Miért járunk operagálára?

2016. június 7.

Híres operaáriák – olasz-magyar est a budapesti Olasz Intézetben. A Zsidó Művészeti Napok május 31-i eseményéről KONDOR KATA írt kritikát

Szinte észrevétlenül simult bele a szokásosnál is sűrűbbnek bizonyult májusba egy rövid, ám érdekes programmal rendelkező operagála. Bár a szervezőket nem lehet hibáztatni, hiszen bőségesen hirdették az eseményt, még egy ajánló kisfilm is készült róla, a közönség mégis tartózkodó maradt: jócskán akadtak üres székek a nézőtéren, és bár a legfanatikusabb operarajongók arcról szinte mind ismerik egymást, ezúttal alig láttam bárkit is közülük.

Joggal merülhet fel a kérdés: mi tesz vonzóvá egy hasonló koncertet a zenekedvelők szemében? A műsorra nem lehetett panasz, ismert és népszerű operák részletei szerepeltek rajta, miközben mégsem lehetett az az érzésünk, hogy a kontextusukból való állandó kiemeléstől elcsépelt slágeráriákat hallhatunk. Az előadókra sem, olyan művészek működtek közre, mint a minden évben igen sikeres operagálákat játszó MÁV Szimfonikus Zenekar, az elmúlt évek alapján már nem csupán nagyszerű karmesternek, de nagyszerű operakarmesternek is nevezhető Vajda Gergely, valamint olasz és magyar énekesek. Ezen a ponton kezdhetünk el gyanakodni, miért is nem akadtak nagyobb számban érdeklődők a koncert iránt: a műfaj a köztudatban annyira énekescentrikusan van jelen, hogy még egy igen jelentős mértékben zenekari számokat felvonultató gála esetében is csak énekes húzónevekkel lehet kellő érdeklődést generálni. Ezúttal a külföldi művészek jószerint ismeretlennek bizonyultak a hazai közönség előtt, míg a műsorváltozás utánra megmaradó egyetlen magyar énekes, László Boldizsár, bár képes komolyabb érdeklődést kiváltani, az utóbbi napokban olyan – szinte felfoghatatlanul – sok előadást vállalt, hogy kedvelői nyilván megoszlottak ezek között. Nagy kár, hogy így történt, a koncert ugyanis bebizonyította, hogy érdemes a gálákkal kapcsolatos fogalmainkat újragondolni.

Vajda Gergely és a MÁV Szimfonikusok (fotó: Vajda Tamás / Zsidó Művészeti Napok)

Vajda Gergely és a MÁV Szimfonikusok (fotó: Vajda Tamás / Zsidó Művészeti Napok)

A műsor izgalmas kultúrtörténeti kapcsolatokat vonultatott fel: egyrészt a fesztivál tematikájának megfelelően a darabok a zsidó kultúrához kötődtek, akár a zeneszerző személyét (Offenbach), akár a darabok témáját illetően (a második rész olasz és francia darabjai). Ugyanakkor a helyszínül szolgáló Olasz Kultúrintézet és a meghívott énekesek nemzetisége miatt az olasz vonatkozásra is hangsúly került, legyen szó akár a Verdi-blokkról, az olaszul előadott (habár a programba bevallottan kakukktojásként bekerülő) Mozart-részletről, vagy akár a koncert legelső számaként felcsendülő, a közismert Barcarola dallamát visszhangzó Intermezzóról a Hoffmann meséiből. És miközben a magyar és olasz nyelven elmondott köszöntő, valamint a karmester részéről szinte egy időben angol és magyar nyelven tartott műismertető máris belehelyezett minket a nemzetközi közegbe, egyúttal volt időnk elgondolkodni olyan aktuális kérdésekről is, mint hogy miért nem evidencia egy a kulturális érintkezésnek különösen kedvező technikai lehetőségekkel rendelkező világban a sokszínűség építő és megtermékenyítő hatása.

De térjünk rá magára a koncertre, amely, ahogyan már szó esett róla, Offenbach Hoffmann meséinek részleteivel indult. Az Intermezzóban Vajda Gergely igen lendületes tempót vett, ám a zenekar az első néhány ütem enyhe bizonytalansága után érzékenyen és figyelmesen követte a karmestert. Ezután Hoffmann áriája következett László Boldizsár előadásában, aki rögtön ki is vívta csodálatunkat, hogy a számára nyilván igen zsúfolt elmúlt hetek után ilyen kiváló hangi formában van, legfeljebb némi óvatossága utalt arra, hogy mégsem megy minden olyan könnyedén, ahogy kívülről hallatszik. A hang ugyanis telten és fényesen szólt, a magasságok rugalmasak és erőt sugárzóak voltak. A Kleinzack-legenda azonban azok közé a darabok közé tartozik, amelyeket koncerten sem elegendő elénekelni, ám a tenorista jó érzékkel találta meg, mennyi színészi eszköz alkalmazható a jelen körülmények között. Egyetlen kifogásként talán azt róhatjuk fel, hogy a gesztusok túlságosan a kotta, és kevéssé a közönség felé irányultak.

