Mefisztó, a hős

2015. június 1.

Charles Gounod: Faust – felújítás a Magyar Állami Operaházban, 2015. május 17. KONDOR KATA írása

„A művészet souverain, mindent meg szabad csinálnia, amit meg tud csinálni.” (Ignotus)

Mefisztó: Bretz Gábor (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Mefisztó: Bretz Gábor (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Az évad végi Faust Fesztiválon rendezték meg az Operaház idei talán legnagyobb vihart kavart premierjét: Gounod Faustját Michał Znaniecki rendezte. Jól ismert műről van szó, épp ezért a nézők általában valamilyen elvárással közelítenek hozzá. Habár az utóbbi időben mintha enyhült volna Budapesten a modernnek bélyegzett produkciók iránti ellenérzés (az időt mégsem lehet megállítani), várható volt, hogy ha a közönség nem azt kapja, amire számít, nem lesz elégedett. Azt talán mondani sem szükséges, hogy a művészet meg is halna, ha mindig csak az előzetes elvárásainkat teljesítené, mégis érdemes pár szót szentelni a premier körüli indulatoknak, mert ennek kapcsán fontos kérdésekről beszélhetünk.

A hazai nézők számára talán az lehet a legszokatlanabb az előadásban, hogy a rendező nem törekedett az eredeti mű világképét, értékszerkezetét kritikátlanul visszaadni. Természetesen egy műnek sokféle, akár teljesen különböző értelmezése is lehetséges, ám itt másról van szó. Az előadás nem csupán kétségbe vonja az isteni igazságszolgáltatás lehetőségét, hanem egyenesen megfosztja a művet minden szakrális rétegétől: megváltás nincsen, a hit a gyengék (és a végkifejletben az őrültek) menedéke, az igazsággal szembenéző embernek csak a végső kétségbeesés marad. A rendezés ugyanígy megfosztja minden pátosztól a darab további értékeit, az emberi kapcsolatokat, a hősiességet, még a szerelmet is. A háborúba az emberek meghalni vagy megrokkanni mennek, a szerelem virágai idővel mindenképpen elhervadnak, az emberiség története véres és kegyetlen, nem pedig nemes és emelkedett.

Margit: Rost Andrea (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Margit: Rost Andrea (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Világos, hogy amit látunk, az nem Gounod vagy akár csak Goethe interpretációja a Faust-történetről, a rendező saját vízióját tárja elénk, éppen az eredeti mű visszájára fordításán keresztül. Ilyen esetekben gyakran fölmerül a kérdés, szabad-e, helyes-e ilyet tenni, mihez van joga az interpretátornak. A válasz már a mottóként választott idézetből is sejthető: lényegében bármihez. Az idők során sosem korlátozhatta egy önálló műalkotás létrejöttét, hogy előtte ki, hogyan dolgozta fel ugyanazt a témát; ha ilyen elvárásaink lennének, az operák jelentős részét tűzre kellene vetnünk. Láttam már irodalmárt csupán legyinteni, ha Offenbach Hoffmann meséi című darabja szóba került, mondván, abban teljesen elsikkad az eredeti regények filozófiai tartalma; és magam is furcsállóan vontam össze a szemöldököm, mikor először láttam Verdi Luisa Miller című operáját. A példákat még sorolhatnánk, hivatkozhatnánk különböző Shakespeare-feldolgozásokra, amelyek esetében valószínűleg már az eredeti irodalmi mű is „hűtlen” lett forrásához. A művész bármit megtehet, a szerző halott, de ha élne, akkor is legfeljebb jogi, és nem művészetelméleti lehetősége lenne beleszólni abba, mit kezdenek a darabjával.

A művészeti produktum megítélésének alapja tehát nem forráshűsége, hanem önálló alkotásként való esztétikai értéke kell, hogy legyen. Nem vitatom, hogy mindenkinek joga van eldönteni, hogy tetszik-e neki egy előadás, ám óvakodjunk saját ízlésünket abszolút értékmérő erővel felruházni! Az idők során ugyan sok szempontja volt a művek megítélésének, ám ezek között az általános közönségsiker nem az első helyek valamelyikén szerepel. Hasonlóképpen az alapján sem ítélhetjük meg az adott alkotást, egyetértünk-e az abban megfogalmazott világnézettel (kivéve természetesen, ha valamilyen káros, kirekesztő, másoknak ártó ideológiáról van szó), amennyiben a mű saját rendszerén belül következetes, kellően mély tartalmakat vonultat fel és igényes kivitelezésű. Így adott esetben az is előfordulhat, hogy az ember személyesen nem kedvel egy művet, ám ennek ellenére elismeri annak értékeit.

Faust: Dario Schmunck (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Faust: Dario Schmunck (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Nézzük tehát, milyen értékeket, illetve hibákat fedezhetünk fel Michał Znaniecki Faust-rendezésében! Legfontosabb erényként a következetes, alaposan kidolgozott és részletekbe menően kivitelezett gondolatmenetet kell kiemelnünk. Minden kifejezőeszköz az illúzióvesztést szolgálja, akár a humor (a partvisnyél-kereszt), akár a líra (az elszáradó virágok), akár a sokkszerű hatás (Walpurgis-éj) eszközével élve. Ez a rövid felsorolás is mutatja, milyen sokszínű eszköztárral dolgozik a rendező, amely hatást a grandiózus látványelemek is fokozzák, így különösen emlékezetesek a szerelmesek fölé boruló óriási kálák vagy a templomjelenet üvegablaka és keresztje (a díszlet Luigi Scoglio munkája).

