Mediterrán fuvallat

Hugo Wolf: Olasz daloskönyv – Diana Damrau és Jonas Kaufmann koncertje a Müpában. KONDOR KATA írása a február 22-i hangversenyről

Olasz dalok, ám német zeneszerzőtől és előadóktól – meg kell hagyni, szokatlan kombináció. Alighanem sok kétség ébredt a Hugo Wolfot csak kevéssé ismerő budapesti közönség tagjaiban is a koncertprogram láttán, amelyre elsősorban a közreműködő sztárénekesek – Diana Damrau és Jonas Kaufmann – hívták fel a figyelmet. Vajon a német vagy az olasz zenei világ, hangulat, életérzés lesz erőteljesebben jelen az előadáson? Mely nemzetkarakterológiai sztereotípiáink fognak majd aktivizálódni? Az est végére aztán elmondhattuk, nem csupán a szerzőt ismertük meg jobban, hanem egy bámulatosan színes és élményt nyújtó világba nyertünk betekintést.

Hangversenytermi szituációban mindig kérdéses, mennyire kell az énekeseknek megmaradniuk a vokalitás nyújtotta kifejezésnél, és mennyi teret engedhetnek színészi eszköztáruknak. Egyes művek – és a dalciklusok nagyon gyakran ide tartoznak – igénylik a színházi megközelítésmódot, ugyanakkor a koncert mégis kevesebb, ízléssel és mértékkel megtervezett színjátszást enged meg.

Ezen az esten a két énekes erőteljesen épített a köztük lévő interakcióra, mindvégig párbeszédet folytattak, amelyben a hallgatónak éppolyan fontos szerepe volt, mint a megszólalónak.

Nem csupán a megnyilatkozásokra adott, arcjátékban vagy más módon megnyilvánuló reakciókban (bár Jonas Kaufmann mimikája egy önálló cikket is megérne); a dalok egyenesen a két ember közti viszonyrendszerben valósultak meg. Ehhez jelzésértékűen néhány kelléket, illetve ruhatáruk bizonyos darabjait (az énekesnő stóláját vagy a tenorista díszzsebkendőjét, illetve az annak helyén található egyéb tárgyakat) is felhasználták, a lényeget azonban mindig azok az egészen apró, finom árnyalatok kifejezésére is alkalmas rezdülések adták, amelyeknek vokális megfelelői hasonlóan sokatmondók voltak.

Jonas Kaufmann (fotó: Gregor Hohenberg / Sony Classical)

Hugo Wolf Olasz daloskönyve olasz népi szövegek német fordítására készült. A mű abból a szempontból is különleges alkotás, hogy a benne szereplő dalok nincsenek egyetlen vezérfonalra felfűzve, hanem az előadó szabadon variálhatja a sorrendet. Ezen az esten a darabok négy tematikus blokkban hangoztak fel: az első az ébredő szerelemről és a vágyódásról szóló dalokat foglalta magába, a második a szerelmi civódás köré épült. A harmadik egység volt a legkomolyabb, ebbe a halállal és más transzcendens témákkal kapcsolatos művek kerültek, végül pedig egy vegyes blokk következett. A dalok egy része nem nélkülözi a humor vagy az irónia különböző fajtáit sem, amelynek kiélezésében gyakran a már említett összjáték is szerepet játszott, a kedélyes csipkelődésből ilyenkor akár több dalon is végigvonuló évődés lett.

A darabok egy része a művészlétet és az előadói helyzetet is tematizálta, a zenei megszólalást, a megfelelő hang keresését, vagy magát a muzsikuslétet. Különösen érdekesnek bizonyult az eredetileg 11-es sorszámú Wie lange schon kezdetű dal, mely ezúttal az est negyedik blokkjában foglalt helyet. Ennek elbeszélői egyszerűségű énekszólama mellett a zongorakíséret kelti életre a megszólaló aktív partnerét, a felé közeledő, vágyott muzsikust. A hangszeres és énekszólam kommunikációjának ilyetén megvalósulásában természetesen

kiemelkedő szerep jutott az egyszerűen csak fantasztikusnak nevezhető Helmut Deutschnak is,

akiről éppen csak azért nem lehetett megmondani, hogy Hugo Wolf dalai különösen fontosak a számára, mert minden más koncertjén is hasonló, ihlet és tudás ideális keverékéből összeálló, a zongora határait szinte a végtelenségig tágító interpretációval örvendezteti meg a közönséget. Ezúttal a muzsika klasszikus vonásait mutatta meg, a Wolf-zene modern elemei helyett a tradícióba ágyazottsága vált hangsúlyossá – mindvégig azt éreztük, ismerős világba kalauzol minket az alig ismert komponista.

Diana Damrau (fotó: Michael Tammaro / Virgin Classics)

Az est legizgalmasabb perceit Jonas Kaufmann-nak köszönhettük. Már szinte közhelyszámba megy, hogy a tenorista akkor is kiváló művész lehetne, ha nem énekelne: színészi tehetsége és kidolgozott szerepformálása önmagában is élményt nyújt. Ezzel persze nem hangi teljesítményét akarjuk kisebbíteni, hiszen abban éppoly részletgazdagon mutatkozott meg izgalmas interpretációja. Sőt, talán a szerepfelfogás szó sem túlzás, még ha egy dalcsokor esetében mást is jelent ez, mint valamely egységes műalkotásnál. Produkciójában a komolyabb témájú darabokat éreztem a legerőteljesebbnek, a 34-es számú Und steht Ihr früh am Morgen auf vom Bette csendes meghittsége és áhítata, vagy a valamivel később elhangzó, eredetileg 33-as számú Sterb’ ich, so hüllt in Blumen meine Glieder egyszerűségében megmutatkozó transzcendenciája az est legemlékezetesebb perceit hozták el.

Diana Damrau kiváló partnernek bizonyult, olyan értelemben is, hogy a koncerten végig érezhető volt a klasszikus férfi-női szereposztás, ahol

a férfi az aktívabb, irányítóbb fél, a nő pedig valamelyest alkalmazkodik hozzá, a vele való relációja alapján pozicionálja magát.

Persze jelen esetben ez az énekesnő részéről sem jelentett passzivitást, sőt, a kiváló szoprán játékossága, temperamentuma az összjáték fontos alapelemévé vált. A csillogó hangon előadott számtalan sziporka és évődés ellenére azonban az ő esetében is egy emelkedettebb témájú és hangvételű dalt emelnék ki: a Wir haben Beide lange Zeit geschwiegen kezdetű, 19-es számú darab mutatta meg az énekesnő lírai oldalának legszebb vonásait.

Végezetül már csak a bevezetőben feltett kérdés maradt: mennyire volt „olasz” az Olasz daloskönyv, ebben a – legalábbis a papírforma szerint – száz százalékosan német előadásban? Egy kultúrát egy másik felől nézve kissé mindig sarkított lesz az eredmény, ám az is pozitívumnak tekinthető, ha az adott világnézet és értékrend csorbítatlanul érvényesül, nem válik önmaga karikatúrájává. Ezúttal pedig megérinthetett bennünket valami hamisítatlanul délies életérzés, mintha egy meleg fuvallat söpört volna végig a Müpában ezen a fagyos februári estén.

Fotók: Gregor Hohenberg / Sony Classical, ill. Michael Tammaro / Virgin Classics