Manon fentről érkezik

Giacomo Puccini: Manon Lescaut – felújítás az Erkel Színházban. FÜLÖP KÁROLY írása a május 18-i és 21-i előadásokról

Des Grieux és Manon: Marcello Giordani és Létay Kiss Gabriella (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Új Manon Lescaut-produkcióval nyitotta meg a hétvégén a Magyar Állami Operaház PucciniFeszt 2019 című rendezvénysorozatát az Erkel Színházban. Puccini operája ezúttal Szabó Máté rendezésében került színre, a színházi promóció megfogalmazása szerint „pazar látványvilággal”.

Nos, a látványvilág tényleg pazar, talán már túl sok is; a díszlet valóban szemet gyönyörködtető: a római Villa Farnese lépcsősorát varázsolta az Erkel színpadára Horesnyi Balázs díszlettervező. A díszlet szép – konstatálja a hagyományos színrevitelekre szomjas közönségréteg, és boldog megelégedéssel élvezi a manapság oly ritkán adódó színpadi szépséget. Egy darabig. De vajon ami szép, jó is-e egyben?

A koncepció középpontjában egy, a színpadot minden irányban uraló, horizontálisan és vertikálisan is kitöltő, grandiózus csigalépcső áll. Ha ezt csupán a második felvonás elején pillantanánk meg, telitalálatnak is mondhatnám: a Párizsban dámává lett Manon pompás lakosztálya tárul elénk Géronte palotájában – ez akár nyíltszíni tapsot is kaphatna, mint a régi időkben egy-egy kivételes szépségű színpadkép. Mivel azonban az első felvonásban már kigyönyörködtük magunkat, a másodikra megszokottá, a harmadikra kissé unalmassá válik ez a színpadi keret. Az elsőben is gyönyörű, de kevésbé üt: az amiens-i fogadónak ez túl sok, Le Havre kikötőjének még inkább. Úgy tűnik: az alkotóknak megtetszett esztétikum, a kétségkívül gyönyörű Farnese-palotalépcső megerőszakolta a másik három felvonás látványvilágát. A megoldás funkcionálisan talán alátámasztja a rendezői koncepciót: a lépcsősor Manon és Des Grieux közös útjának mérföldköveit köti össze, jelképezve egyfajta állandóságot, a múlt iránti kötődéseket, az állandó úton levést; az utat, amely mindig új állomásokra, új reményekhez vezet – egészen a végállomásig. Horesnyi Balázs és Szabó Máté barokk pompával fogalmazza újra az út szimbolikus voltát, amit korábban Mikó András klasszikus rendezésében letisztult egyszerűséggel jelenített meg Fülöp Zoltán, az akkori díszlettervező.

Manon: Létay Kiss Gabriella (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Az első felvonásban a lépcsősor – egy szabadtéri utcalépcső – az amiens-i fogadóba vezet, az utcaszint alá: pokolbéli figurákkal is találkozni itt, a kártyások és ivók közt fellelünk szimbolikus ördögöt, reneszánsz festményekről ismert alvilági lényeket, csontvázmaszkos embert, de itt köttetnek olyan pokoli üzletek is, mint a kolostorba készülő leány adása-vétele, szöktetése, lefizetések és megcsalások, a szerelem gyönyöreit kínáló leányok bérlése. Des Grieux és diáktársa, Edmond is itt ténfereg a pokol tornácán, Manon a színpadnyílás legmagasabb pontjánál megálló kocsiból, fentről érkezik Des Grieux életébe a szerelem megváltó angyalaként, hogy aztán majd egyre mélyebb pokolba rántsa a fiút magával együtt. Nagy a sürgés-forgás az amiens-i fogadóban,

a tapasztalt operalátogató azonban felfigyelhet megkapóan szép mozzanatokra is: a színpad bal szélén az egyik asztalnál maga Violetta Valéry foglal helyet – az Operaház korábbi Traviata-előadásainak egyik primadonnája, aki sok éven át szerzett örömöt a pesti közönségnek főszerepekben.

Most ott ül Violetta időtlenné vált alteregójaként annak fekete, báli ruhájához hasonló kosztümjében, és figyeli Manon sorsának alakulását, miközben részese a történetnek, és együtt énekel egykori és fiatalabb kollégáival. A pillanat, amint Boncsér Gergely mint Des Grieux az asztalához ül, és kezet csókol, melankolikus szépséggel fogalmazza meg az Operaház egy szép korszaka, a korábbi generációk és a kolléganők iránti hódolatot. A jelenet pedig további asszociációk lehetőségét nyitja meg a művek közötti vizsgálódásnak A kaméliás hölgytől Manon Lescaut-ig.

Géronte és a fogadós: Palerdi András és Kiss András (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

A második felvonás Manon lakosztályában játszódik, itt – mint említettem –, a díszlet teljesen a helyén van. A lépcsősor kiegészül egy tükörrel, egy baldachinos ággyal és középen egy kandallóval. Manon rizsporos parókája és korhű öltözéke is első pillantásra rendben. Azonban már a fogadós képnél is láthattuk: a jelmezek világa igencsak eklektikus az új Manon-produkcióban. Füzér Anni aprólékosan kidolgozott ruhái a rendezői koncepciónak megfelelően Puccini korába helyezik a történetet. Ha ezt elfogadjuk, akkor viszont Manon abroncsos szoknyája és parókája anakronizmusként hat, továbbá a kollekcióba beépül a szimbolikus figurák kortalan, sokszor a fantasy filmek és a modern divatbemutatók világából ihletett haute couture kreációja. Az amiens-i fogadóban megjelent szárnyas ördög ellentéteként a Géronte madrigáljával érkező zenészeket a jelmeztervező dögös fekete angyalnak öltözteti, egyikük még kacéran integet is Lescaut-nak. A szimbolikus figurák aztán szerepet kapnak a kikötői képben is – ott már egész tömegnyi spanyolgalléros alakot látunk (vajon miért?), és megjelennek a záró jelentben is. Hogy mennyire fontos a jelenlétük, ki-ki eldöntheti, nekem eddig nem hiányoztak.

A romantika és realizmus határán fogant opera szimbólumokkal történő feldúsítása véleményem szerint felesleges, bár kétségtelen: dekoratív, az amúgy is tobzódó látványvilágot tovább fokozza.

A rendezésnek vannak erős pillanatai, ezek a jól kidolgozott finálék – és az egész zárójelenet, ha nem a megszokott sivatagi képet várjuk, hanem elfogadjuk a rendező koncepcióját. Ha az utóbbi mellett döntünk, akkor katartikus élményt ad az előadás befejezése. Ügyes a fogadói kép befejezése, amint Lescaut egyszerre próbálja csitítani az ifjak gúnyolódó kórusát, miközben cinkosan össze is kacsint velük, és meggyőzni az öreg Géronte-ot, miközben annak fülét is próbálja diszkréten befogni a gúnydal elől. A második felvonásban hangsúlyos szerepet kap egy öltözőtükör, amiben Manon először készülő toalettjét ellenőrzi, később Géronte-ot szembesíti gúnyosan önmagával, a felvonás végén, letartóztatásakor azonban kegyetlenül kapja vissza a férfitól ugyanezt. Ugyancsak kifejező a Le Havre-i fináléban, amint a szerelmesektől búcsúzkodó Lescaut-t a hajóskapitány megvetően taszítja arrébb.

Des Grieux és Manon: Marcello Giordani és Létay Kiss Gabriella (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

A rendezés vitatható pillanatai között kell azonban felsorolni például a kandallóban közhelyesen égő tűz mögött Des Grieux kétszer is megjelenő alakját, ráadásul ennek színpadi kivitelezése is elég amatőr. Szintén problémás a baldachinos ágy. Kétszer kap szerepet: a menüettbe ágyazott első szerelmi jelenet azt hivatott bemutatni, hogy Géronte fizikailag már nem, csak intellektuálisan képes Manont kielégíteni, a második – a szerelmi kettős közben kivitelezett – pedig a szerelem testi és lelki beteljesülését.

A rendezői szempontból jó ötlet végül a zenén bukik, mert a nagy szerelmi beteljesülést sebtében össze kell csapni, hiszen következik a fő motívum – magyar fordításban: „A sorsom te vagy a földön…”

Az Intermezzo megfilmesítését ugyancsak felemásnak találtam – meglehetősen statikus, miközben a témája utazás. Jó volt ugyan olvasni az eredeti regény részletét – Des Grieux vallomását – Prévost abbé tollából, de a kikötőben hullámzó víz és az aktuális tenor profiljának hosszú perceken át tartó nézegetése már nem akkora öröm – kimondom: unalmas. Két megoldás kínálkoznék inkább: egy valódi utazás képes-filmes bemutatása, vagy pusztán az irodalmi szöveg.

Manon és Géronte: Létay Kiss Gabriella és Palerdi András (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Végül a negyedik felvonásról – ahol megtörtént a varázslat: megvalósult a történések hagyományosan elvárt sora, miközben a haldoklás naturális képeit azok megjelenítése mellett sikerült színpadilag is magasabb szférákba emelni. S mindez azért elfogadható és katartikus, mert Puccini zenéje is zseniálisan kifejezi e kettősséget. Bár le kell mondanunk New Orleans puszta sivatagáról, a lényeg nem szenved csorbát. Takarással bizonyára könnyen lehetne üres terepet teremteni, de a rendező az egységes díszlettel éppen a múlt emlékeinek töredékét, a vándorút folytonosságát és a végét kívánja együtt megjeleníteni, a végkifejletet mitikus térbe helyezni. Manon a kimerültségtől, a szenvedésektől gyötörve olykor nincs is magánál, szinte már nincs ezen a világon, alig-alig reagál Des Grieux szavaira, csak szerelme ad erőt fogyó élete utolsó pislákolásaihoz.

Szabó Máté rendezésében mintha zenére alkotott koreográfiát látnánk:

Manon már a szférák zenéjét hallja, beszél kedveséhez, a szerelmi boldogság múltját idézi, de már egy másik világba készülődik. Hívják a fények, a fuvola hangja – a lelke már testén kívül. Szívszorító látvány: Des Grieux Manonnal az ölében – a test, egy kabát. Az égi lépcsősor megnyílik a lélek számára. És a „földöntúli szép lány” elindul felfelé, oda, ahol először megpillantottuk, ahonnan érkezett.

Lescaut és Géronte: Molnár Levente és Palerdi András (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Az Operaház új Manon Lescaut-előadásában a címszerepet a bemutató estéjén Létay Kiss Gabriella, a másodikon Rim Sae-Kyung énekelte. Létay korábbi, nagy sikerű Angelicája után nagy várakozás előzte meg mostani bemutatkozását, Manonként azonban vokálisan némileg elmarad korábbi szerepe mögött. A szerephez szükséges magasságok most is megvannak, a hangerő és a hang kifejezőereje jól érvényesül most is, de nem hallgatható el, hogy az énekesnő szinte mindvégig öblösíti a mély, sokszor a középső tartományban is a hangját, ettől a hangképzés kissé mesterkéltnek hat. Figyelemre méltó viszont a karakter színészi kidolgozottsága, valamint hogy

az utolsó felvonásban a szenvedés és az átszellemültség hányféle hangszínét, árnyalatát képes Létay megszólaltatni annak érdekében, hogy a haldokló Manon színészi megformálását hangilag is eljátssza,

így produkciója a színpadi háttérrel megtámogatva katarzissá emeli az előadás végét.

Létay Kiss Gabriella partnere René des Grieux szerepében Marcello Giordani, a világ operaházainak sokat foglalkoztatott művésze, mondhatni sztárvendég volt. Giordani produkciójában ma is hallható az egykori nagyság, de sajnos a közelgő hanyatlás is. Az első felvonásban főleg az olaszos könnyedséget hiányoltam, később a figura hangi árnyaltságát. Vokálisan főként erőből oldja meg a szerepet – abból van bőven –, közben itt-ott a hang megcsúszik, két duett csúcshangjának túlexponáltsága is jól hallható volt.

