Miért járunk operaelőadásokra?

2017. február 27.

Gioachino Rossini: A sevillai borbély – KONDOR KATA írása a Müpa február 18-i előadásáról

Tavaly egy operagála kapcsán már érintettem a kérdést: vajon milyen tényezők játszanak elsődlegesen szerepet abban, hogy a néző egy zenés színházi program mellett dönt? Ezúttal a Müpa egyik előadása szembesített vele: miközben az volna az ideális, ha egy produkciónak sem zenei, sem színpadi megvalósítása nem hagyna maga után túl sok kívánnivalót, óvatosnak kell lennünk, ha a jó előadás elégséges feltételeit keressük. Legtöbben azt hisszük, minden az énekeseken múlik, ám A sevillai borbély február 18-i előadása megcáfolta ezt az előfeltevésünket.

Az énekhangokra ugyanis ezúttal nem lehetett panaszunk. Leginkább az Almavivát éneklő René Barbera tűnt ki, aki ugyan kicsit megilletődötten kezdte az előadást, ám hamar kiderült, hogy ez nem a képességei hiányából fakad. Szinte eszményi Rossini-tenorhangot szólaltatott meg: a magasságok biztosak voltak, a vonalvezetés kellően könnyed, produkciója mégsem nélkülözte az erőt és a szép csengést. Hasonlóan pozitív benyomást keltett Figaro szerepében Pietro Spagnoli: már a színfalak mögött megszólaló első hangjai is gazdag baritonját dicsérték, amiben később sem kellett csalódnunk – az énekes az előadás egyik legkiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtó közreműködője lett. A Bartolót alakító

Bruno de Simone örvendetes újdonságot jelentett ahhoz a kellemetlen magyar szokáshoz képest, miszerint Rossini-basszus abból lesz, aki már semmi másra nem jó.

A művész még mindig hangja teljében van, vokális produkciója nem csupán elfogadható volt, hanem kifejezetten magas színvonalú; egyedül a díszítéseket hallottuk volna szívesen kissé precízebb megvalósításban.

Rosina: Megyesi Schwartz Lúcia (fotó: Nagy Károly Zsolt / Müpa)

Rosina: Megyesi Schwartz Lúcia (fotó: Nagy Károly Zsolt / Müpa)

Hasonlón jókat mondhatunk a magyar szereplőkről is. A legnagyobb feladat természetesen a Rosinát éneklő Megyesi Schwartz Lúciának jutott, aki magabiztos technikai tudással teljesítette a szólam által támasztott kihívásokat. Csupán a hangi karakterábrázolást kifogásolhattuk nála: kissé telt, sötét hangszíne nem éppen tűzrőlpattant fiatal lányt festett le. Cser Krisztián Basilióként sikeresen birkózott meg a szerep talán legnagyobb nehézségével: híres áriájában a behízelgő piano és a mennydörgő forte is egészen meggyőző volt. Balga Gabriella egyetlen áriájával is megnyerte magának a közönséget, könnyed magasságaival és magával ragadó színpadi kisugárzásával megmutatta, hogyan lehet kis szerepben is emlékezeteset alkotni.

Ha valaki csupán eddig olvasná el a cikkemet, az a meggyőződése támadhatna, hogy egy kifejezetten jól sikerült előadást láttam. Azonban nem így történt, a produkció egyéb tényezőiről kevésbé elégedetten nyilatkozhatunk. Káel Csaba rendezése a némafilm kelléktárát használta, az énekesek időnként a színpadon elhelyezett két kamerába játszottak. A zsáner illik a darab helyzetkomikumra épülő humorához, az előadók egy része pedig sikeresen felelt meg az eltérő műfajok támasztotta követelményeknek. Pietro Spagnoli jó értelemben vett excentrikus viselkedést valósított meg a kamera előtt, arcjátéka élénk és magával ragadó, neki van a legnagyobb része abban, hogy némiképp jogosnak érezzük a koncepciót (a másik a szélsőséges grimaszaival egészen új oldalát megmutató Cser Krisztián).

Ám talán a koncepció szót is túlzásnak érezhetjük, mert azonkívül, hogy az énekesek időnként vicces arcot vágnak, elég kevés történik a színpadon.

Nem mintha nem lenne egy-két valóban humoros megoldás, mint például az őrjárat vezetőjének megjelenése, akinek óriási termete mellett valamennyi szereplő csak saját, kicsinyes igazát magyarázó figura lett. Ezek az alkalomszerű jó megoldások azonban nem képesek a mű végéig fenntartani az érdeklődést. A sevillai borbély pedig igen hosszú darab, az első felvonás több, mint másfél óra terjedelmű, ami jelen esetben rettenetesen vontatott, szakadozott lesz – mit szépítsük: unalomba fullad. Ebből a passzív tudatállapotból pedig már akkor is nehéz kiemelkedni, ha egy-egy jobb színészi vagy énekesi teljesítmény tanúi lehetünk.

Rosina: Megyesi Schwartz Lúcia (fotó: Nagy Károly Zsolt / Müpa)

Rosina: Megyesi Schwartz Lúcia (fotó: Nagy Károly Zsolt / Müpa)

A problémán az előadás zenei megvalósítása sem segített. Bár a Budafoki Dohnányi Zenekar Hollerung Gábor vezényletével igényesen játszott, és érezhetően alaposan kidolgozták a szólamok megformálását, ugyanaz az érzésünk lehet, mint a rendezés esetében: az egyes jó megoldások nem illeszkedtek rendszerbe, amelyről éreznénk, hogy valahonnan valahova tart; a szépen kivitelezett frázisok önmagukban álltak, és így egy idő után a színpadi poénokhoz hasonlóképpen érdektelenné váltak.

Mintha egy kiállítás ötletszerűen összeválogatott műtárgyait láttuk volna, melyek egyesével ugyan mutatósak, de tetszés szerint dönthetjük el, hány darabot tekintünk meg,

túl sok belőlük pedig kifejezetten fárasztóan hat.

Ahogyan az lenni szokott, az előadás nagy közönségsikert aratott. Mivel a jelenlevők legnagyobb részben az énekeseket éljenezték meg, nehéz megmondani, az ő teljesítményük feledtette-e a produkció egyéb fogyatékosságait, vagy ilyen sokan érik be csupán annyival, ha tetszetős hangokat hallhatnak. A magam részéről jobban örülnék, ha a jövőben ennél kiegyensúlyozottabb színvonalú operaelőadásokat láthatnék és hallhatnék.

Fotók: Nagy Károly Zsolt / Müpa

Hasonló bejegyzések