A kitűnő környezetfestéssel és a jól felépített gondolatmenettel szemben az előadás hiányossága a szereplők kevésbé kidolgozott jelleme, mélyebb motivációik és egymással való kapcsolatuk elnagyoltsága. A főszereplő szerelmespár tagjainak alig van egyedi, emberi vonása, szinte csak sodródnak a körülmények árjában. Ez persze lehetne a koncepció része, ám az opera túl nagy figyelmet szentel kettejük lelki életének, és a mindenre kiterjedő rendezői koncepció hiányában ezek a részek sokszor üressé és jellegtelenné válnak (így a nyitójelenet is). A többi szereplővel nincs ilyen probléma, sőt, vannak köztük egészen kiválóan kidolgozott karakterek, ahogyan a romlás és illúzióvesztés hőséé, Mefisztóé, vagy az egyetlen igazán pozitív figuraként megjelenő Siebelé.

Margit, Faust és Mefisztó: Rost Andrea, Dario Schmunck és Bretz Gábor (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Margit, Faust és Mefisztó: Rost Andrea, Dario Schmunck és Bretz Gábor (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A zenei megvalósítás legnagyobb problémáját a főszereplők, azon belül is a címszerepet éneklő Dario Schmunck jelentette. Nem is igazán lehet mentséget vagy magyarázatot találni a tenorista szerepeltetésére, annyira nem lehet róla semmi pozitívat elmondani: hangja feszítetten, erőltetetten szól – illetve nem szól: gyakran a nyilvánvaló forszírozás ellenére sem lehet hallani. Távol álljon tőlem, hogy egy énekest a hangja nagysága alapján ítéljek meg, ám egy nem szép, nem hallható és nem is kifejező hangot sehogysem lehet kedvezően értékelni. Schmunck szerepformálása emellett üres és jellegtelen is, Faust slágeráriáját pedig talán még sosem hallottam ennyire unalmasan előadásban.

Rost Andrea nagyságrendekkel jobb benyomást keltett, de a mérleg esetében sem egyértelműen pozitív. Bár az énekesnő igényes szólamformálása okozott szép perceket, hangja nem egy esetben fakó, színtelen lett, egyes pontokon pedig némi érdesség is érződött rajta. Sajnos a karakterábrázolásáról sem lehet sokkal jobbat elmondani: Margit kevéssé kidolgozott, kevéssé érdekes, kevéssé megérthető nőalak lett.

Az első igazán pozitív élményt a Mefisztót éneklő Bretz Gábor okozta. Színrelépése nem csak az amúgy is gyengébbre sikerült első felvonást dobta fel, hanem az egész előadás biztos pontja lett. Az énekesről már eddig is tudtuk, milyen hátborzongatóan ördögi tud lenni; most sokkal finomabb, intelligensebb, hidegen kegyetlen kísértőt formál. Vokális produkciója is inkább kifinomultsága, kiegyenlített, szép dallamformálása miatt válik emlékezetessé, amivel egyben azt is megmutatja, hogy nem kell az ördög megjelenítéséhez dörgő basszus, a művész egyedi és érdekes alakítása e nélkül sem hagy maga után hiányérzetet.

A kisebb szerepekben fellépő művészek közül a Siebelt éneklő Vörös Szilvia nyújtotta a legkiemelkedőbb alakítást. A fiatal énekesnő nem csak értékes hanganyagával és érzékeny énekesi teljesítményével tűnt ki, komplex karakterformálása az este egyik legérdekesebb szereplőjévé tette. Haja Zsolt Valentinként szintén magas színvonalú produkciót nyújt, kár, hogy slágeráriájában a mély hangok kissé kifogtak rajta. Wiedemann Bernadett Márta asszony számára szokatlanul kis szerepében is megmutatta művészetének legfőbb értékeit, hangja, személyisége átütő erejét.

Jelenet a negyedik felvonásból (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Jelenet a negyedik felvonásból (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A Magyar Állami Operaház Zenekarát Maurizio Benini vezényelte. Talán a premier okozta izgalomnak is köszönhető, de az előadás első felében akadtak kisebb megingások, ám az este folyamán ezek egyre jobban visszaszorultak, és igen értékes zenei produkció bontakozott ki. Hasonlóan jókat lehet elmondani az énekkarról is, akik az első, kissé erőtlenebb megszólalás után szintén sokszínű és kifejező énekteljesítményt nyújtottak.

Keserű és kiábrándító világot tárt elénk a legújabb Faust-premier, ám egyúttal alkalmat is teremtett rá, hogy elgondolkodjunk: hiszünk még az eredeti történet értékeiben, a megváltásban, a dicső háborúban, az igaz szerelemben? Ha a kérdésre nem tudunk egyértelműen igennel felelni, már nem marasztalhatjuk el Michał Znaniecki rendezését. Ha pedig egyáltalán elgondolkodtunk ezen a témán, megérte a produkciót színre állítani.

Fotók: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések