Mediterrán fuvallat 2.

Ramón Vargas dalestje az Erkel Színházban. KONDOR KATA írása a március 19-i koncertről

Kínosan érezheti magát az ember, ha egy-egy világsztár koncertje előtt nekiáll nézői kommenteket olvasgatni: szinte mindig akad valaki, aki kifogásolja, hogy az énekes dalokat ad elő. Természetesen mindenkinek joga van egyéni ízléssel rendelkezni, ám ha valóban kíváncsiak vagyunk a szóban forgó művészre, a hangjában rejlő lehetőségekre, színpadi személyiségére, akkor nem is találhatnánk a daloknál alkalmasabb kifejezésformát mindezek megismerésére. A közönség viszont hajthatatlan, Ramón Vargas dalestjén is igen kevesen voltak az Erkel Színházban, ráadásul a zenehallgatás illemszabályainak be nem tartása (beletapsolás, mobiltelefon-csörgés) még így is kellemetlen perceket szerzett. Nagy kár érte, mert a műsoron igen hatásos, könnyen befogadható művek szerepeltek, amelyek bizonyára sokaknak okozhattak volna örömet.

Liszt Három Petrarca-szonettje közkedvelt műsorszám, habár alaposan fel tudja adni a leckét az énekeseknek. Ramón Vargas is kissé gyengén indított, néhány percig

még abban sem lehettünk biztosak, teljesen egészségesen, jó formában vágott-e bele budapesti koncertjébe,

olyan kellemetlen és erőltetett hangszínváltásokat hajtott végre az első dalban. A második tételnél aztán némiképp megnyugodhattunk: még sincs akkora baj, egészségesebb hangütés és szebben kivitelezett frázisok jellemezték az énekes előadását. De még a záró darabnál sem lehettünk teljesen biztosak abban, hogy jó estének nézünk elébe, itt újra felbukkantak olyan hibák, amilyenek a koncert elején csorbát ejtettek.

Ramón Vargas (fotó: Budpesti Tavaszi Fesztivál)

Xavier Montsalvagte Cinco canciones negras című dalciklusa mind vokálisan, mind kifejezésmódját tekintve közelebb állt az énekeshez. Különös alkotásról van szó, hiszen a dalok a latinos muzsika félreismerhetetlen elemei ellenére is alapvetően klasszikus zenei vonásokat mutatnak, tehát egy szigorúbb keretrendszer között lehet csak kibontani a sokszor igen avantgárd szövegre íródott alkotások egzotikus világát. A mű a stíluskeveredés és a dalok sokszínű témái ellenére (szerelmi dal, altató, táncdal stb.) sem vált eklektikussá, Vargas és kiváló zongorakísérője, Charles Spencer mind stílus, mind hangulat tekintetében végig éreztették azokat a kapcsolópontokat, amelyek – mint zsinór egy gyöngysor gyöngyeit – összekapcsolták az egyes darabokat.

A tenorista ebben a részben hangjának sokkal előnyösebb oldalát mutatta meg,

a korábban még hiányolt dinamikai sokszínűség is megmutatkozott, a negyedik dal simogató pianói emlékezetesek maradtak, az ötödiknek szaggatott ritmusában pedig az énekes technikájának kevéssé ismert oldalát mutathatta meg.

A második részben olasz dalok következtek, és talán ebben a blokkban simultak legtökéletesebben egybe a művészi lehetőségek és a darabok által támasztott elvárások. Ha a múltkori Wolf-koncert kapcsán olaszosságról értekeztünk, akkor a mostani dalest a nemzeti jellemzők újabb sajátosságára hívhatta fel a figyelmünket: az itáliai muzsika a dal műfaja esetén is sokkal nagyobb formákkal dolgozik, mint ahogyan azt más nemzetek zenéje esetén megszokhattuk. Nagyobb ívűek a zenei frázisok, és hömpölyögnek a megjelenített érzelmek is, azoknak nem annyira a kis árnyalatai, mintsem óriási hőfoka adja a művek témáját. Ramón Vargashoz pedig pontosan ezek a nagy formák állnak közel. Más típusú művekben talán kifogásolhatunk egyes elnagyoltságokat, ám

az a képessége, hogy három percben is képes megidézni a végtelent, kétségtelenül nagy élményt nyújt.

Az első igazán kiváló produkciót a tenorista Mascagni Serenata című dalában nyújtotta, bár emlékezetesnek bizonyult előtte már Respighi Nebbie című darabjának különös színvilága is. A két Tosti-mű (L’alba separa dalla luce l’ombra, Ideale) hasonlóan magas színvonalon szólalt meg, a hivatalos programot záró Rossini-táncdal pedig a temperamentum és a sodró lendület tekintetében is feltette a pontot az i-re. Spencer ezúttal is jó arányérzékkel kísérte az énekszólamot, megadva annak az olasz muzsikában való elsődlegességét, miközben a zongorajáték sem vált soha jellegtelenné.

Ráadásként egy mexikói dal hangzott el, és – kissé meglepő módon – Lenszkij áriája az Anyeginből, amely azonban mégsem törte meg az est ívét, eddigre már az énekes és a közönség is felszabadultan tudott örülni a közös élménynek. Ramón Vargas varázsának egyik legfőbb titka ugyanis kétségkívül a személyiségében rejlik, abban a meleg szeretetben minden és mindenki, de elsősorban a zene iránt, ami a zeneirodalom sokszor szélsőséges megnyilvánulási formáit is hitelessé teszi. Ritka értékes vonás, amely alighanem a legtovább marad meg a hallgatók emlékezetében.