Magyar táj külföldi ecsettel I.

2016. november 17.

Kodály Zoltán: Székely fonó – FÜLÖP KÁROLY írása a Magyar Állami Operaház október 12-i előadásáról

A Kérő: Haja Zsolt (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

A Kérő: Haja Zsolt (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

A 60. évfordulóhoz közeledvén a Magyar Állami Operaház nagyszabású programsorozattal készült az 1956-os forradalmi események ünnepi megidézésére. Bár Kodály Székely fonójának új bemutatója nem szerepel az évfordulóra létrehozott Emlékbizottság által támogatott programok sorában, így a kiadott reprezentatív műsorfüzetben sem, az előadást nyugodtan tekinthetjük az ünnepre való felkészülés kezdetének. Mondom ezt egyrészt a lengyel rendező, Michaƚ Znaniecki, valamint a rendezőnek meglehetősen melankolikus, hangsúlyozottan a halál tematikájához illesztett koncepciója, másrészt a lengyel-magyar történelmi-kulturális kapcsolódások – és éppen az ’56-os történések – okán. Az október 21-ei premier, Einojuhani Rautavaara A bánya és Varga Judit Szerelem című operájának ősbemutatója viszont egyértelműen az ünnepi programsorozat kiemelt eseménye, kuriózum, s talán A bánya esetében megkockáztatható: szenzáció is.

Mindkét bemutató magyar sorskérdéseket vizsgál, mindkettő külföldi rendező szemével, látásmódjában. A Székely fonót rendezőként Michaƚ Znaniecki jegyzi, akinek első operaházi munkáját, Gounod Faustját nem igazán szerettem, bár kétségkívül el kellett ismernem a koncepció alapos átgondoltságát, kidolgozottságát.

Znaniecki gondolkodó művész, alaposan a művek mélyére néz, s nem is marad hatástalan, amit ott lát, amit abból láttat.

A Faust sem hagyott hidegen: a közönséget igencsak megosztó előadás született.

A Szomszédasszony és a Fiatal legény: Wiedemann Bernadett és Ujvári Gergely (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

A Szomszédasszony és a Fiatal legény: Wiedemann Bernadett és Ujvári Gergely (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Most még kényesebb a talaj: a magyar nép hagyományait, kultúrkincsét, a Kodály által rögzített és daljátékban a legmagasabb művészi fokra emelt népdalkincset viszi színpadra – külsős szemlélőként, a magyar lélek bensőséges vonzalma, nosztalgikus kötődése, szerethető elfogultsága nélkül, ahogy ő maga fogalmaz: egyfajta „ártatlansággal”. Teszi mindezt nagy tisztelettel, érdeklődéssel, tudós munkával. Amit látunk: megint vitatható, vitatják is. A Fausttal szemben – engem – most meggyőzött.

„Se nem székely, se nem fonó” – írták egy helyütt, s talán ez igaz is lehet: valamiféle térbeli időtlenség jellemzi a színpadi megjelenítést. A rendező úgy ábrázolja a székely falu fonójában játszódó életképet, hogy egyszerre alkalmaz egyetemes és magyar szimbólumokat; a laza eseménysort az emberi élet nagy fordulóiként értelmezi a természet, az évszakok állandó körforgásának kontextusában. A díszlet gigantikus csarnokában, ha úgy tetszik: a fonóban, egész életünk lejátszódik. A csarnok közepén ház (ház a házban, színpad a színpadon): a Háziasszony búcsúzik haldokló párjától, gyermeke apjától.

A cselekmény ezek után a gyász időszakából visszatekintve mutatja be az asszony életének sorsfordulóit: a lánykaságot, a leánykérést, a házasságkötést, gyermekének megszületését, majd a társ elvesztését, végül az asszony halálát, akit ezúttal lánya sirat el.

