Jacques Offenbach: Hoffmann meséi – a Szegedi Nemzeti Színház május 24-i előadását BÓKA GÁBOR nézte meg
Bő két hónappal a premier és egy hónappal az utolsó előadást követően joggal merülhet fel a kérdés: nem lejárt szavatosságú-e egy operaelőadásról szóló kritika – van-e még létjogosultsága és bárminemű információértéke az ilyesfajta megkésett beszámolónak? Ha az olvasó a Nachtkritik műfajára esküszik, vagyis az előadást követően lehető leggyorsabban szeretne tájékozódni néhány szóban az előadás főbb közreműködőiről, úgy aligha; ám úgy vélem, a Szegedi Nemzeti Színház idei harmadik operabemutatója, a Hoffmann meséi minősége okán feltétlenül megérdemli, hogy ne menjünk el mellette szó nélkül, még akkor sem, ha amit írunk, ily módon nem tartozik a breaking news kategóriába. S nem csak az információáramlás sebessége okán, de azért sem, mert mondandónk sok tekintetben megegyezik azzal, amit az elmúlt években már tolmácsoltunk a szegedi társulat premierjeit szemlézve: magas színvonalú zenei irányítás, korrekt, olykor kiemelkedő énekes-színészi alakítások, bizonyos pontokon vitatható, de az összképet tekintve mégis jól funkcionáló színpadra állítás.
Mielőtt azonban részleteznénk a felsorolt vázlatpontokat, le kell szögeznünk azt is, amiben határozott előrelépést mutat a Szegedi Nemzeti Színház operatársulata: s ez a darabválasztás. Az elmúlt évek során nem egyszer voltam kénytelen megkérdőjelezni egy-egy opera műsorra tűzésének értelmét: a mélypontot alighanem a Francesca Da Rimini bemutatója jelentette, melynek fényében az Adriana Lecouvreur visszamenőleg legalábbis mozarti remekműnek tetszett. Hangsúlyoznunk kell persze, hogy nem önmagában egy-egy ilyen mű színpadra kerülése jelent problémát, hanem hogy a verista opuszok egymásra következő bemutatóiból valamiféle tendencia látszott kibontakozni, amelynek a jelek szerint most vége szakadt. Az idei év három bemutatója egyaránt megkérdőjelezhetetlen remekmű volt, melyek közül a Hoffmann meséi ráadásul huzamosabb ideje hiánycikk is a magyar operapiacon. Aligha itt és most kell érvelnünk Offenbach művének fontossága mellett: a létrejött előadás tett mivoltában amúgy is fontosabb érv bármiféle esztétikai okfejtésnél. Még akkor is, ha a színpadra állítás közel sem mondható felfedező erejűnek, „csak” korrektnek.
Juronics Tamás operarendezői œuvre-je minőség tekintetében igen változatos képet mutat: jelen munkáját magam a jobbak közé sorolom – noha tisztában vagyok vele, hogy mind a közönség, mind a szakma számos kifogást fogalmazott meg vele kapcsolatban. A problémát – megint csak megkerülve az esztétizálást – tömören úgy foglalhatnánk össze: Juronics rendezése a moderneknek hagyományos, a tradicionalistáknak viszont túlságosan újító. Mit is jelent ez? Molnár Zsuzsa díszletei egyszerűek, a színpad olykor már-már üres, s noha megítélésem szerint mindez kiválóan ellátja funkcióját, a hagyományos előadások kedvelői számára alighanem kevéssé tűnik látványosnak. És itt van a lényeg: a nézők jelentős része hajlamos összekeverni a díszletet a rendezéssel: ha üres vagy csupán néhány díszletelemmel berendezett színpadot lát, rögtön modern rendezést kiált. Pedig ha figyelmesen követjük az előadást, észre kell vennünk, hogy e kétségkívül visszafogott, ám ízléses keretek között a világon semmi olyan nem történik, amit nem láthattunk már (vagy nem láthattunk volna) valamelyik konvencionális Hoffmann meséi-produkcióban. S ez az érem másik oldala: aki számára csak a minden ízében eredeti színpadi olvasatok elfogadhatóak, az minden bizonnyal csalódottan hagyta ott a színházat Juronics Tamás rendezését látva, hiszen való igaz, hogy az keveset tesz hozzá a darabról szerzett ismereteinkhez. Ám biztos, hogy az operarendezés hazai normáinak ismereteiben félvállról kell vennünk egy olyan teljesítményt, ahol újat ugyan nem tudunk meg egy fontos alapműről, ám amit látunk, az megbízható szakmai tudással van színpadra állítva, úgy, hogy minden percben tudhatjuk, ki mit és miért csinál – magyarán a szereplők viszonyrendszerei világosak, s a rendezői aprómunka sincs megspórolva? Mondhatnánk persze, hogy az a minimum, ha nem látunk kartárogató énekeseket a színpadon – bárcsak valóban az lenne! Egyelőre azonban ott tartunk, hogy az ilyen aprócska eredményeket is külön örömmel kell regisztrálnunk. Hát még, ha az előadás ennél többel nyújt: márpedig az Olympia-jelenetek koreográfiája vagy Ferenc áriájának beállítása az Antónia-képben szép példájával szolgálnak a koreográfusi tehetség operarendezői erényekké való transzformálásának.
A zenei irányítás Pál Tamás kezében van. A műben való elmélyülésének fokát jelzi az a filológiai igényesség, hogy olyan részleteket is megszólaltatott az előadáson, melyek hazánkban még sosem csendültek fel, ám most magától értetődő természetességgel simultak a darab szövetébe. Tudjuk: kacskaringós keletkezéstörténete és befejezetlensége miatt a Hoffmann meséinek voltaképpen nem létezik „eredeti változata”, a művet minden egyes előadáskor újra létre kell hozni a rendelkezésre álló forrásokból, kritikai kiadásokból. Mivel Magyarországon ritkán fárasztják magukat az előadók hasonló zenetudományi problémákkal (lásd még a Carmen esetét, melyet már sehol másutt nem játszanak recitativókkal), a szegedi Hoffmann-produkció e tekintetben is példa értékű: s az eredmény meggyőzően állítja egymás mellé Miklós most először hallott áriáját és a közönségkedvenc Gyűrű-áriát, melyről egyébként tudható, hogy nem Offenbach műve. Mindez persze kevés lenne, ha Pál Tamás előadóként nem tudna felnőni Pál Tamáshoz, a filológushoz – ám szerencsére erről szó sincs: noha a május 24-i előadáson az éppen zajló borfesztivál kicsit hangosra sikerült tűzijátéka miatt olykor az előadás biztonságos levezetéséért is meg kellett küzdeni, ennél sokkal többet kaptunk: a zenei anyag magasrendű megformálását. Ebben az interpretációban pillanatig sem éreztük, hogy az egymáshoz olykor bizonytalanul illeszkedő számok széttartanának, ne alkotnának koherens egészt. A Szegedi Szimfonikus Zenekar, ha nem is minden szekciója volt csúcsformában ezen az estén, de a karmester intencióit megértve játszott, s képes is volt átadni azok lényegét.
László Boldizsártól még sosem láttam mostani Hoffmannjához hasonló intenzitással át-, sőt megélt alakítást. Ez a minden pillanatban pattanásig feszült idegállapot visszasugárzik a vokális megformálásra is: a máskor korrekt vagy jó éneklés most mintegy felizzik, és különös módon nem pusztán emocionálisan jut a megszokottnál magasabb szintre – az érzelmi involváltság és a technikai kivitelezés kölcsönösen erősítik egymást. Külön kiemelendő a plasztikus és mindvégig érthető szövegejtés (a darab Szinetár Miklós fordításában hangzott el, meggyőző érvként a magyar nyelvű operajátszás létjogosultsága, sőt szükségessége mellett). Alig egy éve, hogy először láttam színpadon Kálnay Zsófiát; azóta nem pusztán meggyőző, de mind vokális, mind színészi értelemben érett, sőt kiforrott alakítások sorával örvendeztetett meg, melyeknek sorában Miklós, Hoffmann barátja mindkét szempontból előkelő helyet foglal el. A négyes baritonszerepben Kelemen Zoltán szokás szerint kifogástalan vokalitással örvendeztet meg, beleértve a hanggyilkos Gyűrű-ária magabiztos, sőt fölényes tolmácsolását; a színpadi figura azonban érzésem szerint egy csipetnyivel kevesebb gonoszságot, démoni vonást tartalmaz a kelleténél. Az est meglepetése az eddig általam nem ismert Nánási Helga bravúros szereplése Olympiaként: nem pusztán a koloratúra-tűzijátékot hozta hibátlanul, de a rendezés talán legerősebb részét képező koreográfiát is élettel töltötte meg – írnám, ha nem éppen egy élettelen gép szerepében tette volna mindezt.
Kónya Krisztina Antóniája néhány héttel korábban hallott Amelia Grimaldijához hasonló erényeket (értékes hanganyag, az énekkultúra nemessége és kifinomultsága) csillogtatott, azzal a különbséggel, hogy ezúttal maga a hang egészségesebben, ezúttal minden fekvésben meggyőzően szólt – az élmény tehát most teljes értékűnek bizonyult. Vajda Júlia Giuliettaként első osztályú színészi alakítással örvendeztetett meg, vokális megformálása pedig iskolapéldája annak, hogyan lehet az immár korlátozottabb adottságokból a maximumot kihozva a hiánytalanság benyomását kelteni. A négy karaktertenor-szerepet Szerekován János alakította, az Antónia-kép Ferenceként kiaknázva magánszámának minden poénlehetőségét – úgy színészi, mind zenei értelemben. Antónia anyjaként Szonda Évát hallhattuk és – szokatlan módon – láthattuk: rövid szerepének személyiségének súlyával valódi jelentőséget tudott kölcsönözni.
A produkcióról összességben elmondható, hogy nem csak az Antónia-képben lógó villanykörték miatt nevezhetjük rossz szóviccel felvillanyozónak. Gondos, a mű értékeit és a rendelkezésre álló művészi erők adottságait egyaránt figyelembe vevő darabválasztás és alapos műhelymunka előzte meg a bemutatót – csak remélhetjük, hogy az így létrejött eredmény nem tűnik el véglegesen mindössze hat előadást követően. A teltház és a tetszésnyilvánítás mértéke is arra enged következtetni, hogy a közönség szívesen venné az újabb és újabb találkozásokat.
Fotók: Szegedi Nemzeti Színház / Veréb Simon