Elisabetta Farris és Vajda Gergely (fotó: Vajda Tamás / Zsidó Művészeti Napok)

Elisabetta Farris és Vajda Gergely (fotó: Vajda Tamás / Zsidó Művészeti Napok)

A harmadik számot, Antonia áriáját a fiatal olasz szoprán, Elisabetta Farris adta elő. Az énekesnő inkább zenei intelligenciájával, mintsem hangi adottságaival tűnt ki, sajnos produkciójára minduntalan rányomta a bélyegét hangszínének kontrollálatlan váltakozása, ami néha kellemetlenül éles magasságokkal járt együtt. Ezután ismét a zenekaré lett a főszerep, és az Orpheusz az alvilágban híres nyitányában beteljesítették azokat a várakozásainkat, amelyeket az eddigi részletekben keltettek bennünk. Nem elsősorban a széphangzás, inkább a kiváló karakterek és kifejező játékmód bizonyult erősségüknek, Vajda Gergely pedig mesterien osztotta be a darab fokozásait, amelyek az álomszerűen lassú középrész után bombasztikus csúcspontokhoz vezettek (hasonló megoldásokat már a Kleinzack-legenda remek feszültségadagolása során is tapasztalhattunk). Emellett a karmester az évadban már sokadik alkalommal mutatta meg a táncos karakterű zenék iránti különleges fogékonyságát, személyében ugyanis üdvösen egyesül a precizitás és az a szikrázó energia, melynek forrása nem valamilyen hanyagul értelmezett művészi szenvedélyesség, hanem éppen a művek nagyon magas színvonalú előadása, tehát mintegy a darabok saját belső potenciáljának kibontásából fakad.

Az egész este legragyogóbb perceit a Nabucco nyitánya okozta. Ha eddig a szép hangszín volt az egyetlen hiányosság, amit a zenekarnak felróhattunk, most megmutatták, hogy arra is képesek, és ezt a jó szokásukat a teljes Verdi-blokkban megtartották. Elismerés illeti fafúvósok szép szólóit, amire a koncert második felében még többször sor került. Eközben azonban továbbra is kiváló zenei karakterek szólaltak meg, különösen emlékezetes volt a bevezető monumentalitása és az azt követő induló könyörtelen ritmikussága közti éles kontraszt. A következő duettet a két olasz énekes adta elő, Elisabetta Farris partnere Veio Torcigliani lett. A szoprán ugyan ebben a részben sem tudott szebb, egyenletesebb hangot produkálni, mint korábban, ám hibáit okosan figurateremtésnek álcázta, így hangjának éle Abigaille hisztérikusságát támasztotta alá. A szólam sokszor nyaktörő figuráit is tisztességgel teljesítette, ilyen téren még azzal együtt sem lehetett hiányérzetünk, hogy egyébként közel sem rendelkezik olyan típusú hanganyaggal, amilyet a szerepben megszokhattunk. Partnere elsőre impozáns baritonjával tűnt ki, ám magasságai kemények, és ezekben némi zörej is hallatszott. Nabucco áriája sem lett tökéletes, némi intonációs bizonytalanság is előfordult, ugyanakkor dicséret illeti az énekest a dinamikai skála alapos kihasználásáért, jó hallani, hogy egy dörgő hanggal rendelkező művész finom pianókra is képes. Ezután újra színre lépett a szoprán is, és még egy Mozart-duettet adtak elő, mértéktartóan és igényesen.

László Boldizsár és Vajda Gergely (fotó: Vajda Tamás / Zsidó Művészeti Napok)

László Boldizsár és Vajda Gergely (fotó: Vajda Tamás / Zsidó Művészeti Napok)

Az utolsó énekes szám Eleázár áriája volt Halévy A zsidónő című operájából, László Boldizsár produkciójában. Ezt a részletet nem sikerült olyan kiválóan megszólaltatnia, mint a korábbit, főleg középlágéban és közepes dinamika mellett csengett kevésbé tetszetősen tenorja. Erényként kell azonban elkönyvelnünk, hogy az énekes mértéktartóan, öncélú hősiességet mellőzve adta elő a darabot, csupán a végén engedett meg magának egy igazán hatásos drámai gesztust – egy remekül sikerült magas hanggal megtámogatva –, amivel el is nyerte a közönség tetszését. Nekem ugyanakkor némi hiányérzetem maradt az ária után, ezt talán a művész sűrű időbeosztása miatti fáradtsága okozta, talán a szereppel való kapcsolata igényel még további elmélyedést, ám a kidolgozottabb művészi produkció bizonyára a hangi teljesítményre is kedvezően hatna.

Saint-Saëns Sámson és Delila című operájából a Bacchanália ismét jelentős élményt nyújtott. Az egzotikusan gazdag színek, a ritmikai aszimmetriák kiemelése és a zenedramaturgiailag tökéletesen indokolt dinamikai szélsőségek mind hozzájárultak a mű különleges intenzitásához és ahhoz, hogy gálák szokásaitól eltérően énekesek nélküli zárószám feltegye a koronát erre a szép estére. Lehet, hogy a jövőben érdemes új szempontokat is figyelembe vennünk annak eldöntéséhez, milyen gálákra menjünk is el.

Fotók: Vajda Tamás / Zsidó Művészeti Napok

Hasonló bejegyzések