A boldog ifjúság színes, mozgalmas tablókban jelenik meg (koreográfia: Juhász Zsolt, km.: a Duna Művészegyüttes táncosai), az A csitári hegyek alatt téli képe lenyűgözően szép. A stilizált jelmezek sokfélesége, ötletesen sokrétű kidolgozottsága minden képben harmonikusan egyesül a díszlettel (díszlet: Luigi Scoglio, jelmez: Magdalena Dąbrowska).

A Háziasszony: Schöck Atala (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

A Háziasszony: Schöck Atala (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Az egyes népdalok szövegén azonban olykor megcsikordul Znaniecki koncepciója. Talán indokolatlanul is nagy hangsúlyt kap víziójában a halál, talán túlságosan szomorú lett ez a , de engem nagyon megérintett. (Jövőre is látni szeretném – legközelebb sajnos csak májusban játsszák.) Túlságosan szomorú előadás? Így látja Znaniecki… Túlságosan szomorú a magyar? Lehet, hogy ilyennek látszunk egy külföldi szemében? Egy biztos: történelmi múltunkban sok a gyász, az elveszett remény. Lehet, hogy ez érződik népdalaink melankóliájából? Az est azonban örömteli képpel zárul: a mennyben az egymásnak teremtettek újra egymáséi lesznek, mindenki boldogan énekel a finálé angyali kórusában, színes forgatagában. Hibái ellenére is megragadott ez a Székely fonó, azzal a megszorítással is, hogy a korábbi, Csikós Attila pompázatos díszleteiben megálmodott előadás látvány szempontjából számomra etalon; máig emlékszem a rengeteg fa illatára, ami a függöny felgördültekor árasztotta el a nézőteret, különleges atmoszférát teremtve az akkori előadásnak. A mostani produkció modernebb vonalvezetésű, másképpen látványos, másképpen hatásos.

A zenei megvalósítás Kocsár Balázs karmester vezénylésére épül.

Zenekara temperamantumos, mindvégig intenzíven játszik, katartikus pillanatokban bőven részesíti a hallgatót.

Azonban sokszor túlságosan hangos, még a legjobb énekeseket is fedi, pláne akkor, amikor a díszlet szobajelenetében énekelnek. Így például az egyébként szépen éneklő Haja Zsolt (Kérő) haldoklásából („Elmegyek, elmegyek…” szinte semmi sem hallatszik. Az énekes igazából csak a záróképben mutathatja meg méltón művészi kvalitásait. Wiedemann Bernadettben szokás szerint bízhatunk, Szomszédasszonyként mind vokálisan, mind színészileg természetes könnyedséggel teremti meg a figurát és az adott szituációt bármelyik jelenetben. A fiatal pár, a Háziasszony és párja ifjúkori alteregójaként Rácz Rita és Ujvári Gergely lépett fel látható igyekezettel, még fejleszthető karakter- és vokális ábrázolással.

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Akiért érdemes volt elővenni a Székely fonót, az egyértelműen Schöck Atala.

Pályája legjobb időszakát éli, erőteljes drámát teremt a Háziasszony sorsának kibontásában; kiemelten és koncentráltan az előadásának egyik csúcspontját jelentő Rossz feleség balladájában.

Színészi kvalitásához perfekt és kifejező vokális megvalósítás társul, mielőbb hanglemez-felvételért kiált!

Kodály műfajilag nehezen meghatározható életképeihez (daljátékához) előhangként társult az estén Pál István Szalonna és Bandájának népzenei összeállítása. A vokális és hangszeres tolmácsolású népdalcsokor a Székely fonó zenei világához kapcsolható művekből tájegységenkénti bontásban hangzott el. Az összeállítás végén a zenekar vezetője közös éneklésre hívta a közönséget: A csitári hegyek alatt. Felemelő, de elgondolkodtató percek voltak ezek: Kodály országában – ahogy szokták mondani – az első strófát még csak-csak elénekelte a fél ház, de a másodikat már alig néhány fő. Akkor mit is kérünk számon a lengyel rendezőn?

(Folytatjuk)

Fotók: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések