Elīna Garanča áriaestje az Erkel Színházban – BÉKEFI TEODÓRA írása a február 25-i koncertről
Ha nem is mindennapos fellépők hazánkban az igazán nagy operacsillagok, néhány hónapnál tovább azért sosem kell várnunk egy-egy különleges látogatásra. Februárban a világhírű mezzoszopránnak, Elīna Garančának tapsolhatott az Erkel Színház közönsége, aki első ránézésre is különleges koncertműsorral lépett színpadra.
Az est első fele a romantika és a verizmus jegyében telt. A zenekar Garanča minden számának előzékenyen megágyazott: a Don Carlos Eboli hercegnőjének áriáit („Nel giardin del bello”, „O don fatale, o don crudel”) előbb A végzet hatalma, majd a Nabucco nyitánya előzte meg. A Verdi-áriákban az énekesnő megcsillogtathatta bámulatos hangterjedelmét, de a közönség nagyon értékelte Garanča lenyűgöző hangerejét is.
Pedig az énekesnő hangjának igazi finomságai a visszafogottabb áriákban érvényesültek igazán,
például az Adriana Lecouvreur-részletben (Ecco, respiro appena, io son l’umile ancella). A zenekar a Cilea-áriát Puccini Manon Lescaut-intermezzójával vezette be, hasonlóan kiegyensúlyozott, pontos játékkal, mint a Verdi-tételeknél. Ion Marin karmester szerepe a koncert második felében vált igazán hangsúlyossá: az első rész ismerősebb, akár rutinból is eljátszható részletei után itthon jóval ritkábban elhangzó művek következtek. A karmester szélsőségektől mentesen, de nem unalmasan dirigálta a zenekart. Az Operaház Zenekara már nyáron is bebizonyította, hogy széles műfaji skálán képes mozogni (az akkori szólista, a szintén világhírű Erwin Schrott meg is jegyezte, hogy mindent el tudnak játszani), és ezúttal is méltó partnerként segítették a sokoldalú Garanča kibontakozását.
Az est második fele nagyon változatos megmutatkozási lehetőséget biztosított mind a zenekar, mint az énekesnő számára. A középpontban immár nem az opera műfaja állt, hanem a dalé, és kronológiai szempontból is a huszadik század második feléhez közelítettünk. Az első rész romantikus vonulata azonban egyáltalán nem tűnt el, ugyanis a kiindulási pont Sibelius (Valse triste) és Grieg voltak, de elhangzott Bizet Az arles-i lány című művéből is két részlet. Gastaldon híres Musica proibitájával és Grieg T’estimo című dalával
Garanča megmutathatta már-már túláradóan lírai-szerelmes énjét.
A műsor vége felé egyre populárisabb műfajok és művek következtek: a Mato–Castelao-féle Lela, majd Carlos Gardel El día que me quieras című dala. Végül a nálunk kevéssé ismert spanyol operettszerű műfaj, a zarzuela világába vezetett be minket Garanča és a zenekar. Ízelítőként először Giménez La boda de Luís Alonso című művének Intermezzóját hallhattuk (melyet a zenekar ugyanolyan profin játszott, mint a Bizet-intermezzót), majd Sorozábal La tabernera del puertójának híres részletét, a No puede ser! kezdetű áriát. Ráadásként Garanča Ruperto Chapítól, a zarzuela műfajának leghíresebb zeneszerzőjétől énekelt el egy bravúros áriát, majd Agustín Lara híres Granada című dalát hallhattuk.
Érdekes, hogy a lettországi, szőke énekesnőnek milyen jól állnak a mediterrán szerepek – igazán elénekelhetett volna leghíresebb szerepéből, a Carmenből is egy részletet.
Mert ugyan Garanča ismeretlen, izgalmas tájakra kalauzolt minket műsorával, némi hiányérzet mégis maradhatott bennünk.
Az egyre hangosabb tapsot kiváltó – de valljuk be: sokszor habkönnyű – számok közül hiányolhattunk valami igazán mélyet vagy megrendítőt, egy saját „Garanča-pillanatot”. Persze a koncert így is remek élmény volt: végül is nem kell mindig olyan komolynak lenni.
Fotók: Rákossy Péter, Nagy Attila / Magyar Állami Operaház