Megalakult a PÖCS

2015. október 8.

Giuseppe Verdi: Otello – felújítás a Magyar Állami Operaházban. Az október 1-jei előadásról MONA DÁNIEL írt kritikát

Én kérek elnézést a címért, de egyrészt az oly evidens fekete-fehér vonalat már kiaknázták az Operaház új Otellója kapcsán, másrészt ígérem, provokációm értelmet nyer, s nem marad meg holmi figyelemfelkeltés szintjén. Kezdjük is ezzel! Mit láttunk a Stefano Poda által megálmodott színpadon? (Ugyanis ő jegyzi a rendezést, a díszlet-, a jelmez- és a világítástervezést is.) Egy hatalmas, élére állított, keresztbeszúrt, fekete-fehér négyszöget, amely forogni képes. Rengeteg minden kihozható ebből az egyszerű alakzatból. A felső részét letakarva V betűt kapunk, ami kiválóan passzol az opera nyitókórusának „Győzelem, győzelem!” felkiáltásához. Megfelelően elforgatva X-et látunk, amely bármilyen hibának, félreértésnek, ármánynak lehet jelölője. Az élén álló négyzet lehet O is: Otello, akit egy éles tárgy szúr át, mintegy saját kardjába dől, hiszen önnön kezével vet véget életének. Lehet tehát V, X és O, de leginkább mégis fallikus szimbólumnak mondanám…

Jago és Otello: Kálmándi Mihály és Rafael Rojas (fotó: Vermes Tibor)

Jago és Otello: Kálmándi Mihály és Rafael Rojas (fotó: Vermes Tibor)

Az egész dráma egy nagy féltékenységi jelenet. A néger Otello szó szerint halálosan féltékeny egy fehér férfira, Cassióra, és bűnösnek tartja fehér feleségét is. A négyzet alja fekete, teteje fehér – nem is bemocskolva van tehát az a négyzet a sártól, pusztán egy fekete-fehér házasság jelképe. Vagy egy négyzet, amely kompatibilis fekete és fehér „kiegészítővel” is. Utóbbit erősíti, és annál kínosabb, hogy a négyzetbe hatoló objektum töve fekete, de hegye fehér… A feketeség fölé emelkedő, behatoló fehér ellenség képe nem más, mint Otello rémálma, féltékenységének kivetülése. A színpad közepéről tehát ordít a darab kulcsproblémája, a szexualitás.

Desdemona: Létay Kiss Gabriella (fotó: Vermes Tibor)

Desdemona: Létay Kiss Gabriella (fotó: Vermes Tibor)

A sokoldalú díszletelem pedig, ahogy mondtam, forog is, ha kell. Modern rendezéseknél már ennél kevesebbet is elfogadtunk helyszínváltozásként, de mikor Otello kihallgatja Jagót és Cassiót, egyenesen praktikus és látványos volt ez a forgó színpad. Forgás nélkül is kiváló bújócskahelyszín, de Poda megoldásában sokkal izgalmasabb. Különösen értékeltem az efféle történéseket, ráfért a rendezésre ez a néhány variálás, mert a színpadi mozgás összességében unalmasra sikerült. Csupa sztereotip jelenetet kaptuk: az énekes bejött, egy helyben énekelt, majd kiment. Nagyon jó hangok, és még jobb színpadkép kellenének ahhoz, hogy auditíve és vizuálisan egyaránt kárpótolva legyünk.

Jelenet a III. felvonásból (fotó: Vermes Tibor)

Jelenet a III. felvonásból (fotó: Vermes Tibor)

Ezért visszakanyarodva: mi van még a színen? Vannak kezek. A színpad két szélén sok kicsi oldalról, a föld alól kiemelhető hálószobában pedig – vitrinek mögött – tizennégy nagy alulról. Rögtön bevillan, hogy Otello a történet szerint megfojtja feleségét, Desdemonát. Miért ne lehetnének ezek a kezek is előjelei, ezúttal nem a konfliktusnak, hanem a tragédiának? Nem segélykérő, hanem vészjósló, fojtogató kezek ezek. Ennyi? Sajnos ennyi. A hálószobai kezek az ominózus gyilkosság pillanatában szénfeketére váltanak (mindaddig úgy voltak megvilágítva, mintha fehérek lennének), ezzel írva alá, hogy semmi többet nem hivatottak jelképezni. Más szemszögből: funkciójuk volt, látványosak voltak, úgyhogy ha keveset is, de nyert velük az előadás.