A hang drámai ereje megkérdőjelezhetetlen, azonban nem vonatkoztathatunk el attól a drámaiságot erősen csökkentő ténytől, hogy látható igyekezete, színészi lelkesedése ellenére Giordani színpadi megjelenése már túl van René des Grieux figuráján,

nem várhatjuk tőle, hogy az ifjú diák alakját illúziót keltően tudja megidézni. Mindettől függetlenül kétségtelen, hogy más, itthon ritkán – sajnos egyre ritkábban – hallható, nemzetközi mércével is jelentős artisztikum szólalt meg az Erkel Színház premierjén, jó lenne újból, szerencsésebb szerepválasztással újra hallani őt.

Jelenet az első felvonásból, elöl Balczó Péter (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Lescaut szerepében mindkét este Molnár Leventét láthatta-hallhatta a közönség; az ő produkcióján is érezhető a külföldi megmerítkezés, hangilag és színészileg is kiválóan formálta meg a szerelmesekkel cinkosságot vállaló, de a pénzért az öreg gavallér kegyeit kereső báty kétkulacsos figuráját. Nagy játékos, aki ráeszmél ugyan, hogy a játszma veszélyes, de akkor már kiszállni nem lehet. Főleg a második este alapján, vagy azt is látva még inkább kimondható: Molnár Levente találkozása a szereppel telitalálat. Szerencsés dobás a darts-táblán.

A második este Manonja Rim Sae-Kyung, a Milánóban végzett, nemzetközileg is ismert szoprán volt, aki korábban az Erkel Színházban Cso-cso-szán szerepében is bemutatkozott. Az énekesnő szerepformálását elsősorban a fegyelmezettség jellemzi, a szükségeset eljátssza, a figura alapvonásait, a szituációkat forgatókönyv szerint megjeleníti. Nem elsősorban aurájával hat, a hangsúly a vokális perfekción van.

Minden regiszterben kiegyenlítetten, kellő erővel, természetesen és könnyedén árad a hang, a leghangosabb zenekari és énekkari ensemble-okon is diadalmasan áttör.

Az énekesnő partnere Boncsér Gergely volt René des Gieux szerepében. Boncsér megjelenése ideális a szerepre, az ő megformálásában válik igazán átélhetővé a szerelmesek tragédiája, különösen, hogy a rendező a diák szemszögéből láttatja a történteket. Boncsér játéka partnernőjét is magával emeli, időnként együttes jeleneteik drámaiságát egymaga jeleníti meg. Hangilag sokszínűen, minden frázist aprólékosan kidolgozva, sok érzelemmel, árnyaltan közvetít Boncsér Gergely, hangszíne szép – az egyetlen probléma a volumennel van, a hang mintha mindvégig kissé a távolból szólna, és néha alul is marad a zenekarral vívott küzdelemben.

Des Grieux és Manon: Marcello Giordani és Létay Kiss Gabriella (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Géronte de Ravoir szerepében Palerdi Andrást és Rácz Istvánt láthattuk, előbbi inkább gáláns úriemberként ábrázolta az idős gavallér figuráját, utóbbi kissé durvább alakot hozott, markánsabb színpadi és vokális produkcióval. Balczó Péter és Ujvári Gergely is tetszett Edmond diák szerepében, Ujvári erőteljesebb hangon, intenzívebb játékkal ábrázolta az ifjú barátot. A további szerepekben mindkét szereposztás azonos. Heiter Melinda szép madrigálja, Egri Sándor tekintélyt parancsoló névsorolvasása, valamint Kiss András hajóskapitányi vezényszava mindenképp említést érdemel.

A produkció karmestere Kocsár Balázs, a karigazgató Csiki Gábor; a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara megérdemelten aratott nagy sikert a bemutató mindkét estéjén.

Fotók: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház