„Majd az édes álom Pillangó képében…”

2013. július 30.

Giacomo Puccini Pillangókisasszonya a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon – a július 28-i előadásról FÜLÖP KÁROLY írt kritikát

Cso-cso-szán: Rost Andrea (fotó: Kaiser Ottó)

Cso-cso-szán: Rost Andrea (fotó: Kaiser Ottó)

Puccini varázslatos dallamai, az opera ismertsége, a felelőtlenül házasodó amerikai tengerésztiszt és a rá rajongásig felnéző, a halálig hűségesen szerető gésa tragédiába torkolló története, valamint a kiemelkedő előadók igazolják a programszervezők szándékát: a Pillangókisasszony ideális választás az ünnepi szabadtéri évad nagyszabású, sok nézőt vonzó bemutatójának.

Mégis álmatagon indult az előadás. Néhány perc után kezdtem érezni, amint az álom-pillangó tarka köntösét reám teríti. A történet amúgy pergő expozíciója színpadi unalomba fulladt, megjelent néhány tébláboló szereplő, s nem történt semmi. Az – ekkor még működő – feliratozó szerint F. B. Pinkerton tengerészhadnagy ismerkedik frissen vásárolt japán házikójával, annak játékosan nyíló-csukódó ajtóival, miközben az ajtók mozdulatlanul maradnak, hacsak a díszlet befordulását nem tekintjük ekvivalens akciónak. Elképzelhető, hogy a statikus indítás amúgy rendezői (Anger Ferenc) koncepció, valamiféle elidegenítő törekvés. Erre még a gyermek kapcsán picit később visszatérek – tornerò.

A mű elején a zenekar is meglehetősen lassú tempókat vett Héja Domonkos vezényletével, s hozzávéve a bágyasztó napi forróságot, valamint az évadban megszokotthoz képest késői kezdést, minden összeállt, hogy nagyjából negyed óra elteltével engedjem álomra bukni fejemet. Azonban ekkor felcsendült a domboldali házikóhoz érkező lányok éneke, aminek ziláltsága rögtön felrázott, majd megjelent a címszereplő (Rost Andrea), s ezzel új álom vagy inkább varázslat kezdődött, ami mindvégig figyelemre késztette a közönséget. Az előadó-művészetnek olyan csodája, amire csak a legnagyobbak képesek: a szerepnek kiemelkedő szintű zenei és egyben színészi megvalósítása atmoszférateremtő képességgel.

Szuzuki: Wiedemann Bernadett (fotó: Kaiser Ottó)

Szuzuki: Wiedemann Bernadett (fotó: Kaiser Ottó)

Gyorsan hozzáteszem: Szuzuki szerepében Wiedemann Bernadett ugyanezt a szintet képviselte; kettejük együttes éneklése-játéka a világ bármely neves operaszínpadán is ritka, irigyelt, ihletett momentum lehetne. Erre egy jó rendező bizton építhetne, de – amint a siker is bizonyítja – a megrendezetlenség látszatát keltő produkció is képes működni. Nem úgy, mint a feliratozó, ami eleinte szó- és mondattöredékeket, talányos fejtörőket közölt, majd a második felvonás elejére végképp megadta magát; karbantartója is feladta, a közönség is. Ettől kezdve zavartalanul lehetett koncentrálni a színpadon látottakra, a drámára. A darabbal most ismerkedők kicsit pórul jártak: felirat hiányában fontos mozzanatok maradtak rejtve előttük, de ha előadás előtt elolvasták a produkcióhoz készült ingyenes kiadvány cselekményismertetőjét, szép primer élményhez juthattak. Ne feledjük: az 1983-as Erkel színházi Pillangó szintén olaszul ment évekig, akkor még feliratozóról szó sem lehetett – magam is így ismertem meg anno Puccini operáját. A hiányokat pedig később ki-ki igényei szerint pótolhatja.

Cso-cso-szán és Pinkerton: Rost Andrea és Andrea Caré (fotó: Kaiser Ottó)

Cso-cso-szán és Pinkerton: Rost Andrea és Andrea Caré (fotó: Kaiser Ottó)

Anger Ferenc rendezése – a nemrég bemutatott Ariadné ötletparádéja után – meglehetősen ihletetlennek tűnt. Puccini kompozíciója valahogy fordítva működik nála: a hosszú kamarajeleneteket tarkító zsánerképek színpadi megoldásaval nem igazán sikerült lekötnie a figyelmet, a darab ott kezd élni, ahol a szereplők magukra maradnak, leginkább a kettősökben. Ezekben ki-ki hozott anyagból, saját személyiségéből dolgozik, s ez elegendőnek tűnik ahhoz, hogy katarzist éljünk meg.

Mindenekelőtt Rost Andrea sokszínűen árnyalt játéka, kimagasló dallamformálása ejti ámulatba a közönséget. Mondom ezt annak ellenére, hogy bizony Cso-cso-szán belépője nem igazán sikerült, plasztikusabb, éteribb megszólaltatást vártam volna. A kívánt-kihagyott deszt nem is kifogásolnám annyira, hisz hányan kihagyják, de mégiscsak világjáró művészről van szó, s ilyenkor az elvárások is nagyobbak, a kritika is szigorúbb. Igazságtalan lenne azonban ezért a szerepformálás egészének értékét lehúzni: Rost Andrea nem csak nyilatkozatában, de a színpadon is bizonyítja, hogy kiemelten fontos szerep számára Pillangó, s a felkészülés igyekezete, kidolgozottsága minden színpadi mozzanatában tetten érhető. Bőségesen feledteti a kezdeti bizonytalanságot a mélyen átélt-átgondolt tragédia zenei és színpadi megvalósításának megannyi szépsége, s – amit az énekesnő tudatosan és helyesen nem is erőltet – eszünkbe sem jut számon kérni a gésa kislány voltát, a darabban jelzett tizenöt éves korát. A kifogástalanul énekelt Nagyária megejtő szépsége elvarázsolta a publikumot: az ária alatt és után mérhető volt a közönség részvétének csendje. Sikeres debütálása után nagyon várom Rost Andrea operaházi Pillangókisasszonyát is a következő évadban.

Yamadori és Goro: Rezsnyák Róbert és Megyesi Zoltán (fotó: Kaiser Ottó)

Yamadori és Goro: Rezsnyák Róbert és Megyesi Zoltán (fotó: Kaiser Ottó)

Énekesi teljesítményben csak Wiedemann Bernadett vette fel a versenyt a címszereplővel. Vokális produkciója most is gyönyörű, hibátlan, csak felsőfokon méltatható. Színészileg remekül rajzolja meg az úrnőjét empátiával segítő, ugyanakkor a fájdalmas események kibontakozását mindvégig reálisan megélő, két lábbal a földön járó asszony portréját. A szolgálat alázata, megértő szeretet, játékosság, gúny és erőszak, szánalom és részvét – minden árnyalat megjelenik Wiedemann eszköztárában, így Szuzuki figurája nem elsikkad Cso-cso-szán árnyékában, hanem ellenkezőleg: megerősíti a történet tragikumát, s fontos erkölcsi igazságokra, szembenézésekre figyelmeztet.

Andrea Caré, a Pavarotti-tanítvány olasz tenor szereplése alapvetően örömmel szolgált. Hangja kellemes olasz tónusú tenorhang, többé-kevésbé megszólaló karcos magasságokkal. Dallamformálása ideális a szerepben, de egy-egy ária végén jól jön neki, hogy a többi szereplő beleénekel, vagy a zenekar fedi kritikus hangjait. Megjelenésében ideális Pinkerton, játékában nem igazán döntötte el, milyen is legyen az ő hadnagya: kegyetlenül számító, felelőtlen, nemtörődöm, megalázó – így leginkább semmilyen. Kár, mert a darab végi lelkiismert-furdalás ábrázolása nagyon hiteles, olyannyira, hogy a magasból letekintő Kate is rádöbben: ehhez szánalmas férfihoz ment ő hozzá?

Sharpless és Pinkerton: Busa Tamás és Andrea Caré (fotó: Kaiser Ottó)

Sharpless és Pinkerton: Busa Tamás és Andrea Caré (fotó: Kaiser Ottó)

Busa Tamás megfáradt hangjával teljesítette a konzul szólamát; régi szerepében látjuk korrekt alakítását. Szerepe Szuzukiéhoz hasonló, csak Pinkerton mellett: a realitásra figyelmeztet, ám Szuzuki együttérzése hiányzik belőle. Ő inkább saját nagyszerűségét hangoztatja: „e fui profeta allor!” Megrendülni talán csak a levéljelenet végén és a gyermek bemutatkozásakor látszik. Busa Tamás megpróbálja megmutatni a konzul ellentmondásos karakterét: az amerikai feleséget éltető koccintás cinkos kacaja, a szónokló próféta pózolása és a végkifejlet döbbent arca erre enged következtetni; kérdés, mennyire „jön át” ez a közönségnek.

Goro karakter- és Bonzo epizódszerepében Megyesi Zoltánt, valamint Molnár Zsoltot láthattuk. Produkciójuk hangilag volt erősebb, épp a karakter adta lehetőségeik maradtak kiaknázatlanul. Markovics Erika (Kate), Rezsnyák Róbert (Yamadori) és Németh Gábor (császári biztos) alakították a kisebb szerepeket.

„A mai korba helyezett romantikus történet” szcenikai megvalósításától többet vártunk. Szendrényi Éva előzetes látványterve alapján* markánsabban jelzett maiságot reméltem, ehhez képest meglehetősen hagyománytisztelő Pillangó-előadást láthattunk. Ez persze önmagában nem baj. A gond akkor van, ha keverednek a dolgok: Zöldy Z. Gergely jelmezei ezt a kettősséget mutatták. A főszereplők megjelenése – Cso-cso-szán modernebb szabású öltözetei ellenére is – tradicionálisnak mondható, míg a mellékszereplők vagy Yamadori kísérete egyértelműen a modern vonalat képviselik. Szintén modern megoldás Szuzuki és a kar filcből vagy habszivacsból készült paróka-imitációja.

Szuzuki és Cso-cso-szán: Wiedemann Bernadett és Rost Andrea (fotó: Kaiser Ottó)

Szuzuki és Cso-cso-szán: Wiedemann Bernadett és Rost Andrea (fotó: Kaiser Ottó)

A vegyes összhatás központi eleme a forgószínpad. Szendrényi Éva saját operaházi Turandotjának palotaemelvényét alakította át japán házzá. Így függőlegesen is tagolta a játékteret: a kintről érkezések, bevonulások a felső szintről történnek, míg a házon belüli elő- és eltűnések a shosi (shoji – japán tolóajtó) rejtekéből. A forgószínpad alapja a japán zászló felkelő napkorongja, rajta egy modern japánkert jelzett elemei: vízzel teli tavacska, egy-két növény, híd, ösvény s maga a ház. Minden együtt, a megszokottól eltérő konstellációban. S ha már a japán zászlót említettük: természetesen amerikai is van. Az előzetes látványterv bátrabb újításokat ígért; végül a felhőkarcolók és cseresznyevirágok kirajzolta kettősség elmaradt. A rendezés, a díszletek és jelmezek teremtette látványvilág és a színészi játék a darab vége felé mégiscsak teremt katartikusan szép pillanatokat, de ezzel jelzi is a kiaknázatlan lehetőségek fájó hiányát. A színpad forgása, a falak és ajtók papiruszborításán átszűrődő fények játéka megteremti a Zümmögőkórus alatti várakozás poézisét, s megoldja a harmadik felvonás hosszú előjátékának problémáját: így az éj leszálltának és a napfelkelte stációinak átélése szünet nélkül sem válik fárasztóvá. Erőteljes a finálé is, amikor Anger Ferenc mindezeket az elemeket beveti a fájdalmas sorsú szerelmesek utolsó találkozásának megjelenítéséhez. Kár, hogy a többi nagyjelenet és a jellemek kibontására nem volt elég invenciója a rendezőnek.

Szuzuki és Cso-cso-szán: Wiedemann Bernadett és Rost Andrea (fotó: Kaiser Ottó)

Szuzuki és Cso-cso-szán: Wiedemann Bernadett és Rost Andrea (fotó: Kaiser Ottó)

Talán egyetlen kivétel a gyermek – és itt visszatérek az írásom eleji ígérethez. Egy Pillangó-előadáson általában elég, ha egy gyermek bejön, cuki, és már potyognak is a könnyek. Ez persze most is működött, mégis valamiféle elidegenítő szándékot éreztem: mintha kifejezetten undokra vette volna a rendező a kisfiú figuráját, ha lehet ilyet mondani gyermekről. Erre a Cseresznyevirág-kettős során figyeltem fel: Cso-cso-szán eufórikus boldogságban szórja tele a házat a kert legszebb virágaival. Általában a kisfiú is segít édesanyjának, ám ebben az előadásban kifejezetten undokul viselkedett: rendre a tóba dobta az egy kupacba összefogott szirmokat. Talán apja jellemét örökölte? Csak akkor ez az apai részről nem volt kidolgozva. Vagy épp fordítva: unta már az évek óta tartó apakultuszt egy soha meg nem jelent alak iránt, s most sem akart szembesülni vele? Féltette anyjával való kapcsolatát a számára idegen betolakodótól? Még megpróbálom megfejteni a rendezői szándékot. És a kivitelezés felemásságának okát.

Zárójelenet (fotó: Kaiser Ottó)

Zárójelenet (fotó: Kaiser Ottó)

Mindent összegezve értékes, szép pillanatokban gazdag előadást láthattunk. Zeneileg sokszor világszínvonalú, de mindvégig tisztességes, vállalható produkció született. A zenei irányítás Héja Domonkos kezében volt, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát elsősorban a hatásosság irányában dirigálta, remek drámai tetőpontokkal, szépen megszólaltatott intermezzóval és ihletett Zümmögőkórussal (a Magyar Állami Operaház Énekkara, karigazgató: Szabó Sipos Máté).

Szerencsére a technikai gyengélkedés a feliratozón és egy-két pislákoló, majd kihunyó izzón kívül mást nem érintett, így mindvégig ideális hangzást biztosítottak a mikroportok. Nyilván más a hallható eredmény, mint a kőszínházi, technikai segítség nélküli. De egy előadást az adott körülmények között kell értékelni, s ez itt és most meggyőző volt: a Budapesti Nyári Fesztivál 2013 keretében, a 75 éves Margitszigeti Szabadtéri Színpad ünnepi évadában bemutatott Pillangókisasszony szép zenei-színházi élményt nyújtott a jelenlévőknek. Köztük nekem is, aki hazatérve is még sokáig elmélkedtem a látottakon-hallottakon, az álom nem tudott szememre „szállni még sokáig, / szinte a pirosló hajnal hasadtáig”.

Fotók: Kaiser Ottó / Szabad Tér Színház

* A hivatkozott oldalon látható látványterv nem a Budapesti Nyári Fesztivál hivatalos látványterve

Hasonló bejegyzések