Megfakult verizmus

Komlósi Ildikó áriaestje a Művészetek Palotájában, 2015. február 11-én. MERÉNYI PÉTER írása

Komlósi Ildikó
Komlósi Ildikó

Komlósi Ildikó és a MÁV Szimfonikus Zenekar koncertjén főképp népszerű verista operákból hallhattunk részleteket. A verizmus az irodalmi naturalizmus mintájára nyers, valósághű helyzet- és érzelemábrázolásra törekedett; mint zenei stílusirányzat szorosan kapcsolódott az opera műfajához. Egy hangversenyszerű eladás kiemelheti a zenét a színház világából, újszerű esztétikai élményt teremteve. Azonban ezen az estén inkább csak populáris részleteket hallottunk, mintha egymástól független zárt számokat tettünk volna fel egy lemezjátszóra.

A műsor azonban nem verista művel, hanem Fekete Gyula Excelsior!-szvitjével kezdődött. Az Excelsior! című operát Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulóján, 2011-ben mutatták be. A darab Liszt életének egyik fordulópontjáról szól, amikor IX. Pius pápa nem engedélyezi, hogy a zeneszerző elvegye élettársát, Carolyne zu Sayn-Wittgensteint. Az opera Liszt vallásos elmélyülésének útját is elénk tárja. Az Excelsior! valós tényeken alapul, azonban egy évtized élettörténetét sűríti egy estébe. Joggal tehetjük fel a kérdést: egy kortárs opera hogyan kapcsolódhat a száztíz-százhúsz éve bemutatott olasz verista művekhez? Az Excelsior! zenei világa a későromantika hangzásvilágára emlékezet, enyhén eklektikus, neoromantikus kortárs opera. A Parasztbecsülettel és a Bajazzókkal ellentétben azonban inkább a késő tizenkilencedik századi közép-európai és német hagyományokra épül, nem az olasz verizmusra.

A koncerten elhangzott háromtételes szvit sokkal nagyobb zenekaron szólalt meg, mint az opera-változat négy éve a Thália Színházban. Első tétele Wagnerre és Richard Straussra emlékeztet, helyenként filmzene-szerű. A koncert folyamán többször is úgy éreztem, hogy a zenekar látványosabb csúcspontot szeretett volna megszólaltatni, végül azonban nem szabadult fel a várt zenei energia. A második tétel banálisabb, populárisabb, mint az első. Néhány pillanatig mintha egy igényes mesejáték vagy cirkuszi előadás kísérőzenéjét hallottuk volna. A harmadik tétel harangjáték-fináléja színpadias hatást keltett.

Fekete Attila
Fekete Attila

Liszt áriáját (ugyancsak az Excelsior!-ból) Fekete Attila énekelte. Súlyos hangon megszólaltatott produkciója kevéssé volt beszédszerű, viszont hiteles drámai hatást keltett. A hangerő fokozásával egyenes arányban csökkent a szövegérthetőség, azonban a mássalhangzók tiszták maradtak. A vonósok drámai tremolója és a magas fafúvók impresszionista hangszínei hatásosan szólaltak meg.

Ezután Mascagni Parasztbecsület című operájának Intermezzóját hallhattuk. A népszerű dallam énekszerűen szólalt meg, azonban a zenei sorok között a hegedűk több „levegőt” vehettek volna. Komlósi Ildikó Santuzza áriájával mutatkozott be a közönségnek. Noha expresszívebb előadásra számítottam, kétségkívül hiteles volt a darab folyamán egyre áttetszőbbé váló hangszín. A Bajazzók Intermezzójában egy-két helyen bizonytalanok voltak a szólambelépések. A koncert első felét Bouillon hercegné áriája zárta Francesco Cilèa Adriana Lecouvreur című operájából. Cilèa is az olasz verizmus követője volt, az Adriana Lecouvreur egyik legtöbbször játszott operája, címszereplője a híres tizennyolcadik századi francia színésznő. A hajszolt zenekari szólamok és a fényes hegedűk fölött kifejező volt Komlósi Ildikó drámai, sötét hangszíne.

A koncert második felében Bizet Carmen című operájából hallhattunk részleteket. Az első felvonás előjátékát Kesselyák Gergely karmester már a dobogóra való felugrás közben beintette. A hatásvadász kezdet után agresszív hangzás töltötte be a hangversenytermet: a rézfúvók elnyomták a hegedűszólamot, a harsonák egyesével szólaltatták meg a hangokat, nem tették érezhetővé a zenei ívet. Az Habanerát tüzesebben, pezsgőbben szokták előadni, azonban Komlósi Ildikó hanyag, megjátszott távolságtartása, arisztokratikus csábítása egyedi érzékiséggel telítődött. Talán a Seguidilla illett leginkább Komlósi Carmen-felfogásához. A fuvola- és az énekszólam is finoman, kidolgozottan szólalt meg. A csábítás, a visszafogott extázis látványosan csapott át már-már túljátszott haragba.

Kesselyák Gergely
Kesselyák Gergely

A második felvonás előjátéka változatosabb lehetett volna, mindenesetre szép volt a fagott-szóló. A Cigánydal előadásában szerepelt Ruszó Alexandra és Sárközy Xénia, a Zeneakadémia két hallgatója is. A dalt kevesebb legatóval is előadhatták volna, a refrént kissé nehézkesnek éreztem. A zenekarban kevéssé voltak hallhatóak a felső szólamok, viszont látványosan megoldották a gyorsítást. A kvintett (Komlósi Ildikó, Ruszó Alexandra, Sárközy Xénia, Beeri Benjámin és Bátki Fazekas Zoltán) hallgatása közben hiányoltam a színpadi akciót és látványt. Fekete Attila komor hangvétellel adta elő a Virágáriát, talán összetettebb szenvedélyeket is megszólaltathatott volna. A harmadik felvonás előjátékában átláthatóak voltak a zenekari szólamok, hiteles volt a nyugalom megjelenítése. A záróduettben is hiányoltam a színházi látványt, a színfalak mögött megszólaló kórust csak részben helyettesíttették a harsonák. Komlósi Ildikó viszont látványosan játszotta el a gyűlöletbe átcsapó távolságtartást, Fekete Attila pedig az egyre intenzívebbé váló könyörgést és megindultságot.

Ráadásként a Csókáriát hallottuk Saint-Saëns Sámson és Delila című operájából. Talán ez volt a koncert legemlékezetesebb száma: Komlósi a Carmen-szereppel ellentétben bensőségesen szólaltatta meg a hamis csábítást, Fekete Attila pedig a szerelemben való feloldódást.

Kesselyák Gergely látványos, színpadias mozdulatokkal vezényelt: a vizuális élmény lenyűgözőbb volt, mint a hangzás. Rácsodálkoztam arra is, hogy Komlósi Ildikó öt különböző öltözetben vonult színpadra. A „hosszú tizenkilencedik század” primadonna-szerepe jelenik meg így korunkban? Kiüresedett formalitást vagy (ön)ironikus nosztalgiát lássunk benne?