Cassio és Jago: Boncsér Gergely és Kálmándi Mihály (fotó: Vermes Tibor)

Cassio és Jago: Boncsér Gergely és Kálmándi Mihály (fotó: Vermes Tibor)

Ha már szóba hoztam a hálószobát… A térben és fényben egyaránt szeparált helyiség (a mindvégig sötét színpaddal ellentétben erős fénnyel volt megvilágítva) kétszer emelkedett ki látványosan a földből. Így nem lehetett nem észrevenni, hogy az először még szerelmi odúként működő szoba második megjelenésénél már a halotti ágy szerepét tölti be. Poda ezzel sokkolóan erős kontrasztot teremtett.

Egyetlen gondolat a fényelésről. Nem romlott egyik néző szeme sem, az opálosságot, a fátyolos látványt az előadás teljes ideje alatt a színpad elején lehúzva tartott szűrőfüggöny okozta. Ennek kapcsán is komoly asszociációs láncot kezdhetnék, ám most csak annyit mondok: a függöny legfőbb tulajdonsága, hogy nemcsak képben, de sajnos hangban is megfosztott minket a Full HD-élménytől.

Emilia: Németh Judit (fotó: Vermes Tibor)

Emilia: Németh Judit (fotó: Vermes Tibor)

Azért eleget hallottunk… És hogy milyen fontos az első benyomás, azt a címszereplő, Lance Ryan bizonyította be. Első megszólalása hisztisre, bizonytalanra és hamisra sikerült, amit nehezen (vagy talán nem is) tudtam megbocsátani. Tény, hogy Ryan pianói, főleg a mélyebb regiszterekben énekelt szakaszok, emlékezetesek voltak, és zeneileg partnerére, Létay Kiss Gabriellára is odafigyelt, de egyszer sem tudott tekintélyt parancsolóan felháborodni, dúlni-fúlni – és szögezzük le, ez nem Otello befolyásolható karakterének tudatos megjelenítése volt a részéről. Otello jó Otello nélkül… A többiek szerencsére jó formában voltak. Létay hangja ugyan gyakran elveszett a függönyben, ami azonban eljutott hozzánk, az gazdag és érzékeny volt. Kálmándi Mihály Jagója ígéretes alakítás. Erőteljes, fáradhatatlan hangja ügyesen váltogatta a mézesmázos, a bosszúforraló, a diadalittas, a hivatalos, a tárgyilagos és a bizalmaskodó hangszíneket. Ráadásul őt hallgatva olyan érzésem támadt, hogy néhány előadás múlva az énekművész még jobban ráhangolódik majd Jago karakterére. Németh Judit (Emilia) és Boncsér Gergely (Cassio) esetében nem éreztem ilyet. Kitűnően megtalálták a szükséges hangot – jóllehet, az ő karakterüket nem olyan nehéz megfejteni.

Desdemona és Otello: Létay Kiss Gabriella és Rafael Rojas (fotó: Vermes Tibor)

Desdemona és Otello: Létay Kiss Gabriella és Rafael Rojas (fotó: Vermes Tibor)

Az Operaház Pinchas Steinberg dirigálta zenekara és kórusa egyaránt kiváló munkát végzett aznap este. A hangszerelésben igen gazdag, valamennyi művésztől a maximumot követelő darab hatalmas erővel, átütő érzelmekkel szólalt meg.

Magyarázkodással kezdtem, magyarázkodással zárom soraimat. A látvány és a zene értékelésének aránytalansága nem az arányérzékem teljes felborulását bizonyítja, hanem azt, hogy Stefano Poda rendezése sok ponton megkérdőjelezhető, néhol kiaknázatlan, de mindenképp gondolatébresztő – ezért érdemes róla beszélni és intelligensen vitázni. Bízom benne, hogy így is lesz!

Fotók: Vermes Tibor

(Felvételeink a főpróbán készültek, ahol Rafael Rojas alakította a címszerepet)

Hasonló bejegyzések