Második esély

2014. március 25.

Leoš Janáček: Jenůfa – Magyar Állami Operaház, 2014. március 22. ÁDÁM TÜNDE írása

A Sekrestyésné és Jenůfa: Temesi Mária és Rálik Szilvia (fotó: Nagy Attila)

A Sekrestyésné és Jenůfa: Temesi Mária és Rálik Szilvia (fotó: Nagy Attila)

Nem hagyományos kritika következik, csak pár gondolat a 2004-ben nagy sikerrel bemutatott, és évekig fél házakkal – de kitartóan – játszott, majd pár évig pihentetett, és most éppen tíz esztendővel a premier után részben új szereplőkkel felújított Jenůfáról. Az előadással elfogulatlan aligha lehetek: amíg műsoron volt, állandóan néztem, másokkal együtt nézőket toboroztam, minden operanézésre kicsit is kapható ismerősömet elhurcoltam; kezdőket is, azzal a biztos tudattal, hogy a Jenůfa annyira nem tipikus opera, semmi áriázás, bejön-énekel-kimegy-tapsolunk típusú megoldás nincs benne, ami általában elrettenti a műfajjal éppen csak ismerkedőket. Hogy a szokásos manírok is elmaradtak az előadásból, abban persze oroszlánrésze volt Vidnyánszky Attilának. Ezzel együtt is inkább a kritika és az operalátogatók egy szűk csoportja értékelte igazán a produkciót, a széles nagyközönség rendre távol maradt. Mindenképpen az Operaház javára kell írnunk, hogy ennek ellenére műsoron tartotta, mert valljuk, hogy inkább három embernek játsszunk egy jó előadást, mint ezreknek valami vállalhatatlant (ilyenek is vannak bőven, nem kezdem sorolni).

Ám most, a szomszéd páholyban békésen szendergő japán turisták kapcsán kénytelen vagyok szóvá tenni, hogy 2014-ben a Magyar Állami Operaház még mindig elégségesnek gondolja, ha a cseh nyelvű opera magyar feliratozással látható, és mindazok, akik e két nyelvben kevésbé jártasak, eleve el vannak zárva a megértéstől. Létezhet olyan üzletpolitika, amely szerint elég, ha a felső árkategóriával megcélzott külföldi nézők megvásárolják a jegyet, utána akár haza is mehetnek (tették ezt sokan, nemcsak páholyszomszédaim, hanem a földszinti nézők is szép számmal), ám ha gazdaságilag látszólag meg is térül ez az elv, a hatása nem abba az irányba mutat, hogy így a MÁO bármikor is Európa jelentősebb operajátszó helyei közé kerülhet. Számos oka lehet a néző távozásának (az előadás igen jó volt, ezt most zárjuk ki), lehetnek a városnézéstől fáradtak szomszédos turistáim, ámde felirat akkor is kell. Kétnyelvű, minimum. A nemrég szélesebbre cserélt kivetítő mindenesetre azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy végre eljutottunk idáig. Még mindig nem, de a reményt nem adjuk fel.

Jelenet az I. felvonásból, középen Rálik Szilvia (Jenůfa) és Kiss B. Atilla (Števa)  (fotó: Nagy Attila)

Jelenet az I. felvonásból, középen Rálik Szilvia (Jenůfa) és Kiss B. Atilla (Števa) (fotó: Nagy Attila)

Bevallom, csalódott voltam szombat este. Csütörtökön is, mert a nyilvánosnak szánt főpróbán alig volt több néző, mint színpadi közreműködő, ám az még belefér, hiszen csak próba, ráadásul hétköznap, korai kezdéssel. Ám ha egy szombat este sem tud megtelni az Operaház Janáček darabjára, akkor szomorúan nézhetünk a sorozat többi előadása elé. Magától értetődően a pénteki és vasárnapi Tosca telt házas volt, nem mellékesen a világsztár jelenlétének köszönhetően, ám a Tosca mindig így megy, hétköznap is. (Akkor is, ha színpadilag vállalhatatlan.) A magyar – mondjuk inkább: budapesti – közönség (túlnyomó többsége) érdeklődésének homlokterében csakis Verdi- és Puccini-művek állnak, az alaprepertoártól a legritkább esetben kalandozik el. Más kérdés, hogy akkor használ-e az Operaház a műfajnak, ha őket szolgálja ki, és így eladja a jegyeket, vagy ha megpróbálja szélesíteni ezt a látókört – aztán legfeljebb alig lesz néző az előadáson. Viszont aki kitart a végéig, általában tudja, miért jött, és értékeli is, amit kap, így a művészi energia-befektetés sem vész kárba.

A sorozat elrajtolt, lehet csatlakozni; olyan jó lenne rácáfolni mindarra, amit most leírtam! Tíz év után itt a második esély: megismerni, értékelni, újranézni, újragondolni Janáček operáját.

Rálik Szilvia (Jenůfa), Balatoni Éva (az öreg Buryjáné) és Bándi János (Laca)  (fotó: Nagy Attila)

Rálik Szilvia (Jenůfa), Balatoni Éva (az öreg Buryjáné) és Bándi János (Laca) (fotó: Nagy Attila)

„A bűntudat, a szerelem és a boldogtalanság szívszaggató története” – így a beharangozó a Jenůfáról. Szerintem pedig a második esélyről szól. Hogy lehet-e újrakezdeni, érdemes-e, sikerülhet-e? Hogy egyetlen hibáért örökké kell-e bűnhődni, vagy Jenůfa is lehet még boldog? Sok mindent másképp látok, mint a bemutató idején, már csak ezért is érdemes újból elővenni, újra megnézni. Szokatlanul realista darabnak gondoltuk elsőre. Kis falu – akár létezhet is; családon belüli ellentétek a két fiú között, akik ugyanazt a lányt szeretik – akár meg is történhetne. Igen ám, de a valósnak tűnő alakok között – mint a névvel külön nem is jelzett öreg molnárlegény vagy a szomszédasszony – ott van a címszereplő, aki legfeljebb a mesében létezik: ilyen ember nincs. Ezen a ponton újraértékelem a darab operaszerűségét, hiszen a valószerűtlenség-faktor itt olyan magas, hogy mégis tipikus operának tűnik immár. Jenůfa ugyanis nem egyszerűen jó és megbocsátó, hanem idegesítően egykedvűen veszi tudomásul az őt ért csapásokat, nemhogy nem lázad, de egy egészen picit sem háborodik fel azon, amit ellene (szerettei) elkövetnek. Még a túlzott emancipációval nem vádolható Cso-cso-szán is megenged magának egy érzelmi kitörést, mielőtt lemond gyermekéről. (Milyen véletlen, hogy éppen Puccini nőalakját hoztam ide: a két mű egyazon évben született.) Jenůfa meglehetősen haragszik Lacára, amikor az udvarolni próbál neki a maga sajátos módján, és erőszakkal ölelgetni akarja. Ugyanakkor szó nélkül megbocsátja neki, amikor az arcát vágja meg, és ezzel maradandó sebet okoz. Kikéri magának a részeg Števa más lányokról szóló szavait is, ám amikor megtudja, hogy a férfi, akiért mindent feladott, elhagyta őt is, a gyerekét is, és eljegyezte magát valaki mással, ő csak az Úr bocsánatát kéri számára, és a Sekrestyésné az, aki elátkozza a férfit. Zokon veszi, mikor nevelőanyja megszidja a terhessége miatt, de szó nélkül megbocsát neki, mikor megtudja, hogy megölte a gyermekét. Ezen a ponton még Laca is kénytelen rákérdezni, hogy mégis mit beszél? Éppen ő bocsát meg neki elsőként?

Nem, nem tudom már tíz évvel ezelőtti szemmel nézni a darabot, változtam én is, változott ő is – és változott a címszereplő is.

Jenůfa és Laca: Rálik Szilvia és Bándi János  (fotó: Nagy Attila)

Jenůfa és Laca: Rálik Szilvia és Bándi János (fotó: Nagy Attila)

Részletes kritikát nem akartam, nem is fogok írni, egyetlen kivétellel. Hazudnék, ha azt mondanám,  Rálik Szilviát képzeltem volna el a címszerepben előzetesen. Annyira nem, hogy sok bizalmam nem is volt iránta – no de innen szép nyerni. Nem volt könnyű dolga. Nagyjából sejtjük, hogyan zajlanak az új beállók próbái – ha másból nem is, abból világosan látszik, hogyan esik szét egy-egy előadás akár a bemutatót követő évadra. Arról is külön cikket lehetne írni, milyen fokú a Magyar Állami Operaházban a „művészi szabadság”, illetve ennek különösen értelmezett formája: vagyis, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Ha tetszik, átrendezi a darabot, jelmezt cserél-varrat, mindezt a közönség ún. konzervatív rétegének cinkos összekacsintásával, hiszen a rendező úgyis hülye, így nem kell tiszteletben tartani azt, amit létrehozott. Halmozottan hátrányos helyzetű az Operaház, hiszen a produkciók nagy részében már régen nincs mit tiszteletben tartani, senki sem emlékszik, hogy is volt eredetileg, vagy már akkor sem volt kitalálva. Művészeink pedig ahhoz szoktak, hogy nekik kell kitalálni a dolgokat, így logikusnak tűnik, ha minden helyzetben így viselkednek. De attól még, hogy logikus, nem lesz helyes. És a nézőt sem zavarja kevésbé, amikor az adott rendezést jelentősen befolyásoló változtatást lát, amely így már nem illeszkedik a nagy egészbe. Ugyanilyen zavaró – hogy témánkhoz visszatérjek –, ha valakinek rendezői segédlet nélkül kell beállnia egy új szerepbe. Mert nem elég, ha elmondják, mit kell csinálnia, értenie kell azt is, hogy miért, hiszen ha anélkül lóg a levegőben, nem lesz hiteles az alakítás. Rálik Szilviának egyszerre volt nehéz és (relatíve) könnyű dolga is. Könnyű, mert ez a rendezés olyan aprólékosan kidolgozott, hogy nem lehet elengedni az „újoncok” kezét, és ugyanezért nehéz is: rengeteg dolgot kellett megtanulni, vélhetően rövid idő alatt. A másik szerencsés körülmény, hogy a többi főszereplő szinte mind szerepét régóta vagy éppen kezdettől alakító művész, akik biztos pontot jelenthetnek az új(ak) számára. (Méltassuk kissé őket is: sok év után, újra frissen hozzák korábbi, méltán elismert alakításaikat.)

Laca: Bándi János  (fotó: Nagy Attila)

Laca: Bándi János (fotó: Nagy Attila)

Ami a főpróbán még ígéret volt, az első estén már több annál: a vokalitás irányából, zeneileg nagyon alaposan felépített produkció, amely csúcspontján már egyenesen átütő erejű – természetesen a második felvonásra gondolok. Rálik Szilvia ezúttal legjobb német szerepeit idéző alakítást nyújt, kicsit mintha A halott városban formált kettős nőalak jobbik felét hozta volna magával, azt, amelyik ott még halványabbnak tűnt, most azonban megvalósul a maga teljességében. Nem győzőm hangsúlyozni: elsősorban vokális eszközökkel éri el mindezt, visszafogott, egészen lírai megszólalásokkal. A hangzó élmény egyértelműen a fiatal lányé – igen, ez Jenůfa. Azonban a gyermekéért aggódó anya víziójában már benne van minden korábbi Rálik-szerep: Abigéltől Toscáig. Milyen érdekes ez a műfaj: nemcsak az énekes megy fel úgy a színpadra minden este, hogy az összes korábbi szerepét, azok hordalékait viszi magával (és az évek rutinját, színpadi tapasztalatát is), a néző, aki beül az előadásra, ugyanúgy magával hozza minden korábbi benyomását az adott művészről, minden szerepét, amiben csak látta-hallotta. Ebből a két összetevőből aztán születik ez az úgynevezett „kritika”, ahol tehetünk úgy persze, mintha üres lappal indulnánk, és soha semmilyen közös élmény nem ért volna minket színpadon és nézőtéren – csak hát van-e ennek értelme? Hiteles lenne-e? Nagyjából annyira, mintha minden operát úgy vizsgálnánk, mintha soha még egyet sem hallottunk volna. Ha bármi értelme van a kritikának, akkor az éppen egy-egy (sok) művész pályájának végigkövetése, (esetleg) dokumentálása, látni a pálya ívét, a fejlődést, örülni a nagy szerepekkel való találkozásnak. Jenůfa például sokkal nagyobb találkozás, jelentősebb állomás, mint képzeltük volna. Kívánom, hogy legyen kifutása, nézője, mert érdemes, mert jó az irány.

No de megint elkalandoztam. Jenůfa érzelmi kitörését hiányoltam fentebb – némi szándékos sarkítással persze, hiszen ha a lány elfojt is magában sok mindent, talán bűntudatból, talán megfelelni vágyásból, ez önkívületi állapotában, félig ébren, félig kábán mégis kitör belőle, és ez is egy nagy Rálik-pilllanat lesz. Ahogyan az egész második felvonás – és a harmadik is. A finálé valóban katartikus, és ha magunkban vannak is kétségeink, hogy Jenůfa még boldog lehet, afelől nincsenek, hogy ez a pár hisz benne, hogy kaptak egy második esélyt.

Janáček operája, Vidnyánszky Attila értő rendezése és a számos (most külön nem részletezett) kiemelkedő alakítás is megérdemli ezt az esélyt a nézőktől. Higgyünk benne!

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések