Giuseppe Verdi: Otello – HD-közvetítés a Metropolitan Operából. MONA DÁNIEL kritikája
Tulajdonképpen három akkord miatt mentem el a Metropolitan Otello-közvetítésére: kvinthiányos negyedik szeptim, késleltetett dominánsszeptim és álzárlat. Desdemona fűzfa-daláról van szó, ahol a „Cantiamo” lefelé lépdelő hangjaihoz a vonóskar, a kürtök és a fagott ellenmozgásban emelkedő harmóniái társulnak. Bármennyiszer meg tudom hallgatni. Bármennyiszer! De sírni nem tudok rajta mindig, sőt, még sosem sikerült. Na, jó, az Urániában talán egy kicsit… Hogy mi minden kellett ehhez a hatáshoz? Minden címszó fent volt a plakáton: Verdi, Otello, Met, HD, Live.
Verdi zenéjének fontosságát felesleges hangsúlyoznunk. Lírai dallamai, érzelemdús hangszerelése és drámai érzéke valamennyi operáját beutalta a feledhetetlen darabok kánonjába. Az Otello mégis kitűnik az átlagos Verdi-zenék közül. Sodró lendülete, csaknem háromórás játékideje, s azalatt lankadatlan feszültsége, egészen újszerű zenei anyaga mind ahhoz vezet, hogy a negyedik felvonásra, Desdemona búcsújakor már könnyekig együtt érezzünk a hősnővel.
Ahogy utaltam rá, a hatáshoz szükséges a Met, vagyis a Metropolitan Opera színvonala. A pár héttel ezelőtti budapesti előadás első Otello-belépése után komoly görccsel vártam, vajon ennek az Otellónak (Aleksandrs Antonenko) hogy sikerül bemutatkoznia Ciprus népe, New York és az Uránia Nemzeti Filmszínház közönsége előtt. Az idén negyvenéves lett tenor jóval meggyőzőbb volt, mint Lance Ryan az Andrássy úton, ráadásul hangban képes volt karakterét a darab végégig fejleszteni, fokozni. Színészi teljesítményére sem lehetett panasz: ügyesen ötvözte a vezéri attitűdöt a befolyásolható, megvezethető ösztönlény viselkedésjegyeivel.
Jago figurája majdhogynem érdekesebb kérdés, mint a címszereplőé; a legtöbb Otello-kritika előszeretettel csámcsog rajta. Én is. Željko Lučić laposan kezdte alakítását, de már a második felvonásra hangban és karakterben egyaránt olyan ravasz, sokoldalú és könyörtelenül számító lett, hogy imádtam nézni, hallgatni és szívből utálni. Dimitri Pittas Cassiója nem nyújtott ilyen maradandó élményt, de meg kell hagyni, hogy mind ő, mind a kisebb szerepeket játszó énekesek hibátlanul hozták, amit kellett. A Metropolitan Opera Énekkara szintén kifogástalan volt. Részben a darab felépítéséből is adódik, de a kórusnak nincs lehetősége jelentősebb színpadi mozgásokra. Sem a budapesti felújítást színpadra állító Stefano Poda, sem a New York-i előadást rendező Bartlett Sher nem tartotta fontosnak, hogy mindenáron mozgassa a tömeget. És milyen igazuk van! Sokkal nagyobb tér marad így (minden értelemben) a lélektani történéseknek.
Egy szívszorító Desdemona-jelenethez szívszorításra képes Desdemona kell. Hogy az éneklés még szebbé teszi az embert, arra Szonja Joncseva az élő bizonyíték. Az átlagos külsejűnek mondható énekesnő a hangja jóvoltából egy pillantás alatt gyönyörűvé, szánni valóvá, törékennyé és szerelmessé vált. Nem mondom, hogy képtelen vagyok vokálisan erősebb produkciót elképzelni, de a csillagok most megfelelően álltak egy tökéletes jelenethez.
A koncertszerű előadások soha nem fogják elérni a szcenírozott operák hatását, mert hang ide vagy oda, szükség van a látványra. Az Operaházhoz hasonlóan itt is szembe találtuk magunkat a színpad eleji szűrőfüggönnyel, ám ezúttal a függöny a vetítést segítette. Luke Halls őrült villámokat és hullámokat vetített a színpad előterébe, melyek a háttérben az egész opera alatt kísérték a cselekményt. Látni mindvégig a végzetes vészt, a gomolygó tengert – jóslatszerű… Es Devlin díszlete elsőre egyszerűbbnek tűnik, mint amennyi lehetőséget voltaképpen rejt magában. Átlátszó fal-/kapualj-/épületelemekről van szó, melyek tetszőlegesen tologathatók a térben és illeszthetők egymáshoz. Kifejezetten szerencsésnek tartom, hogy Otello egy ilyen átlátszó fal mögé bújik, hogy kihallgassa Cassio és Jago beszélgetését. Mi látjuk őt, de tudjuk, hogy csak mi látunk át a falon… Sajnáltam, hogy a rendező végül kihozta a fal mögül, de Otellónak muszáj megszólalnia a jelenetben, azt pedig akusztikai okokból nem teheti egy fal mögül. Az épületelemekkel zárt és nyílt szín egyaránt berendezhető, az áttetsző falak vérvörösre festhetők – szinte kifogyhatatlan lehetőségtár. Mindehhez Donald Holder mindvégig tisztán követhető sötét-fényelésére is szükség volt.
HD: Hatásos, Drámai, Hideg, Dermesztő. Ilyen minőségben és nagyságban látni az énekeseket – egészen új dimenzió az operajátszásban. Joncseva és legfőképpen Lučić sikerének hangi tudásukon túli titka a mimika. Részben a tologatható díszletelemeknek köszönhetően Sher kiválóan helyezte el Jagót, hogy a lehető legtöbb jelenetben színen legyen. Gyakran nem is énekelt a szakaszban, de gazdag arcjátéka adalékokkal szolgált a történetet illetően. Gonosz, kétszínű pillantásai előrevetítették vagy épp megerősítették fenyegető hangját. Ugyanez a közvetítésből fakadó közelség segített rá Desdemona szívszaggató búcsúzására. A semmi és a gazdag vonós hangzás között váltakozó hangszerelés, a sötét színpad, a letisztult díszlet, az elmúlt két és fél óra, a testközelség érzete, a pillanat szelleme, végül, de nem utolsó sorban Joncseva hangja együttesen kellett ahhoz, hogy az opera végeztével még hosszú ideig ne tudjak felállni a székemből, csak próbáljam feldolgozni, hogy Desdemona meghalt.
Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera