„Másféle halálnak örülnék”

Rendhagyó búcsú B. Nagy Jánostól – VÉTEK GÁBOR

Optimus-díj, 2006 (Fotó: Éder Vera)
Optimus-díj, 2006 (Fotó: Éder Vera)

T. S. Eliot Háromkirályok utazása című versének záró sorain elmélkedem, miközben a karácsonyi ünnepek előtt elhunyt mesterművész, búcsúztatásához méltó gondolatokat keresek. A születésben rejtőző halál szimbólumát az olasz hőstenor szerepkörben oly kiváló művész esetében annál is helyénvalóbbnak érzem, mivel B. Nagy János a színpadon számos szerepében átélte a halált és a függöny előtti újjászületést. S mi mind, akik sikereinek tanúi lehettünk, meggyőződéssel és egyöntetűen valljuk, hogy az alkotói elkötelezettséget, s az énekes-színészi szerepformálást tekintve a legnagyobb élményt nyújtotta a közönségnek, tisztelőinek, rajongóinak, az abszolút katarzist, mert egyébre, kevesebbre, kompromisszumokra soha nem volt képes. A végső búcsú óráiban azonban a köszönet és a kegyelet hangjaihoz fájó hiányérzet társul, hiszen többé már nem láthatjuk a művészt, amint szerephalálából feltámadva megköszöni a közönség zúgó tapsát. Másféle halálnak örülnénk…

Mindannyian, akik a művész színpadi alakításait személyes élményként hordozzuk, kötelességünknek érezzük, hogy a hivatalos médiában megjelenő száraz tényfelsorolások helyett az átélt élményekre fordítsuk a figyelmet, s ne hagyjuk feledésbe merülni azt az örökséget, amit B. Nagy János művészete a magyar operakultúrára hagyományozott. Míg manapság operaéletünk világszínvonalhoz közelítése zenei folyóirataink, internetes portáljaink és vitafórumaink állandó témája, nem feledhetjük, hogy B. Nagy János személyében olyan ének- és stílusművész járt közöttünk, akit mértékadó nemzetközi kritikusok, így többek között az angol Opera vagy az amerikai Opera News recenzensei rendre Aureliano Pertilével, Lauri Volpival, Bonisollival, Mario del Monacóval sőt Carusóval vetettek egybe.

Radames, 1993
Radames, 1993

Az 1940-ben Pocsajon született művész, aki pályáját a Honvéd Művészegyüttesben kezdte, majd az Állami Népi Együttesben folytatta, s operaházi tagságát 1971-ben nyerte el, a sugárzó squillo-t és a bársonyos mezza vocét tekintve ösztönös stílusbiztonsággal képviselte az olasz spinto énekkultúrát a Magyar Állami Operaház és külföldi társulatok (így a düsseldorfi, berlini, hamburgi, kölni, zürichi, bécsi, bostoni operaházak) színpadán egyaránt. Vokális adottságához egyedülálló színpadi kisugárzása járult, amely szerepformálásait teljessé tette, és joggal váltotta ki minden esetben a közönség spontán rajongását, erről leginkább a B. Nagy János által művészien megformált, s fehéren izzó hőfokon előadott áriák után feldördülő tapsvihar és ováció árulkodott. Kötelességünk arról is megemlékezni, hogy a Tito Gobbi mesterkurzusát elvégző B. Nagy János oroszlánrészt vállalt a Magyar Állami Operaház eredeti nyelvű előadási hagyományának megteremtésében, ebben a minőségben nagy sikerrel játszotta Pollione, André Chénier, Ernani, Gabriele Adorno szerepét, ugyanakkor kisebb lélegzetű szerepekben (mint például rózsalovag Olasz énekese) egyaránt kiváló alakítást nyújtott.

Repertoárja azonban nem csupán az olasz operákra korlátozódott: Szokolay Sámson című művének ősbemutatóján élményt adóan formálta meg Jeftét, a hűséges filiszteus katonát. Végül pedig, e sorok írójának gyermek- és serdülőkori operaélményeihez is jelentős mértékben hozzájárult B. Nagy János a Failoni-, Ifjúsági- és Főiskolai bérletek előadásain, a tíz éves korban látott Manon Lescaut-tól kezdve, a későbbi Sámson, Simon BoccanegraErnani és Rózsalovag-előadásokig. Mindezért személyes köszönet és főhajtás illeti a művészt.

Alvaróként 1983-ban
Alvaróként 1983-ban

B. Nagy János énekesi talentumáról és művészi odaszánásáról a róla készült hang- és videofelvételek tanúskodnak azok számára, akik színpadi alakításait nem láthatták, így például maradandó élményként jeleníti meg a Magyar Televízió Rigoletto-felvételén a Mantuai herceg csábító amoralitását, a Hungaroton Simon Boccanegra-lemezfelvételén a szenvedélyes és elszánt, de nemes és tisztességes Gabriele Adorno odaadását (érdemes odafigyelni az első felvonás végének nagy együttesében a diadalmasan szárnyaló tenorhangra). Felvételeit hallgatva és külföldi ismerőseink figyelmébe ajánlva őrizhetjük meg legméltóbban a művész emlékét.

A szomorú emlékezés méltó zárszavaként idézzük fel A végzet hatalma első felvonásának befejező kórusát:

A menny királyi asszonya
Teríti rád palástját
És téged őriz éberen
Akár a szent, égi bástyák.

Emlékét kegyelettel és tisztelettel megőrizzük. Nyugodjék békében!