DialogScene – zenés színházi workshop-bemutató az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány szervezésében. KONDOR KATA írása a BMC szeptember 15-i előadásáról
Kortárs operával foglalkozni nem csupán azért izgalmas, mert számunkra ismeretlen műveket tekinthetünk meg. Az operaműfaj története pereg a szemünk előtt: láthatjuk, milyen új tendenciák jelennek meg, hogyan keresnek alkotó elmék új utakat, vagy vezetnek végig ismerős vidékeken, annak új arcát megmutatva. Ennek a folyamatnak még a vadhajtásai vagy zsákutcái is érdekesek lehetnek, éppen azért, mert sok mindent megérthetünk belőlük a művészet rejtettebb működésmódjairól. Ritkán adódik lehetőség, hogy ne csupán kész, valamilyen előzetes szűrőn már keresztülment alkotásokat ismerhessünk meg, hanem beleláthassunk abba a folyamatba, ahogy a darabok készülnek. Ezért volt egészen kivételes alkalom Eötvös Péter mesterkurzusának zárókoncertje: fiatal zeneszerzők mutathatták be frissen készült operadialógusaikat – néha önálló műveket, néha egy hosszabb darab részletét vagy egyfajta magját.
A mesterkurzus két részből állt: az első részben Eötvös Péter és Pascal Dusapin zeneszerzők segítették a művek létrejöttét; Meláth Andrea és a darabok előadói (Imai Ayane, Molnár Anna, Beeri Benjamin és Mikecz Kornél) pedig közreműködésükkel az énekhangra való komponálást könnyítették meg.
A fiatal zeneszerzőknek tizenöt perces jeleneteket kellett írniuk két énekesre, valamint zongorakíséretre
(Mali Emese és Dargay Marcell kísérte a produkciókat), habár ez utóbbi megkötést – mint később kiderült – kissé lazán kezelték a résztvevők. Szeptemberben került sor az elkészült művek színre állítására, ebben Eötvös Péter mellett Vajda Gergely segítette a fiatal művészeket, a darabokat pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói rendezték.
A koncertet megelőző hétfőn az érdeklődők közelebbről is megismerhették az operák szerzőit, az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány sorozatának, a mustMEET Composers zeneszerző-beszélgetések keretében meséltek magukról és műveikről. Kiderült, hogy mind az öten más országból érkeztek (Franciaországból, Kínából, Venezuelából, Tajvanról és Argentínából), a librettóhoz általában irodalmi forrásokat használtak, de akadt, aki a saját vagy egy barátja szövegét zenésítette meg.
Többségük nem írt még operát, sőt, maga az apparátus is szokatlan volt a számukra, ezért is próbálták a zongora lehetőségeit tágítani.
A beszélgetés során az is elhangzott, hogy a felkészülési idő alatt ugyanazok a problémák és konfliktusok mutatkoztak meg, amelyek a nagy operaházakban szoktak. Kényes kérdés volt például a rendezőkkel való együttműködés, bár volt olyan komponista, aki a kettejük kiváló összhangját emelte ki, más pedig az véleménykülönbség termékeny voltát hangsúlyozta.
Az első színre kerülő mű a francia Antoine Daurat The Scene címet viselő, önreflexív darabja volt, Szokol Judit rendezésében. Középpontjában az a kérdés áll, mi teszi az operát operává; a szereplők, egy meg nem nevezett férfi-nő páros egy furcsa helyszínen találják magukat, ahol színpad és reflektorfény található, ez pedig hatással van a viselkedésükre. Az ő terük és a mi terünk azonosságára a teremben körbejáró hang is felhívja a figyelmet (a zeneszerző elektromos zongorát használt, így a zene képes volt különböző irányokból szólni). Maga a hely, az előadóterem csinál az emberből, a darabban megjelenő öntudatlan átlagemberekből énekest, azért váltanak beszédről éneklésre, mert operaszínpadra kerültek fel.
Szavaik operaidézetekké alakulnak, ez azonban nem harmóniát, hanem szorongást hoz magával: a szereplők végül lemeztelenedve a művészetnek teljesen kiszolgáltatottá válnak.
Az izgalmas és formabontó első rész után sokkal hagyományosabb opera következett: a kínai ZiXiao Wang D. H. Lawrence regénye alapján írt Sons and Lovers, Hate and Love című darabja, melyet Hojsza Henrietta állított színre. A rövidsége ellenére prológból és két felvonásból, azon belül pedig összesen négy jelenetből álló mű egy anya-fiú kapcsolatot követett végig, nagy időbeli ugrásokkal, és inkább az aprólékos lélektani ábrázolásra helyezte a hangsúlyt, mintsem a történetmesélésre.
A legnagyszerűbb produkció a harmadik volt, a venezuelai Angel Hernández-Lovera Dee & Dum című operája, melyet Lewis Carroll Alice Tükörországban című regénye alapján írt. A jelenetben Alice találkozik az egyetlen énekes által megformált különös testvérpárral, akiknek így azonosságuk és különbözőségük kérdése is hangsúlyossá válik.
A zene rendkívül sokszínű, karakteres és kissé bizarr, remekül adja vissza azt a meghökkentő és ezerarcú világot, amit a regényből is ismerhetünk.
Mindeközben a szerző egészen sokoldalúan használja az énekhangot is, a hangszeres apparátust pedig ütősökkel egészíti ki. A magával ragadó darabhoz kiváló előadás is társult, Varga Bence rendezésében Molnár Anna és Beeri Benjamin színészi és énekesi kvalitásai egész tárházát vonultatta fel.
A tajvani Chia-Ying Lin Under the Moonlight című operája ismét irodalmi alapanyagot használt fel, Richard Dehmel Megdicsőült éj című versének részletét, melyet a zenekedvelők általában Arnold Schönberg kompozíciója révén ismernek. Nem ez volt a darab egyetlen zenei utalása, idézetszerűen Beethoven Holdfény-szonátájának részlete is elhangzott. A mind zeneileg, mind Tárnoki Márk rendezésében igen erős drámaiságot hordozó mű éppen a feloldást hozó befejezést, a tulajdonképpeni megdicsőülést hagyja homályban.
Az ötödik darab, az argentin Tomás Bordalejo The Magic Phallus című műve spanyolul szólalt meg, ezzel kivételt képezve a zömében angol nyelvű operák között. A Nahuel Di Pierro librettójára készült alkotásnak csupán egy részét láthattuk, a szövegkönyv szerint a kimaradt első jelenet a főszereplő, Erósz monológját tartalmazza. A második jelenetben, melyet Tarnóczi Jakab rendezett, Elégia istenasszony siet a megöregedett szerelemisten segítségére, hogy az ne valljon szégyent az ifjú Pszichével töltendő nászéjszakáján. A hamisítatlan vígoperának induló darab (mely egyszersmind az öt közül a leghagyományosabb formakincsű zenei anyagot is tartalmazza) a végére a műfaj legnemesebb hagyományának megfelelően egyfajta humanista filozófiai többlettel gazdagodik, és az élettel való kiegyezéssel zárul.
Az előadás magas színvonala mellett külön örömet okozott, milyen szépen megtelt a BMC erre az alkalomra. Nem egyszer hallottam már itt kiváló koncerteket mindössze harminc-negyven fős közönség előtt, így jó volt látni, hogy vannak, akiket érdekel az opera jövője (még ha természetesen ilyen alkalmakkor nagy számban van jelen a szakma is). Reméljük, a jövőbeli kortárs operai eseményeken is azt figyelhetjük meg, hogy az operaszeretők egyre nyitottabbá és érdeklődőbbé válnak.
Fotók: Felvégi Andrea / Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány