Marc-Antoine est triomphant

2012. július 11.

Marc-Antoine Charpentier: Medea. BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Charpentier: Médée

Nem tudom, a véletlen, avagy a tudatos repertoár(újra)építés okozta-e, hogy a Warner közelmúltan újra kiadott felvételei között gyors egymásutánban került sorra két francia barokk opera. Ám míg az egyik szerzője, Jean-Philippe Rameau, ha esetlegesen és rendkívül ritkán is, de mégiscsak jelen van a hazai koncert- és operaéletben, s ezáltal valamelyest a köztudatban is, addig Marc-Antoine Charpentier kapcsán jószerivel csak azt tartja számon az egyszeri zenehallgató, hogy neki köszönheti az Eurovízió szignálját – s akkor még optimisták voltunk. Ám hogy a francia zene-, közelebbről operatörténetben ő a Lullyt és Rameau-t összekötő hiányzó láncszem, legalább oly kevéssé köztudott, mint hogy azt a rengeteg dőlt betűvel szedett részletet, amit jobb időkben a kötelezőkkel küszködő diákok Molière Képzelt betegében találtak, annak idején el sem lehetett képzelni Charpentier-muzsika nélkül, lévén a darab eredetileg zenés komédiának készült. Nem akárki tehát a szóban forgó zeneszerző (erről különböző francia honlapok, köztük a kulturális minisztérium folyamatosan bővülő adatbázisa is felhívják a figyelmet) – a kérdés csupán az: a maga korában népszerű, mi több: fontos zeneszerző művészete élő muzsika-e ma is; mond-e valamit nekünk, XXI. századi hallgatóknak?

A válasz egyértelmű igen – ám ahogy lenni szokott, ez nem csupán a holt papírra lejegyzett kottafejekben rejtőzködő zene minőségén, de az előadók elhivatottságán, tehetségén – no meg az isteni szikrán is múlik. Aligha igényel hosszas bizonygatást, hogy William Christie és a Les Arts Florissants (utóbbi a nevét is Charpentier egyik egyfelvonásosától kölcsönözte) olyan karmester és együttes, akik szavatolják az ezúttal tárgyalandó mű – jelesül a szerző utolsó fennmaradt operája, az 1694-es Medea – nagyszerűségét. Pedig nincs könnyű dolguk: az antik mitológia aligha ismer ridegebb, könyörtelenebb, antihumánusabb történetet, mint Medeáé – mely ennek ellenére kedvelt témája volt a barokk operának s a francia színpadoknak is: az olasz Cherubini eredetileg francia opéra comique-nak megkomponált, de a XX. században olasz operává átalakított művének címszerepe Maria Callasnak vált védjegyévé. S ezzel alighanem el is jutottunk a kulcshoz: elsősorban a címszerepben megbúvó ellentétek ábrázolásában rejlő kihívás lehet azon momentum, mely újra és újra a téma feldolgozására késztet komponistát és szövegírót (utóbbi jelen esetben Thomas Corneille, a nagy tragédiaíró, Pierre öccse). A férjének hűtlenségéért egy várost lángba borító, riválisát, annak apját, majd saját gyermekeit is meggyilkoló nő pusztító szenvedélye aligha illik bele a francia klasszicista színházesztétikáról vallott elképzeléseinkbe – annál inkább illik az időben ezzel teljesen egy időben virágzó barokk operához, mely olasz testvéréhez hasonlóan szívesen tobzódott a szélsőségekben, még ha más kifejezési eszközöket is választott ennek ábrázolásához.

Szerencsére az előadás rendelkezik megfelelő, mi több: kiváló címszereplővel. Lorraine Hunt, miként Rameau Phaedrájaként, úgy most is lenyűgöző vokális árnyaltsággal ábrázolja a meghasonlott lelkű asszony pusztító érzelmi viharait – éppen annyival teljesebben, félelmetesebben, ha tetszik: fenségesebben, amennyivel Medea szerepe jobban meg van írva, mint Phaedráé. Hasonlóképpen teljesebb képet kaphatunk Mark Padmore művészetéről is Iason szerepében, mint a múlt héten bírált Hippolytus és Aricia felvételén: a két nő, valamint a megtűrt száműzött és a dicsőséges hadvezér szerepe közt vívódó férfiként az haut-contre hangfajtól a hagyományos értelemben vett lírai tenor hangvételen át már-már hőstenori megnyilvánulásokat is hallunk tőle. Nem annyira hanganyaguk önmagában való szépségével, mintsem az általuk használt kifejezésmódok sokaságával lep meg Bernard Deletré (Kreón) és Monique Zanetti (Creusa, Medea riválisa).

S hogy milyen is maga a muzsika? Talán meglepő, de annak ellenére, hogy időben távolabb áll tőlünk (Charpentier 1704-ben hunyt el!), könnyebben befogadható, mint Rameau-é. Az ifjabb pályatárs zenéjét minden dallambőség mellett is átható már-már nyomasztó mesterségbeli tudás Charpentier-nál még önfeledt, életigenló muzikalitás – ez akkor is így van, ha a választott téma egyáltalán nem kínálja tálcán a lehetőséget a vidámságra. Azt a keveset azonban kihasználja Charpentier, s a tragédia gerincét alkotó részletekben sem válik zenéje súlytalanná: csupán rafináltabb egyensúlyt teremt a rögzített és az előadókra bízott momentumok között, mint az inkább biztos hatásra törekvő, teoretikus Rameau. Aliga feladatunk, hogy győztest hirdettünk e két komponálási mód, e két esztétikai alapállás között. Ám a Warner/Erato két felvétele most kivételes lehetőséget nyújt számunkra, hogy e különbséget tudatosítsuk, s hogy az éppen megismerni kezdett Rameau mellé elhelyezhessük Charpentier portréját is képzeletbeli operai panteonunkban.

Charpentier: Médée
Lorraine Hunt, Mark Padmore, Bernard Deletré, Monique Zanetti – ének
Les Arts Florissants
Vezényel: William Christie
Kiadja: Warner/Erato

 

Hasonló bejegyzések