Mi és Ti

Szokolay Sándor Vérnász című operája elé. BÓKA GÁBOR műismertetője

Szokolay Sándor
Szokolay Sándor

Ha akadt igazi közönségsiker a második világháborút követő magyar operatermésben, úgy az Szokolay Sándor (1931-2013) Vérnásza volt: az 1964-es bemutatót követően korántsem csak a sajtó lelkesedett (sőt, a kritikai fogadtatás mintha inkább óvatos-óvatoskodó lett volna), de a nézők is kegyeikbe fogadták a művet. Az Operaház bő évtizeden keresztül tartotta műsorán, s ezalatt csak idehaza ötvenegy alkalommal játszotta; Budapesten kívül pedig még csaknem húsz európai város operatársulata tűzte műsorára. Bátran kijelenthetjük, hogy a Sába királynője és A kékszakállú herceg vára mellett a Vérnász bizonyult minden idők nemzetközi szinten is legsikeresebb magyar operájának.

Vajon mi vezetett ehhez a mindent felülmúló sikerszériához? Netán a Spanyolországban játszódó mű egzotikuma, mely a Carmen esetében is minduntalan előtérbe tolakszik a mű valódi mélységeivel szemben? A paraszti környezet, mely (bizonyos fokig) természetesen vonta maga után az 1960-as évek politikusai által oly igen áhított népiességet? Az eredeti dráma szerzőjének, Federico García Lorcának nemzetközi elismertsége? Ezek kétségkívül fontos szempontok, ám az igazi okot a kiváló esztéta és operakritikus, Fodor Géza másban vélte megtalálni egy 2003-as írásában: „Szokolay Vérnásza a szenvedély zenéje. Noha ez a megállapítás egybecseng a szerző több nyilatkozatában is olvasható önjellemzésével, Fodor ehhez még hozzáteszi, hogy az elnyomás évtizedeiben, amikor minden egyes életlehetőség elfojtásra van ítélve, az élet ki- és beteljesülésének a szenvedély az egyetlen lehetséges terepe. A közönség, mely zenés színpadon rég találkozott ilyen elementáris erejű indulatkitörésekkel, a szenvedély minden (pozitív és negatív) formájával azonosulni tudott, abban a legsajátabb érzelmeit látta – ezért, hogy őszinte lelkesedéssel fogadta a művet.


Miről szól a Vérnász?

Első felvonás: A Vőlegény a szőlőbe készül. Indulása előtt elbúcsúzik anyjától, és a kését kéri. Az Anya indulatos kitörésében megátkozza a kést, és valamennyi fegyvert, ami „eleven ember húsába hasíthat”. Szavaiból kiderül, hogy férjét és másik fiát egy ellenséges család tagjai ölték meg; egyetlen életben maradt gyermekét pedig épp most fogja elveszteni, hiszen az nősülni készül. Az Anya még nem ismeri fia választottját, annyit azonban megtud az éppen megérkező Szomszédasszonytól, hogy a Menyasszony korábban mással is jegyben járt: jegyese pedig nem más volt, mint Leonardo, annak a családnak a sarja, melynek tagjai az Anya férjét és fiát megölték.

Színváltozás után Leonardo házában vagyunk, ahol a Feleség és az Anyós altatódalt énekelnek a férfi csecsemő fiának. Leonardo megérkezése után a Feleség kérdőre vonja: miért hajszolja a lovát nap mint nap, merre szokott lovagolni? A férfi nem válaszol, hanem feszülten elrohan.

Újabb színváltozást követően a Menyasszony házában vagyunk: a Vőlegény és az Anya háztűznézőbe érkeznek. A Menyasszony tisztelettudóan, de hidegen fogadja őket. Ez feltűnik a Cselédasszonynak is, aki kérdőre vonja a lányt: miért hall minden este lódobogást az ablaka alatt? A Cselédasszony pontosan tudja, hogy a lovon érkező férfi a korábbi jegyes, Leonardo, ám mielőtt a Menyasszony reagálhatna, újra felhangzik a lódobogás zaja: megérkezett Leonardo.

Második felvonás: Az esküvő napjának reggelén újra megjelenik Leonardo, hogy számon kérje a Menyasszonytól: miért utasította el annak idején, miért nem volt elég jó a számára? A Menyasszony védekezik: ami történt, az legalább annyira a férfi hibája volt, mint az övé – s most már úgyis késő: eljött az esküvő pillanata. Megérkezik a násznép, köszöntik és magukkal viszik a Menyasszonyt. A Feleség megalázottan és kétségbeesetten vonja felelősségre férjét, majd némán indulnak az ünneplő sokaság nyomában a templomba.

Az esküvőt követően a Menyasszony visszavonul. A násznép elengedi, s csak a menyasszonytánckor kezdik keresni, ám nem találják. Az izgatott rohangálást Leonardo felesége szakítja meg: férje szöktette meg a Menyasszonyt. Az Anya bosszútól lihegve kiáltja: „Eljött megint a vér nagy pillanatja”.

Harmadik felvonás: Szimbolikus alakok lépnek színre: a három Favágó, akik helyeslik, hogy a két fiatal vérük szavát követve elmenekült; a Hold, aki minden zugot bevilágít, hogy a szerelmesek sehol se rejtőzhessenek el; és a Koldusasszonyként fellépő Halál, aki a megérkező Vőlegény számára megmutatja az utat.

A Menyasszony és Leonardo sorsa végzetesen összefonódott: noha a lány nem akar tovább menekülni, a férfitól már csak a halál választhatja el. A Halál meg is jelenik, hogy a másik férfit is magával vigye. A párbaj a színfalak mögött zajlik le.

Az asszonyok várakoznak a fejleményekre: megjelenik a Koldusasszony, aki már tudja, hogy a két férfi megölte egymást. Felbukkan a Menyasszony is, aki minden büntetést vállal, de visszautasítja az őt ért gyalázkodást: csak azt tette, amit a vére parancsolt. A falu népe hozza a két férfi holttestét, akik szerelemre és boldogságra születtek, de egy kicsi késsel meggyilkolták egymást.


Szokolay Sándor
Szokolay Sándor

A Vérnász két évvel követte Petrovics Emil C’est la guerre-jét, melyet az új magyar opera első hírnökeként üdvözölt a kritika. Bár mindkét mű – látszólag – magánéleti tragédiát állít középpontba, feldolgozásmódjuk nem is lehetne különbözőbb. Petrovics operája a második világháborúban játszódik; Szokolaynál a félmúlt Budapestje helyett egy meg nem nevezett spanyol falu élete elevenedik meg, ráadásul nem kizárólag realista stílusban, hanem bizonyos pillanatokban a szimbolizmussal kacérkodva – mindez kellően eltávolította a közönségtől a művet ahhoz, hogy őszintén lelkesedni tudjon érte. Utaltunk már rá, hogy Szokolay Sándor zenéjét – még inkább, mint azt az Illyés Gyula fordításában megkomponált Lorca-dráma indokolná – szinte szétfeszítik az indulatok: ez a muzsika vagy hidegen izzik, vagy egyenesen tombol. Ezzel szemben Petrovics Emil patikamérlegen számítja ki, hogy mikor mennyi szenvedélyt enged át a szűrőn, s minden egyes drámai szituációhoz csak a legszükségesebb mennyiséget adagolja. Talán ebben rejlik a két mű fogadtatása közötti látványos különbség kulcsa (melyet minőségük semmiképp sem indokolt).

Szokolay operájában nagyon erős szerephez jut a valahová tartozás, az identitás kérdése: a tragédia gyökere két szembenálló család meg nem alkuvásából, kiengesztelhetetlen gyűlöletéből fakad. Ezt már az Anya első monológja is megvilágítja: miközben megátkozza a kést, és minden olyan fegyvert, mely „eleven ember húsába hasíthat”, addig szavai arra is rávilágítanak, hogy legalább ennyire munkál benne az elégedetlenség, amiért a gyilkosok büntetése csak börtön. Mikor aztán kiderül, hogy az ellenséges család sarja, Leonardo foltot ejtett fia becsületén, maga küldi, szinte üldözi fiát a bosszúba – még ha tudja is, hogy ennek vége újra csak halál lehet.

Moldován Stefánia (Feleség) és Szabó Anita (Anyós) az 1964-es ősbemutatón
Moldován Stefánia (Feleség) és Szabó Anita (Anyós) az 1964-es ősbemutatón

Az opera cselekménye egyetlen zárt, ám végzetesen kettészakadt közösségben játszódik, ahol nem létezik közösségi érzés, ahol csak Mi és Ti van. Az ünnepek és a mindennapok ceremóniái ideig-óráig képesek ezt elfedni, ám leleplező, hogy épp az esküvő örömteli pillanatai egyik pillanatról a másikra képesek véres bosszúhadjárattá változni. Összezártság és szembenállás, korábbi sérelmekért vett bosszú – nem ismerős fogalmak ezek az 1964-es bemutatót közvetlenül megelőző magyar történelemből? Ecce homo című operámat a társadalmi összeférhetetlenség tragédiája inspirálta, a Szávitrit a szeretet ereje, a szerelem apoteózisa, míg a Bölcs Náthánt a felekezetek és fajok közti, vallási ellentétek kibékíthetősége éltette. …a Szávitriben – amely… nem más, mint egy szép legenda a szerelemről és a halálról, a szerelem halál feletti győzelméről – már az életigenlés mélységeire építettem. Hiszem, hogy a konfliktusok nem csak pusztuláshoz vezethetnek, sokkal inkább a katartikus megújuláshoz” – nyilatkozta Szokolay egy 2001-es interjújában, hitet téve a Vérnászt követő operáinak társadalmi üzenete mellett. Hihető lenne-e, hogy épp a Vérnászban ne kellene ilyen jelentésrétegek után kutatnunk?

A szembenállás, az intolerancia ilyen fokú megjelenése egyébiránt nem újszerű a magyar operatörténetben (gondoljunk csak arra, hogy már Erkel is valamivel és valakikkel szemben fogalmazta meg, mi is a magyar opera) – újdonság azonban a helyszín, a falu ábrázolásmódja. A vidék, ha egyáltalán feltűnt eddig magyar operaszínpadon, kivétel nélkül idealizált formában jelent meg: mint a magyarság megmaradásának s egyben az ideális életvitelnek egyetlen elképzelhető helyszíne. A Sarolta és a Névtelen hősök (Erkel Ferenc vígoperái), vagy a Farsangi lakodalom (Poldini Ede műve) a 19. század népszerű színházi műfajának, a népszínműnek hagyományára tekintett vissza, amelyben a falu olyasfajta egzotikus helyszínként jelent meg, melynek valósága kellően ismeretlen ahhoz, hogy a városi közönség ott képzelhesse el az ideális életet. Ez az aspektus a legélesebben Kacsóh Pongrác János vitézében vetődik fel, ahol a főszereplők még Tündérországról is lemondanak, hogy hazatérhessenek falujukba.

Jelenet a Vérnász helsinki előadásból, 1971
Jelenet a Vérnász helsinki előadásból, 1971

Kodály Zoltán két daljátékának hasonló gesztusa már több mint népszínmű-idill: szerzőjük a nemzet megújulásának garanciáját a népi kultúra felemelésében látja, faluábrázolása éppen ezért megemelt, távol van a realitástól – attól, melyet a magyar irodalom Móricz Zsigmond parasztnovellái óta nagyon is jól ismert. A Vérnász jóvoltából elsőként jelent meg a megszépítéstől mentes, kegyetlenül realista falu- és parasztábrázolás a magyar operaszínpadon: a darab forradalmisága tehát nem csupán zenei nyelvében és izzó szenvedélyességében, de bizonyos mértékig a Kodály-féle operaeszmével való szembefordulásban is keresendő.

Az Operaház a hatvanas évek sikerszériáját követően 2003-ban újította fel a darabot Kovalik Balázs rendezésében (a produkciót eredetileg a Szegedi Nemzeti Színház mutatta be 2000-ben). A szimbolista megközelítésű, a szereplők lélektanára koncentráló Vérnász (mely a szerző által is jóváhagyott húzásokkal, egy részben kerül színre) ezúttal a Magyar Opera Napján, azaz november 7-én, majd további három alkalommal lesz látható az Erkel Színházban.

A videorészletek a Magyar Televízió stúdiófelvételéből valók. Rendezte: Mikó András, közreműködtek az ősbemutató előadás szereplői