Mennyit ér egy emberélet?

2019. június 26.

Eötvös Péter: Az Aranysárkány – KONDOR KATA írása a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál június 16-i előadásáról

A hazai kulturális élettel kapcsolatban gyakran elhangzó panasz az ország túlzott Budapest-centrikussága és a fővárosiak érdektelensége a vidéken zajló művészeti események iránt. Bár ebben nyilvánvaló logisztikai szempontok is közrejátszanak (mondjuk ki: tömegközlekedéssel nem lehetséges egy esti előadás után vidékről Budapestre jutni), a Miskolcon tartott magyarországi bemutató azt is bizonyította, hogy ha magasabb is a budapestiek ingerküszöbe a másutt zajló programokkal kapcsolatban, azt azért nem lehetetlen elérni – Eötvös Péter Az Aranysárkány című operájára igen sokan érkeztek a fővárosból. Különleges pillanat, hogy világhírű zeneszerzőnk művét egy vidéki fesztiválon játsszák először itthon, éppen az ilyen események képesek nagyobb közfigyelmet kelteni, a vezetőség tehát üdvös megoldást talált arra, hogyan lehet megszilárdítani helyzetüket a kultúra fő sodrában (még ha az előadás a helyi közönség körében olyan szintű értetlenséget váltott is ki, amely egyesek számára a kulturált színházi viselkedést is megakadályozta – szomorú volt ezt is megtapasztalni).

Jelenet az előadásból (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

Az opera Roland Schimmelpfennig drámája alapján készült, Eötvös tehát ismét jelentős irodalmi alapanyaghoz nyúlt, ráadásul egészen friss alkotást választott. Bár az eredeti művet már játszották Magyarországon – Eötvös Péter a fesztiválnak adott interjújában azt mondta, épp a magyar színházi előadás keltette fel iránta a figyelmét –, sajnos azt nem volt módomban megismerni, így a továbbiakban kijelentéseim kizárólag az operára vonatkoznak (ebből le is vonhatjuk a tanulságot: járjunk sokat kortárs drámát nézni, sose tudhatjuk, melyikből lesz opera).

A mű cselekménye látszólag több szálon fut, a középpontban álló kínai kisfiú története mellett az étteremben és a közvetlen környezetben előforduló figurákat is megismerjük, míg végül kiderül a köztük lévő bonyolult viszonyrendszer.

A szereplőket öt énekes formálja meg, korra és nemre való tekintet nélkül. A darab számos ponton nem követi a színház hagyományos működésmódját, a figurák gyakran narrációt is mondanak, melyben egymás szövegét idézik. Életre kelnek a szünetek is, azokat a zenekar kommentárja jelzi.

Jelenet az előadásból (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

A mű középpontjában tehát egy illegális bevándorló kisfiú áll, akinek orvosi segítség hiányában az étterem szakácsai húzzák ki a fogát, de a szakszerűtlen beavatkozás miatt életét veszti. Az opera azonban ennél sokkal indirektebb módon, összetett szimbólumok formájában szól az emberi kiszolgáltatottságról, az ellehetetlenülő életről. Bár a fog és a foghúzás igen naturalisztikus módon jelenik meg, éppen ezen a hangsúlyos szerepen keresztül válnak átvitt értelemben is a gyökérvesztés szinonimájává, miközben a szőke stewardess, Inga épp a foggal való kapcsolatán keresztül próbálja meg tudat alatt átélni a kisfiú helyzetét.

Ő az egyetlen a többségi társadalomban, aki valamiféle pozitív vagy együttérző hozzáállást képvisel, a többi szereplő éppen nyomorúságából fakadóan igyekszik erőszakkal a gyengébbek fölébe kerülni.

Ellenkező utat jár be, az elvonttól a konkrét felé közelít az opera másik fő szála, a tücsök és a hangya meséje. Első jelenetük még elég pontosan követi a jól ismert történetet, ám az események eldurvulnak, a hangya (aki fokozatosan azonosul az étterem szomszédjában lakó boltossal, Hansszal) felfedezi, hogy az éhhalál szélén álló lánnyal bármit megtehet, dolgoztatja, azután saját szexrabszolgájává teszi, majd kiárusítja másoknak is. A darab egyik legmegrázóbb része, amikor apránként kiderül, a lány azonos a kínai kisfiú nővérével, akinek a megkeresésére az Németországba érkezett, de akiről haláláig nem tudja meg, milyen közel is van hozzá. Neve a lánynak sincs, az csak a helyi lakosok előjoga.

Jelenet az előadásból (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

Eötvös Péter zenéje a műnek a jelenetekből ismétlés és variáció elvén kialakuló szerkezetét képezi le, a zene alapját is ez a két forma határozza meg. A hangzásban nagyrészt az ütősök domináltak (az étterem konyhájának eszközei is szerepet kapnak), a többi hangszer esetében pedig mindenféle torz, groteszk megoldások (a megszólaltatásért az Israel Contemporary Players és a karmester, Nagy Zsolt érdemli meg a dicséretet). Bár egy-egy villanás erejéig hallhatók kínai (vagy legalábbis távol-keleti) zenei motívumok, ezek legfeljebb apró emlékeztetők, a mű nem hangsúlyozza túlságosan a származás konkrét helyét. A vokális részek a beszéd és az ének közötti teljes skálát bejárják, az előadáson az angol nyelvű szöveg mindig pontosan érthető volt (ez nagy segítség egy opera első befogadásánál), amiért kijár az elismerés mind az előadóknak, mind a műnek.

A folyamatos színváltozások és a legkevésbé sem realisztikus történetmesélés eleve nem teszi lehetővé, hogy a színpadi megvalósítás bármiféle illúziókeltésre törekedjen,

ám Bruno Berger Gorski rendezése teljesen elvont térbe helyezte a művet. A zenekar előtt egy asztal és néhány szék található, a kínai vonatkozást egy vörös papírlámpa és persze a „címszereplő”, az aranysárkányt ábrázoló vörös szőnyeg képviseli (ebbe a szőnyegbe tekerik bele a szakácsok a kisfiú holttestét, ő maga is szerette nézegetni; nem azért, mert otthonára emlékezteti, hanem éppen mert különbözik attól, amiket eddig látott – a mű finoman felveti a kisebbségi kultúra autentikusságának kérdését is). A szereplők a különböző karaktereknek megfelelően néhány jelzésszerű jelmezelemet váltogatnak, általában kimondottan nem úgy néznek ki, mint a megformált karakterek. Ez egyfelől groteszk hatást kelt, másrészt épp a külsőségektől megfosztott, emberi történetekre irányítja a figyelmet.

Jelenet az előadásból (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

A főszereplő kisfiút Einat Aronstein formálta meg: a fiatal szoprán mind vokális, mind színészi produkciójában magával ragadó hitelességgel fejezte ki a gyermeki ártatlanságot, hangja képes teljesen sallangmentesen szólni, alakításának eszköztelensége tette igazán erőssé a megformált figurát. Meláth Andrea időnként még annál is szélsőségesebb és groteszkebb volt, mint amilyennek korábban valaha is láttam, lenyűgöző karakterizáló képességgel a fiatal lánytól az embertelen szörnyetegig egészen egyedi színt tudott adni minden szerepének.

A férfi előadókra is nagyon szélsőséges, sokszor néhány másodperc különbséggel megjelenített, ellentétes személyiségű alakok életre keltése várt

– a legkirívóbb példa erre Andrew Mackenzie-Wicks, aki egyszerre formálta meg az erőszakot tevő idős férfit és az erőszakot elszenvedő fiatal lányt. Esetében különösen a tücsök megformálását kell kiemelni, aki az elvont és a konkrét korábban már említett dimenziója miatt a darab egyik legösszetettebb figurája és a tragédia legsúlyosabb hordozója. Daniel Norman a brutalitás megjelenítésében bizonyult emlékezetesnek, ebben tenorjának ereje is közrejátszott. Mikecz Kornél a mű egyik legtitokzatosabb alakját, a szőke Ingát formálta meg, a nőt, aki kívülállóból fokozatosan kap egyre nagyobb szerepet a történetben. Végül ő dobja a fogat a kisfiú holtteste után a folyóba, abba a közegbe, ami lehetővé teszi, hogy a mesterségesen szétválasztottak újra összetalálkozzanak (a víz szállítja haza Kínába a holttestet is). Az énekes képes volt rá, hogy nem szájbarágósan, de mégis érthetően vezesse végig a karakternek ezeket a finom változásait, és hasonlóképpen hozzájárult a zárójelenet erejéhez.

Jelenet az előadásból (fotó: Bartók Plusz Operafesztivál)

Eötvös Péter talán legnyomasztóbb operája csontig hatoló színházi produkcióban szólalt meg. Meg kell vallani, opera esetében ritka az ennyire erős, felzaklató élmény. Ennek létrejöttében nyilvánvalóan szerepe volt a bátor témaválasztásnak és az irodalmi alapanyagnak is, ugyanakkor mind a darab, mind a produkció igen jelentős művészi értéket képvisel, így bátran megerősíthetjük a kiinduló állítást: ezen a napon Miskolc jelentősen hozzájárult a magyar kulturális élethez.

Fotók: Bartók Plusz Operafesztivál

Hasonló bejegyzések