Meglepetés

Nino Rota: A florentin kalap – A Magyar Állami Operaház énekkari művészeinek előadása az Erkel Színház büféjében. A május 2-i előadásról KONDOR KATA írt kritikát

Bevallom, szenvedélyesen szeretem a ritkán játszott operákat, mindig izgalommal tölt el, ha egy nem vagy alig ismert művel találkozhatom. Természetesen ezeknek a daraboknak a megtekintése több rizikóval jár, mint a klasszikus repertoár valamely alkotásáé, de ha ilyenkor nem is csupa remekművet láthatunk, a tapasztalat akkor is értékes; egy szerző vagy korszak új arcát ismerhetjük meg, árnyaltabbá válhat képünk az operaműfajról, zenéről, színházról. Ez a késztetés vezetett, mikor beültem a nem elsősorban operaszerzőként ismert Nino Rota A florentin kalap című darabjára, melyet az Operaház énekkari művészei adtak elő.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)
Beaupertuis: Bakó Antal (fotó: Magyar Állami Operaház)

Rota operája pompás kis vígopera, fordulatos cselekménnyel, működőképes jelenetekkel, jól eltalált poénokkal. A francia bohózaton alapuló cselekmény a humor klasszikus eszköztárának számtalan elemét felvonultatja: szerelmi bonyodalom, félreértés, személycsere, kínos elszólás; a szálak egyre jobban összekuszálódnak, miközben a darab ifjú hőse kétségbeesetten hajszolja a címszereplő kalapot, amelyről természetesen csak a mű legvégén derül ki, milyen közel is volt mindvégig. A kiváló operadramaturgiához nagyszerű magyar szöveg is társul: Fodor Ákos fordítása nem pusztán szellemesen sziporkázó, de a poénok jól érvényesülnek a darabban, már első hallásra is. A muzsika elsősorban a jelenetek kacagtató voltát támasztotta alá, ám gyakran megtoldotta őket néhány jól irányzott, parodisztikus zenei utalással, idézettel is.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)
Elena és Nonancourt: Sipos Marianna és Fenyvesi Attila (fotó: Magyar Állami Operaház)

Az előadás fiatal rendezője, Sipos Balázs remekül kihasználta a szokatlan helyszín adottságait. A játékteret nem csak a csapóajtókkal teli, szétnyitható és forgatható színpad (látványtervező: Pázmány Virág) képezte, de bukkantak elő szereplők az ablakokból, a függöny mögül, láthattunk árnyjátékot a büfépult fölött, az események jóformán teljesen körülvették a nézőket. A színes fényhatásokkal és (gyakran szimbolikus) állatmaszkot viselő szereplőkkel teli produkció nem csak a figyelem fenntartása érdekében öltött forgatag-jelleget, az egyetlen „bolond napba” sűrített cselekmény – a boldogulásukért küzdő fiatal szerelmesekkel – során senki és semmi nem az, aminek látszik, az előadás afféle szentivánéji kavalkáddá változott. Rövid időre felborul a világ rendje, még a társadalmi határok is bizonytalanná válnak (így például a bárónő estélyének jelenetében), és csak a főhős áldozatos munkája következtében áll minden helyre. A legjobb értelemben véve hatásos és szórakoztató elemek mellett dicséret illeti a rendezőt a nagyszerű színészvezetésért is, a szereplők operaszínpadon ritkán látható természetességgel viselkedtek, elkerülvén a humoros darabok egyik legnagyobb hibáját, a túljátszást. Ezen az estén az élénk és nevettető színészi játék senkinél sem fordult ripacskodásba, nem adódtak vígoperáknál gyakori kínos pillanatok, az előadás valóban kacagtatóra sikerült.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)
Fadinard és Elena: Ujvári Gergely és Sipos Marianna (fotó: Magyar Állami Operaház)

A florentin kalap azon darabok közé tartozik, melyekben jóformán minden a főszereplőn áll vagy bukik, bár menyasszonyának, Elenának is van néhány szép és nehéz áriája, és akad néhány jól eltalált karakterszereplő is a műben. Mégis Fadinard az, aki szinte végig a színen van, a legtöbb énekelni- és játszanivalója van, a poénok egy része is rajta áll vagy bukik. Nagy szerencséje az Operaháznak, hogy ehhez olyan kiváló tenor áll rendelkezésére, mint Ujvári Gergely, akinek szép színű hangjára már kisebb szerepeiben is felfigyelhettünk, most azonban technikai tudása, előadói készségei, színpadra termettsége is feltűnhetett. A fiatal énekes iránt nem kellett az énekkari tagoknak kijáró engedékenységgel lennünk, produkciója szólóénekesekhez viszonyítva is megállta a helyét. Alakításában Fadinard szerethető figura, aki kissé esetlenül tudja kezelni a rászakadó képtelenségeket, ám a csetlés-botlás közben végig megtartja a nézők rokonszenvét, és őszintén lehet neki szurkolni, hogy találja meg végre a boldogságot.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)
Beaupertuis és Anaide: Bakó Antal és Töreky Katalin (fotó: Magyar Állami Operaház)

Természetesen egy énekkari tagok által előadott produkció esetében nem várhatjuk, hogy minden szerepre elsőrangú hangi kvalitásokkal rendelkező énekest sikerüljön találni (bárcsak a nagyszínpadi produkciók esetében elvárhatnánk…). Ezzel együtt is ki kell emelni néhány művészt, akik szép hangjukkal és igényes szólamformálásukkal hozzájárultak az este sikeréhez. Sipos Marianna igen kidolgozott magasságokkal rendelkezik, lányossága, könnyedsége pedig remekül illett a menyasszony Elenához. Németh Mónika Champigny bárónője igazi lehengerlő jelenség, mind hang, mind alakítás tekintetében. Bakó Antal a féltékeny férj szerepében máskor is feltűnően erős színpadi jelenlétével nyújtott emlékezetes produkciót. A kisebb szerepek alakítói közül Csobolya Józsefet, Hertelendy Ritát és Roska Dánielt említhetjük név szerint. A zenei megvalósításhoz Andrássy-Neuenstein Krisztina zongorajátéka és Erdélyi Dániel vezénylése járult hozzá.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)
Champigny bárónő: Németh Mónika (fotó: Magyar Állami Operaház)

Nagyon kellemes meglepetést jelentett az énekkari művészek által előadott Florentin kalap: pompásan szórakoztam, egy igazán mulatságos vígoperát, egy tehetséges rendező munkáját és egy nagyszerű énekest ismertem meg. Több ilyen estére lenne szükség.

Fotók: Nagy Attila, Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház