Giacomo Puccini: A Nyugat lánya – HD közvetítés a Metropolitan Operából. ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása az október 27-i előadásról
A Nyugat lánya nehéz mű, kevesen is fogyasztják a világon – a Met sem kivétel ez alól, ahol a premiert tartották 1910-ben, Carusóval. Összehasonlításképpen: a New York-i Metropolitan Operaházban a Bohéméletet több mint ezerháromszázszor, a Toscát közel ezerszer játszották eddig – A Nyugat lánya a mostani sorozattal száztizenegynél tart. (A produkció egy korábbi előadásáról itt olvashatnak – a szerk.)
Kevés a sláger, pláne Puccinihez képest – ugyanakkor pofonegyszerű a történet, ráadásul az amerikai közeg is nagyon elüt az addig megszokottól. Zeneileg azonban összetett a darab, és kitartó, elsőrangú énekeseket kíván, különösebb rivaldafény nélkül, leszámítva azt a bizonyos tenoráriát a harmadik felvonásban. Mégis van a zenében valami morajló wagneri egység, ami hullámzásával végig feszes egységet teremt. Puccini – ereje teljében, az egyik legjobb operájában.
Messzi földről jön az útonálló idegen, csak úgy porzik utána a föld. Nem is fogadják szívesen, bajt hoz csak magával e távoli vidék lakója, még a végén elrabolja a város egyetlen hölgyének szívét. Dick Johnson a New York-i Metropolitan Operaház előadásában nem kerítésen átvágva, de nem is távoli bolygóról érkezik, pedig A Nyugat lánya, témájából fakadóan, tobzódhatna a politikai aktualitásokban. Giancarlo del Monaco (a legendás olasz tenor fia) rendezésében a Vadnyugat nem metafora, a díszletek és jelmezek Puccini század eleji világába és romantikus képzeletébe kalauzolnak. Milyen szerencse!
Szinte már kuriózum, hogy egy klasszikus rendezés ennyire ízléses, nem hajlik ódivatú giccsbe, de közben mindvégig elegáns marad.
Michael Scott díszlete jó példa rá, hogy egy hópelyhek tánca alatt recsegő fakunyhó vagy egy bőrcsizmás bandita látványa is lehet mai, átélhető. Hiába játszódik a történet 1850-ben, feszülten izgulunk a szereplőkért. És egy-egy énekesért is…
A holland szoprán, Eva Maria-Westbroek kiváló énekes, és ennek megfelelően komoly erővel és nagy szívvel hozza Minnie-t. Az első pillanattól kezdve él a karakter, ami egyébként nem igazi Puccini-címszerep, így nagyon lubickolni sem lehet benne.
Alig van egy-két pillanat, amikor ki tudna tűnni, ám akkorra éppen el-elfárad a hang, félresiklik a magasságokban.
De hát utolsó előadás ez a sorozatból, hétszer egymás után Minnie-t énekelni komoly erőfeszítést igényel. Ez igaz Željko Lučić szerb baritonra is, aki amolyan Scarpia-féle fáradt sheriff-karaktert alakít: gonosz, epekedik a nőért, üldözi a hősszerelmes banditát. Mintha Puccini is ilyen alakra gondolt volna, a háromszögtörténet is szinte megegyezik a Toscáéval.
A figyelem azonban javarészt a német tenorra, Jonas Kaufmannra irányul, aki hosszú New York-i kihagyás és több lemondott főszerep után tért vissza a Metbe, amit pedig rábíztak, azt magabiztosan hozta. Nem végig szívszorító, de a szerep nem is hagy annyi lehetőséget, mint Cavaradossi. Talán a legkevésbé megbecsült drámaitenor-szerep Dick Johnsoné, Verdi súlyos hősei mellett pedig teljesen eltörpül.
De Kaufmann olyan megrendítően tolmácsolja nagyáriáját – az egyik legszebb Puccini-melódiát! –, hogy azért tényleg érdemes volt újra a tengerentúlra látogatnia.
Messzi földről. Csak úgy porzik utána.
Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera