Skovhus grófja éppen olyan felületes, ámde a szépség iránt elkötelezett hedonista, mint amilyet a szerep megkíván. Végül, de nem utolsó sorban: Ildikó Raimondi grófnője mind színpadi, mind vokális megnyilvánulásainak eleganciájával, lényének költészetével példát mutatott rá, hogy a szerep nem feltétlenül kell, hogy koronként egyetlen kiválasztott díva territóriuma legyen – az ilyen színvonalú alternatíváknak minden körülmények között van létjogosultsága.

Az olasz énekesnő és az olasz énekes: Szalai Ágnes és Horváth István

Az olasz énekesnő és az olasz énekes: Szalai Ágnes és Horváth István (fotó: Pető Zsuzsa)

Noha a Capriccióban nem szerepel kórus, mégis dicsérnünk kell a Nemzeti Énekkart (karigazgató: Antal Mátyás): a kisebb szerepek alakítói (az olasz énekesként fellépő Horváth Istvánt kivéve) egytől egyig e testület tagjaiból kerültek ki, s mind kiválóan álltak helyt. Nem kevésbé a zenekar, melynek a legkülönbözőbb felállásokban kell biznyítania a „mennyei hosszúságú” egyfelvonásos opera során: a nyitányként funkcionáló vonósszextett vagy a balettet kísérő trió a zenészek kamarazenei felkészültségét teszi próbára, a Holdfényzene kürtmuzsikája hamisítatlan szólistafeladat, míg a partitúra más részletei a straussi nagyzenekari hangzás csillogtatását követelik meg. Kocsis Zoltán pálcája nyomán mindezen árnyalatok hiánytalanul szólaltak meg – a dirigens enyhe (de nem elidegenítő) távolságtartása pedig gondoskodott arról, hogy a nosztalgikus mű ne váljon érzelgőssé, szentimentálissá; hogy a zenekari játék ne csak az együttes mára kivételes módon összecsiszolódott hangzáskultúrája okán, de az interpretáció jóvoltából is a szereposztáshoz méltóan stílusos maradjon.

Fotók: Pető Zsuzsa / Művészetek Palotája

Hasonló bejegyzések