Marcelo Álvarez: The Verdi Tenor

2013. február 19.

Az argentin tenor Verdi-lemezéről ÁDÁM TÜNDE írt kritikát

Marcelo Álvarez: The Verdi Tenor

Marcelo Álvarez: The Verdi Tenor

Hivatkozhatnék arra, hogy a Verdi-év okán húzom elő a Decca 2009-ben megjelent lemezét éppen most – és igazam volna. Az igazsághoz közelebb áll, hogy most jutottam hozzá, és mivel nagyon tetszik, ráadásul pont Verdi-év van, miért ne mutassam be Marcelo Álvarez Verdi-árialemezét?

Most, hogy előrebocsátottam: jó a lemez, lássuk, mi nem tetszik benne: a Verdi-részletek Radamestől Otellóig terjednek – ez egyfelől ténymegállapítás, másfelől minden problémánk gyökere. Az csak az én bajom, ha azt gondolom, hogy Álvarez olyan szerepeket (is) énekel, melyek nem az – egyébként kiváló – hangi adottságaihoz valók. Az viszont már tendencia, hogy rendre ezekben a számokban teljesít alul – leginkább magához képest.

A lemez egyik abszolút erénye, hogy a készítők megdolgoztak a pénzünkért: a korong tizennyolc bejátszást tartalmaz vegyesen a Verdi-életműből, ugyanakkor megfelelő arányban találunk köztük slágereket és kevésbé agyonjátszott-hallgatott-énekelt részleteket. Jó érzékkel maradt ki az összes mantuai herceg-ária, elvégre hány meg hány előadásban rögzítették már a teljes szerepet a tenoristával? Hasonlóképp hiányzik műsorról például a Traviata, viszont találunk Luisa Millert, Ernanit, Lombardokat, A végzet hatalmát vagy éppen a nem olyan régen végigrajongott Álarcosbált. És persze örülünk a Macduff-áriának, hiszen a megvalósítás pazar, ám kevéssé valószínű, hogy bármely színház a lényegében egyáriás szerepért akarna sztárgázsit fizetni, nem beszélve a közönségről, akik a sztárokat abszolút főszerepben kívánják inkább látni. Írjuk fel gyorsan ezt a részletet is a listánk pozitív oldalára: hihetetlen, mennyire könnyed, magától értetődő Álvarez éneklése még a legkényesebb fekvésekben is –  olyankor, amikor a legsajátabb repertoárjából énekel. Hasonlóképp ujjongtunk a Don Carlos-ária megszólaltatása felett: annyira telibe találja a tenoristát a szerep, hogy végképp nem értjük, hogyan kerülhette el ez idáig a színpadon? (Legalábbis nyomát nem leltük, mi több, Álvarez hivatalos honlapja sem listázza a Don Carlost a repertoár darabjai között.) Így hát a Carlos-ária is a listánk nagyonigen-oldalára kerül, többszöri hallgatás után is. Hasonlóképp örülünk Az álarcosbál-részleteknek, melyek már újdonságot nem rejtenek, egyszerűen csak jók – illetve, ha mégis van valami új: a hírese(en nehéz) harmadik felvonásbeli áriát élőben, a Metben jobban csinálta, így aztán azt a tanulságot is levonhatjuk, hogy a stúdiófelvételnél is lehet jobban énekelni, főleg, ha az a lemez nem szeplőtlen – és ez most nem kritika akar lenni, pusztán annak megállapítása, hogy szerencsére életszagú felvételek kerültek a CD-re, nem agyonkozmetikázott, utólag kiglancolt, ezáltal unalmassá tett áriák.

Ha már áriák, itt ismét meg kell állnunk: a lemez készítői nem csupán a szólószámokra, hanem a kórusbetétekre és szólista partnerekre is figyelemmel voltak – magyarán nem hagyták ki ezeket a részeket, ami megint csak igényességről tanúskodik, miképpen a bejátszások összeválogatása is ezt tükrözte.

A Luisa Miller Rodolfo-szerepe sem ismeretlen Álvarez előtt, hiszen már DVD-n is megjelent a közreműködésével, és megint azt jegyezhetjük fel, hogy igen, ezekhez a korai Verdi-darabokhoz nem akármilyen énekes kell, és cikkünk tárgya éppen az az énekes, aki képes elénekelni (mit elénekelni? – egyenesen lubickol benne!) a szerepet. Mert a Luisa Miller Quando le sere al placido kezdetű áriája valóban maga a gyönyörűség. Más kérdés, és ez már nem az előadó kompetenciája, hogy ezután a zeneileg leginkább toborzóra hajazó L’ara, o l’avello apprestami kezdetű, ám szövegében egészen más tartalmú részlet következik – és megint csak azt tapasztaljuk, hogy Álvarez ezt is el tudja énekelni. Nem így érzünk A trubadúr-részletek némelyikénél, ugyanis hiába szólal meg nagyon szépen az f-moll-ária (melyről az érintett azt nyilatkozta, hogy a kedvenc része a szerepben – nem véletlen, hiszen voltaképpen csak ezt tudja igazán hitelesen megszólaltatni….), közben a Stretta leginkább kínlódás, horribile dictu: kiabálás lesz, és ezúttal nem állíthatjuk, hogy a produkció élőben sokat javult volna. (Erről meggyőződhetünk a már sokat citált Metropiltan-beli Trubadúr-DVD-n is.)


Ugyanakkor az Ernani, melynek Met-felfrissítésére nem kérték fel/nem vállalta/nem ért rá, ideális szerep volna Álvarez számára, hiszen az Ernani-áriák megszólaltatásához éppen erre a hajlékony, könnyedén mozgó, ugyanakkor kifejező hanganyagra van szükség. Ugyanezt elmondhatjuk a Végzet-ária kapcsán is, de minek ismételjük magunkat?

Nem tévedés: pusztán a lemezélmény alapján beszélhetünk kifejezőerőről, mely Álvarez művészetének immár letagadhatatlanul sajátja, és visszamenőleg is magyarázatot kapunk arra, hogy mi volt a baj korábbi (ezen oldalakon is recenzeált) lemezével: az a válogatás sokszor áldozta fel a kifejezést a szépénekés oltárán, ám ennek gyakrabban lett modorosság az eredménye, mint valódi szépség. Ez a kimódoltság most örvendetesen hiányzik, viszont Álvarez most is szépen énekel, ugyanakkor figurát is teremt. És ha nem volna igazam a fenti kifogásaim tekintetében, vizsgáljuk meg, mely részletekben érjük tetten inkább a felszabadult és kifejező éneklést, és melyekben a kényszeredett erőlködést – nem lehet kétségünk, hogy melyik repertoár igazán az övé.

Ugyanakkor…  Látszólag ellentmondás következik, de mégsem: a finálé (stílszerűen?) Otello halála, és minden várakozásunkat nemcsak felülmúlja, de felül is írja. A legklasszikusabb hőstenor szerep teljesen más hangszínnel és hangvétellel szólal meg, mint korábban bármelyik részlet, de továbbmegyek: aki először ezt hallja a tenoristától, és soha másban nem hallgatta, komolyan hiheti, hogy igazi hőstenort hall. Naná, hogy csalás áldozatai vagyunk: Otello halálával a szerep „könnyebbik végét” fogja meg az előadó (nem mintha könnyű volna, éppen csak nem a legdrámaibb, legvastagabb, leginkább hőstenori adottságokat követeli meg az énekestől. Mindez nem von le csodálatunkból: Álvarez egészen új oldalát mutatja néhány percben Otellóként, már pusztán ezért a részletért érdemes volt felvenni a lemezt.

Ezen a ponton újraértelmezhetjük a – nyilván a kiadó által kigondolt, hangzatosnak szánt – címet: The Verdi Tenor. Úgy is tekinthetünk rá, hogy lényegében ízelítőt kaptunk abból, hányféle lehet a Verdi-tenor, mennyi szín és karakter fér bele akár egy lemeznyi válogatásba is! Ha pedig meghallgatjuk, hogy ebből mennyit hozott ki Marcelo Álvarez (akit Daniel Oren karmester és zenekara kísért ezen az úton) nem panaszkodhatunk: nagyon szerethető lemez született.

The Verdi Tenor
Marcelo Álvarez – ének
Km.: a Milánói Giuseppe Verdi Szimfonikus Zenekar és Énekkar
Vezényel: Daniel Oren
Kiadja: Universal / Decca

Hasonló bejegyzések