Makacs Mimì balladája

Giacomo Puccini: Bohémélet 2.0 – felújítás az Erkel Színházban. A február 22-i előadásról MONA DÁNIEL írt kritikát

Újítani, mindig újítani kell. Az Operaház 1937 óta tartja színen a Nádasdy Kálmán rendezte Bohéméletet. Ezt az előadást csak az nem látta, aki szánt szándékkal tiltakozott ellene. Részint a könyökünkön jön ki, ezért könnyű, részint bizonyítottan időtálló rendezés, ezért borzasztóan nehéz dolga van annak, aki a magyar közönségnek új interpretációt kínál. Ókovács Szilveszter az olasz Damiano Michieletto salzburgi rendezésében látta meg a darab modernizálásának üdvözítő megoldását, ezért meghívta a produkciót az Erkel Színház színpadára. (A salzburgi előadásról készült DVD-ről Bóka Gábor írt kritikát.) Az egyik legizgalmasabbnak nevezett fiatal rendező fő célja – ahogy azt egy riportban olvashatjuk –, hogy megszabadítsa az operát a szentimentalizmustól, és bebizonyítsa a romantikus pátosszal átitatott cselekményről, valójában mennyire aktuális kérdésekről van benne szó. Megkeresi minden mozzanat hétköznapiságát, reális megfelelőjét, így rántva le az opera műfaját a magasztos fellegekből a gyakran arcon csapó valóság talajára. Ez pedig eszméletlenül izgalmas gondolat. Vajon sikerült?

Mimì és Rodolfo: Sáfár Orsolya és Boncsér Gergely (fotó: Mányó Ádám)
Mimì és Rodolfo: Sáfár Orsolya és Boncsér Gergely (fotó: Mányó Ádám)

Ahogy mondtam, mindig újítani kell. Mint a legtöbb modern rendezésnél, ezúttal is modern a díszlet, modernek a ruhák, modernek a karakterek. Ez utóbbit lehet a leginkább vitatni, és ez is a legérzékenyebb területe egy operának. Öltöztethetjük új köntösbe a darabot úgy is, hogy közben a mondanivalóján mit sem változtatunk, mit sem aktualizálunk, vagy telenyomhatjuk a rendezést önkényes, túlmagyarázott, erőltetett eszközökkel, mint például az Erkel Színház legutóbbi Carmen-produkciójában. Az azonban a legnehezebb és legritkább megoldás, hogy valaki a modern külsőbe releváns modern belsőt varázsoljon. És épp a karakterek miatt… A legtöbb operai karakter nem engedi, hogy megváltoztassák. Amennyiben megtartjuk az eredeti librettót (hiszen ma már ez sem evidens, és miért is lenne az?!), úgy a szöveg és a zene nem hagyja deformálni a szerző által lefestett operai karaktereket. Vagy csak nagyon ritkán. Puccini a Bohéméletben nem hagyja…

A bohémek: Kiss András, Haja Zsolt, Boncsér Gergely és Nagy Zoltán (fotó: Mányó Ádám)
A bohémek: Kiss András, Haja Zsolt, Boncsér Gergely és Nagy Zoltán (fotó: Mányó Ádám)

Elsősorban Mimì karaktere az, akit Michieletto fel szeretett volna rázni kicsit, hiszen a törékeny, halálosan szerelmes s ezt látványosan ki is mutató lány igencsak távol áll a mai nők általános képétől. Ezúttal Mimì egy bőrdzsekis, lezser spiné, aki (valószínűleg) füves cigarettáját szeretné meggyújtani. A „lume” szó nem csak mécsest, illetve elektromos lámpát jelent, de fényt is. Ez az egyetlen gyönge kapaszkodó, aminek köszönhetően nem mosolyogtam meg azonnal, hogy a kifejezést következetesen a cigarettára vonatkoztatja a rendező. Mikor Mimì aztán a saját öngyújtójával gyújtotta meg a cigit, kezdett felébredni bennem a remény, hogy ez az egész flegmaság csak egy színdarab része, Mimì pedig kíváncsiságból, gyenge alibit keresve nézte meg, kik is laknak a szomszédban.

Musetta és Schaunard: Szakács Ildikó és Nagy Zoltán (fotó: Mányó Ádám)
Musetta és Schaunard: Szakács Ildikó és Nagy Zoltán (fotó: Mányó Ádám)

De nem. Zavaros variálás a kulccsal, újra és újra kizökkentő ellentétek a szöveg és a színpadi gesztusok közt, majd a vagány csajt alakító Sáfár Orsolya sem bírta tovább a majdnem forradalmi újításként végződő, de végül csak ügyetlen kíséretnek maradó játékot, megadta magát a zenének: az izgalmas, belevaló Mimì egy fülig szerelmes, tekintetével Rodolfón lógó, kiszolgáltatott Mimì lett. Az opera egyetlen izgalmasnak ígérkező újítása tehát az első felvonás végén bedöglött. Ahogy a már említett riport is írja: Michieletto rendezése alapvetően tradicionális felfogású, és ezt csak alátámasztani tudom. Az első húsz percben még láttam esélyt az opera nagybetűs Üzenetének frappáns felfrissítésére, az előadás utolsó három felvonása azonban csak a díszlet- (Paolo Fantin) és jelmeztervező (Carla Teti) ötleteiről és az énekesek, zenekari zenészek teljesítményéről szólt.

Benoît és Colline: Gárday Gábor és Kiss András (fotó: Mányó Ádám)
Benoît és Colline: Gárday Gábor és Kiss András (fotó: Mányó Ádám)

A díszlet egyik leglátványosabb eleme a plakátokról már ismerős ablak. Szerencsére a rendező megkímélt minket a Titanic című film híres jelenetének koppintásától, ellenben nagyon ügyesen és jó ütemben használta ki a vetítéssel megoldott párás, esőcsepp-játékos, széltében és magasságában az Erkel színpadát beterítő ablakot. A szerelembe esés pillanatában egy kéz írta fel Mimì nevét a párás üvegre. Ez a jelenet pedig megismétlődött a lány halálakor, csakhogy ekkor – kiszámítható, de kihagyhatatlan módon – a kéz le is törölte a hatalmas „Mimi” feliratot. A második és harmadik felvonásban kinyílt az ablak – a világra. A szobán kívüli jelenetek először Párizs kinagyított térképén játszódtak. Ezt a térképet a legtöbb elemzés és ajánló kiemeli, holott komolyabb jelentősége nincs. A lepakolt miniatűr épületek egyszerű ülőalkalmatosságként funkcionáltak, és más díszletelem sem hordozott (legalábbis első látásra) többletjelentést. A nagy sürgés-forgás viszont, amit ide álmodott meg a rendező, több szempontból is előnytelen volt. Egyrészt a nagy minimalizmusban teljesen megszűnt az átláthatóság (ki melyik asztalnál ül, ki kit lát és hall stb.). A Strausz Kálmán igazgatta kórus és a Gupcsó Gyöngyvér vezette gyermekkar szintén a színpadi koncepció áldozatául esett, és a sok rohangálás, térforma, kavalkád közepette elvesztették hangzásuk megszokott fényét. (Nem úgy a Magyar Állami Operaház Zenekara, akik zavartalanul végezhették munkájukat az árokban, és Kovács János irányítása alatt kiválóan is végezték.)

Mimì: Sáfár Orsolya (fotó: Mányó Ádám)
Mimì: Sáfár Orsolya (fotó: Mányó Ádám)

A harmadik felvonás képe már sokkal izgalmasabb és értelmesebb volt. A meredek, fagyott aszfaltút tetején álldogáló magányos lámpaoszlop minket, magyarokat emlékeztethet a Nádasdy-féle rendezésre. Ez a párhuzam (mindamellett, hogy jó eséllyel csak belemagyarázom), ez az apróság jelenti számomra a sikeres hibridet, a jóleső kapcsolatot tradicionális és modern között. A színen lévő konténer tökéletes helyszín volt, hogy Mimì kihallgathassa Rodolfo és Marcello beszélgetését, miközben jól láthatóan és hallhatóan kommentálja azt. A színpadkép mind itt, mind a szobában játszódó jeleneteknél elérte azt a hatást, amire Michieletto vágyott: élethűen, stilizáltságot mellőzve ábrázolta az adott körülményeket; nyomasztóan hideg, nyirkos, fülledt volt.

Rodolfo: Boncsér Gergely (fotó: Mányó Ádám)
Rodolfo: Boncsér Gergely (fotó: Mányó Ádám)

Egy Bohémélet legnagyobb kérdése természetesen mindig Mimì figurája. Sáfár Orsolya a már említett rendezői próbálkozások leküzdése után hangilag is felszabadult. Bár a mű nem biztosít számára annyi lehetőséget, annyi nagyáriát, mint egy Verdi-opera, amikor épp nem volt túlzottan elfoglalva a testbeszéddel vagy a színpadi mozgással, kifejezetten ihletett pillanatai voltak. Partnere, a Rodolfót alakító Boncsér Gergely teljesítménye mintha a karakter aktuális indulatától függött volna: a nyugodt, szerelmes szakaszoknál lágy, tiszta, az izgatottabb, felzaklatott részeknél bizonytalanabb, de erőszakosabb tenor jellemezte. Összességében azonban megnyugtató, kitartó, hiteles alakítást nyújtott. Szakács Ildikó Musettáját nem tudtam hova tenni. Nem mindig sikerült az énekesnőnek és a rendezőnek megtalálni a karakter milyenségét, ami néhol indokolatlan hangi megoldásokkal (eltúlzott gesztusok, rapszodikus hangszín és dinamika) terhelte az amúgy magabiztos, technikailag kifogásolhatatlan hangot. (Azt viszont nem vitathatjuk el, hogy a darab legvégén telitalálat volt Musetta figurája.)

Jelenet a II. felvonásból (fotó: Mányó Ádám)
Jelenet a II. felvonásból (fotó: Mányó Ádám)

A szobatársak fő erénye a játékosság volt. A mackós Kiss András (Colline) kimért, de hirtelen mozdulatokra hajlamos, bumfordi, erős, zilált külsejű alakja és Nagy Zoltán izgága, minduntalan tréfálkozó Schaunard-ja karakteres, óvatosan játékos hanggal párosult. Végül Haja Zsolt (Marcello), aki számomra az est legpozitívabb alakítását nyújtotta! A legelső megszólalásakor lapos, buggyos farmernadrágjában a helyét nem találó Haja a cselekmény előrehaladtával kiváló érzékkel és hangi fejlődéssel vette vállára egyre komplexebb személyiségének újabb és újabb rétegét. A szerelmeseket összeköttető bölcs barát, szintén szerelmes férfi és padlásszobai bohém egyetlen sokoldalú, de egységes Marcellóban… Hiába, az ő karaktere ilyen összetett, nem is kellett rajta változtatni. De mint a többiek, talán nem is hagyta volna.

Fotók: Mányó Ádám