Mese az elkopott jelzőkről

2013. november 12.

Joyce DiDonato a Művészetek Palotájában – NÉMETH ZSOMBOR kritikája a november 9-i koncertről

Joyce DiDonato (fotó: Sheila Rock)

Joyce DiDonato (fotó: Sheila Rock)

Lázár Ervin 1985-ben megjelent gyermekregényében, A Négyszögletű Kerek Erdőben szerepel az alábbi történet. Egy átlagos, hétköznapi fiú egyszer nagyon megszeretett valakit, ezért elhatározta, hogy odaáll az illető elé, és azt mondja: szeretlek. Azonban útközben elhaladt különböző emberek és szituációk: két egymással veszekedő asszony, egy rongyos gyereket püffölő zsinóros zekés poroszló, két tökmagozó fiú, illetve egy ligetben enyelgő szerelmespár mellett. Mindegyikük beszélgetésfoszlányában hallotta a szeretni szót, csak különböző értelemben, amelyek közül több kifejezetten negatív konnotációt hordozott. A történet tanulsága tehát, hogy az amúgy egyértelműen pozitív szó is mennyire el tud kopni a túlzott használattól. Egyébként ennek a felismerése annyira blokkolta hősünket, hogy mikor odaért a keresett személyhez, megállt előtte, rápillantott, és csak ennyit tudott mondani: „Dömdödöm”. Azóta sem tud mást mondani, és ezért vált ez a regénybeli nevévé is.

Hogy miért jutott eszembe ez a történet Joyce DiDonato budapesti koncertje kapcsán? Azért, mert tulajdonképpen lehetetlen vállalkozásba fogok, amikor a Prairie Village-i születésű énekes Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben megrendezett estjéről próbálok írni. Bármilyen pozitív jelzőt próbálok leírni, végigfut az agyamon, hogy ezt már X-re és Y-ra alkalmazták. Lehet, hogy ott és akkor talán joggal, ám a szombati koncertet figyelembe véve feleslegesen – ők nyomába sem érhetnek az amerikai mezzoszopránnak. Csak a szó kopott, devalválódott, mint ahogyan azt a Lázár Ervin-történetben láthattuk; ezeket a jelzőket DiDonatóra használni majdhogynem sértés.

Mégis megpróbálok kísérletet tenni a látottak-hallottak összefoglalására. Elsőként emeltessék ki a műsor: egy olyan kaliberű énekes, mint DiDonato, nyugodtan megtehetné, hogy csak mindenki által betéve tudott számokat adjon elő, a siker akkor is garantált lenne. De nem, ő szinte gyermeki lelkesedéssel veti be magát az ismeretlenbe – ráadásul nem csak ismeretlen szerzőkbe, hanem ismeretlen(ebb) stílusokba is, mint például a korai barokk. Mindehhez persze nagy segítséget nyújt neki Alan Curtis amerikai csembalóművész, muzikológus és karmester, aki előássa ezeket a kompozíciókat, ám DiDonato az, aki a megtalált gyöngyszemeket fényesre csiszolja. Gyöngyszemeket, ugyanis ezen a hangversenyen sokadszorra jöttem rá: az úgymond barokk „kismesterek” egyfelől tényleg iparosok voltak, másrészt nagyszerű mesteremberek, hiszen munkásságuk egy-egy kiragadott részlete jó előadásban ma is képes elementáris erővel hatni!

Joyce DiDonato (fotó: Josef Fischnaller)

Joyce DiDonato (fotó: Josef Fischnaller)

Az, hogy DiDonato az olasz barokk operarepertoárhoz nyúl, szinte természetes: hangja predesztinálja erre. A hangja, amely egyrészt könnyed, mégis van elegendő tartása, tónusa, drámaisága. A flexibilitás szintén erőssége DiDonatónak: nem okoz problémát sem a magasság, sem a mélység; sem a hosszú, kitartott hang, sem a gyors futamok. A ráadásként kétszer is elénekelt Orlandini-ária improvizált kadenciája volt a legfőbb bizonyíték arra, hogy DiDonato bármit csinálhat, pontosabban bármit meg tud csinálni a hangjával, határt csak a fantáziája szabhat.

De nem szab, mert az amerikai koloratúrmezzoszoprán igazán fantáziadúsan nyúl az ódon áriákhoz, amelyeket úgy tár elénk, mintha azok korunk slágerei lennének. (Ez talán nem véletlen, elvégre a kis Joyce arról álmodozott, hogy egyszer popénekes vagy a Broadway sztárja lesz.) Másfelől nagyon intelligensen énekel: bár előadásában minden nagyon is a pillanat szüleményének tűnik (és minden valószínűség szerint egy bizonyos százalék az is), ha jobban megfigyeljük, valójában minden apró mozzanat vérprofin be van tervezve a megfelelő helyre. Ám mindez olyan természetességgel hat, és annyira lenyűgözi a hallgatót, hogy egyszer csak azon kapja magát: hoppá, véget ért az első félidő – hiába, ha az ember jól érzi magát, gyorsabban telik az idő. (A koncert nem volt semmivel sem hosszabb vagy rövidebb, mint egy átlagos áriaest a Müpában.)

A Joyce DiDonato-kaliberű énekesek koncertturnéinak gyenge pontját sokszor a zenekar jelenti. Ezúttal erre sem lehetett panaszunk: a korhű hangszereken játszó Il Complesso Barocco nem csak szürke kíséretet biztosított, hanem a ritornellekben és az önálló műsorszámokban kifejezetten brillírozott. Nagy szerepe volt ebben az együttest a koncertmesteri pultból vezető Dmitrij Szinkovszkijnak, aki Vivaldi RV 242-es concertójában hegedűsi eszköztárának jelentős szeletét villanthatta meg – nem is akárhogyan. Játékáról az jutott eszembe, hogy szellemiségét tekintve talán hasonló lehetett Vivaldi előadása is, akiről a kortársak olyan beszámolókat írtak, hogy vérben forgott a szeme, amikor játszott, vagy előadása közben maga az ördög szállta meg.

Napestig lehetne sorolni a koncert erényeit. Nagy öröm, hogy ellentétben Mark Padmore pár héttel ezelőtti fellépésével, a koncertterem egészen megtelt, ráadásul a közönség a harmadik ráadás után egy emberként felállva tapsolt. Mégis: mintegy 5000 karakter legépelése után továbbra is úgy érzem, hogy recenzió helyett csak annyit kellett volna írnom: „Dömdödöm”. Ezzel lehet, hogy többet mondanék, mint bármi mással.

A koncertturné berlini állomásáról szóló írásunk itt olvasható

Fotók: Sheila Rock, Josef Fischnaller; foás: Művészetek Palotája

Hasonló bejegyzések