Ligeti György: Le Grand macabre – koncertszerű előadás a Művészetek Palotájában, 2013. május 22. ÁDÁM TÜNDE kritikája
Miért szép századunk zenéje? – tette fel a kérdést Kroó György az általa szerkesztett antológia címében, és persze 1974-ben ő még a huszadik századot értette alatta. Ez rögtön felveti a kérdést, hogy vajon mennyit haladt a kötet megjelenése óta a 20. századi zene el- vagy befogadásának folyamata, és vajon milyen esélyekkel indulnak a 21. századi zeneszerzők a mai (magyar) közönségnél?
Érdekes (de nem meglepő) módon az operaműfaj csak kullog a hangszeres zeneművek mögött: nemhogy a 21. századi, tehát valóban kortárs és élő szerzők nem (vagy csak szórványosan) képviseltetik magukat a repertoáron, hanem a 20. századi – sok esetben külföldön már a zenei köztudatba beépült – alkotásokat is feldolgozhatatlanul modernnek érez a magyar közönség. Itthon még ott tartunk, hogy Bartók Kékszakállúja az a „modern” zene, amit még hajlandóak vagyunk gyakrabban meghallgatni (1918-ban mutatták be!), ehhez képest az 1926-os Turandot előadásszámai merőben másképp alakulnak – ne legyünk igazságtalanok: világszerte.
Ha így áll a helyzet a századelő esetében, akkor milyen esélye lehet egy 1977-ben (hadd legyek szubjektív: még a születésem előtt) befejezett darabnak? Nem szeretném kisebbíteni a jelentőségét a napokban lezajlott előadásnak, ezért csak halkan jegyzem meg, mennyire kínos számunkra, hogy az egyébként Kossuth-díjas zeneszerző egyetlen operájának az elmúlt 35 év alatt a múlt heti volt a harmadik előadása – Budapesten. (Jóindulatú voltam, és csak az 1978-as ősbemutatótól számoltam az éveket.) Ezalatt Európa számos színpadán bemutatták (nem koncerten, hanem megrendezett előadásban), két komplett lemezfelvétel készült (1991 és 1998), közben Ligeti György 1996-ban átdolgozta a művet, és az átdolgozott verziót vitték színre Salzburgban.
Az 1998-as Thália színházi bemutató végre előremutató kezdeményezés lehetett volna – ha nem marad meg ezen a szinten, és Kovalik Balázs rendezését nem száműzik kettő előadás után. Sajnos – a Thália Színház befogadóképességét ismerve – mondhatjuk, hogy jószerével senki nem látta akkor a darabot, legalábbis nagyon kevesen. Ennél a Müpa első emeletig korlátozott nézőtere (a 2. és 3. emeletet nem nyitották meg) mégis jelentősebb számú nézőt fogadott be – ámbár csak egyetlen előadásra. Szerencsére nem kell azt mondanunk, hogy nem volt elég érdeklődő – úgy tűnik, még az Operaház aznapra összelapátolt Wagner-gálája sem szippantott el minden potenciális nézőt.
Látatlanban kijelentem, hogy milliószor jobban jártunk: ha megint magamból indulok ki, és gyorsszámolást végzek: az esetlegesen újabb 35 év múlva bekövetkező Le Grand macabre-előadásra már nem biztos, hogy el tudok menni… Na de nem ez a fő érvem!
Először is gondban vagyok: minek nevezzem Ligetit? Kortárs szerző? Hiszen hét esztendeje nincs közöttünk. Modern zeneszerző? Az meg miféle kategória?
És milyen az operája? Modern? Elcsépelt és semmitmondó kifejezés. Expresszionista? Valamivel jobb. Izgalmas? Ötletes? Zseniális?
Erre hivatott zenetudósok írnak majd róla köteteket, az én dolgom csak annyi: azt megfogalmazni, hogy mitől élmény egy ízig-vérig 20. századi, avagy semmihez nem hasonlítható opera koncertszerű előadása. Koncertszerű? Nos, erről szó sincs, mert nem lehet. A hivatalosan kottaállványok mellett énekelt opera egy percig sem lehet annyira koncertszerű, mint mondjuk egy 18. vagy 19. századi zenemű hasonló előadása. Éppen a zene nem engedi. És itt rejlik – szerintem – a szeretem-nemszeretem, illetve szép vagy modern zene közötti különbségtétel gyökere. Mármint a laikus hallgató számára, hiszen a legtöbb operakedvelő szép és dúdolható dallamokat vár a szerzőtől, az sem baj, ha az a dallam köszönőviszonyban sincs az éppen énekelt szöveggel – és ez senkit (?) sem zavar, így szoktuk meg. Amiben újat hoz a 20. század, az egyfelől az, hogy ezt a két dolgot szorosan egymás mellé teszi: a zene nem kiegészítője a librettónak, és nem is fordítva, hanem együtt hatnak és elválaszthatatlanok egymástól. Másfelől eltörli a határokat a klasszikus hangszerek és az alkalmi hangadó eszközök között – mondjuk úgy: bármi lehet zene, és bármivel lehet zenét csinálni, amivel hangot lehet kiadni. Írhatunk nyitányt autódudára, mint Ligeti, vagy csengőkre, mint ő, és belekomponálhatunk a partitúrába üvegcsörömpölést, papírzacskó zörgését, vagy ami még eszünkbe jut. Ezek ugyanis nem öncélúak. A Ligeti-opera is buzgón táplálkozik a korábbi évszázadok irodalmából, szó nincs arról, hogy megtagadná a korábbit, és úgy akar gyökeresen mást csinálni, éppen ellenkezőleg. Másképp aligha magyarázható például a Dies irae-idézet a Macabre elején.
Persze a Ligeti-operával nem az lenne a konzervatív közönség egyetlen problémája, hogy nem tudja dudorászni… A zene mellett – pestiesen szólva – a librettó sem semmi, ha élhetek ezzel a fordulattal. A szereplők nevei egyrészt önmagukban játékosak és humorosak is: Mescalina, a domina, Astradamors, a csillagász, másrészt viszont Piet vezetékneve németül hordót jelent, magyarul pedig – inkább le sem írom, nézzék meg!
A teljesen abszurd történet így is legalább három önálló képre osztható: a Halál tervezett, majd elmaradó ámokfutása közben találkozunk a szerelmesekkel (Amando és Amanda), akik mindenképp ellenpólusai a másik, leginkább szado-mazo párosnak, akiket Mescalina és Astradamors alakít sajátos, és csúnya véget érő házasságukban. Bepillantunk Go-go herceg palotájába és uralkodásának folyamatába – és közben elgondolkodunk, hogyan látott a szerző a jövőbe, hiszen mélyen aktuális a miniszterek jelenete? Hogy a múltba miként látott, azt jelzi a Gepopo nevet viselő titkosrendőr figurája, akit nyaktörő koloratúrák formájában szólaltat meg Jennifer Yoon.
A Neue Oper Wien produkciójában nagyon nemzetközi szereplőgárdát találunk, de hogy valamelyest mi is hozzájáruljunk a Ligeti-évfordulóhoz, szerencsére magyar nevek is akadnak a listán és a színpadon. Elsőként a karmester Vajda Gergelyt kell kiemelni – laikusként el nem tudom képzelni, mi lehetett abban a kottában, amiből zenét csinált, de elismerésre méltó teljesítmény. Ebben a Pannon Filharmonikusok és az Amadinda voltak partnerei – utóbbiak feleltek az extrém hangszerekért (ezalatt értjük akár a konkrét ponton összetört üveget is).
Mi adtuk a főszereplőt is: Réti Attila talán a „kortárs” zenében való jártassága miatt is, no meg a karaktert színpadilag is kitölteni képes alkata miatt vált ideálissá Nekrotzar szerepére. És mielőtt továbbmegyünk, oszlassunk el egy félreértést: a jobb híján kortárs vagy modern vagy nem-klasszikus darabokban már nincs olyan, hogy egy-két szereplő elviszi a show-t: csapatjáték van, mindenki jó, vagy nem lesz jó az összhatás. Ilyenformán nagyon nem mindegy, kit választanak ki az adott szerepre, mert nem pusztán énekelni kell: ebben a darabban nincs olyan, hogy az ének kifejezőereje nem része egyszersmind a karakter színészi megformálásának. (A hagyományos kettéválasztásnak klasszikus darabok esetében sem vagyok híve: nincs olyan, hogy az egyik előadó jól énekel, a másik meg jól játszik – vagy mindkettőt jól csinálja, vagy megette a fene az egészet.) És ha még keressük a miértet, hogy mitől jó nekünk ilyen operát hallgatni, hát itt a válasz: először is nem hallgatni kell, hanem részt venni benne, együttműködni, és nem passzívan befogadni. Másodszor azért, mert ez az igazi Gesamtkunstwerk (még ha nem is wagneri értelemben – bár állítom, Wagner csak azért nem így képzelte, mert némileg korábban élt), zene és szöveg, színpad és nézőtér csakis tökéletes egységben tud működni.
Várhelyi Éva 1998-ban a szerelmespár egyik tagját, Amandót alakította, ezúttal pedig Mescalinát, így aztán elmondhatja, hogy az összes hazai előadásnak részese volt – bár több volna ez háromnál! Amando most Anna Manske volt, párja, Amanda pedig Bányai Júlia. Küzdök azzal, hogy mit emelhetnék ki, mert éppen attól jók az alakítások, hogy illeszkednek egymáshoz és a darabhoz, elhitetik, hogy ennek így kell megszólalnia és nem másképp – no és ott a könnyebbség, hogy nincs mihez hasonlítani, végül is ez nem a Tosca, amit akár több tucatnyi előadóval hallottunk már. A Herceg és miniszterei szerepében Arno Raunig Go-go, illetve Matthias Raupach és Gerhard Karzel a Fekete és Fehér miniszterek posztján nevettetik és gondolkodtatják el a közönséget. Ehhez nem elhanyagolható segítséget kapnak ők és a nézők is a Kovalik Balázs fordításában olvasható librettótól.
Astradamorsként Nicholas Isherwood, Piet szerepében Timur Bekbosunov alakította Nekrotzar két fegyverhordozóját, később ivópajtását. Ilyen előzmények után a világvége elmarad (még a majáknak sem jött be), a szerelmesek és a szerelem diadalmaskodnak. Vagy, ha úgy jobban tetszik: az alkohol – legalábbis, ami Nekrotzart illeti.
Miért szép? Távlatokat nyit. Gondolkodtat. Kihívást jelent. Újszerű. Izgalmas. Sokszínű. Összetett. Le Grand macabre.
Május 22-én elhangzott, immáron harmadszor, talán nem utoljára.
Verdi és Wagner 200 éve született, világszerte ünnepeljük.
Ligeti György ma lenne 90 éves.
Köszönjük, hogy ennyit legalább érdemelt.
Érdemeltünk.
Fotók: Művészetek Palotája