Äneas Humm dalestje a Régi Zeneakadémián, szeptember 17-én. KONDOR KATA írása
Kritikus legyen a talpán, aki szemernyi csodálkozást nem érez, ha egy mindössze huszonegy éves énekes magyarországi bemutatkozó koncertjéről hall, különösen, ha baritonról van szó, akinek a műsorában néhány igen kényes Mahler-darab is szerepel. Ugyanakkor ki hagyná ki a lehetőséget, hogy ily korán felfedezhesse a jövő esetleges nagy énekesét? Így természetesen én is nagy érdeklődéssel jelentem meg Äneas Humm dalestjén.
Annyit rögtön előrebocsáthatok: nem csalódtam. A koncert nem idézte azokat a kínos pillanatokat, amelyeket egy-egy fiatal előadó túl korai szereplése okoz, ebben az esetben „talán majd egyszer” típusú kitételek nélkül is örömünket lelhettük a produkcióban. Amiben természetesen a művész kiváló adottságai is szerepet játszottak: hangja a korához képest érett, kellemesen sötét színű, mélységei biztonságosak. Ráadásul a vivőerőre sem lehet panaszunk: az énekes szemlátomást fiatalos lelkesedéssel próbálgatja hangja határait, a forték néha már a terem és a dalest műfajának kereteit feszegették. Bár a nagy hangerő időnként baritonja kellemetlen kiélesedését is magával hozta, az előadó azt is bebizonyította, hogy képes szépen lekerekíteni a hangokat, puha pianói pedig igazi élményt jelentettek.
Az adottságokon túl megfelelő technikai megalapozottságról is árulkodtak a szépen végigvezetett tartott hangok, melyek sosem ürültek ki, és nem is veszítettek zenei minőségükből. Bár nem minden dallamív sikerül tökéletesre, a fiatal énekes intelligensen képes ezeket a hiányosságait művészi kifejezéssel elfedni; sokszor beszédszerű természetessége illik a műfajhoz, a kisméretű koncertteremben szinte mindannyian úgy érezhettük, személyesen nekünk magyarázza a dalok világát. Színészi eszközeit azonban jó arányérzékkel osztja be, a dalok karakterétől függ, mennyit adagol belőlük, így elkerülvén a túljátszás hibáját.
A koncert első részében Richard Strauss, Mahler és Othmar Schoeck művei szerepeltek. Nehéz program, ám az eredmény igazolta a kiválasztás jogosságát. Äneas Humm rendelkezett kellő mondanivalóval a darabokról, és elismerésre méltó volt az az egyszerűség, mesterkéletlenség, amivel a műveket megközelítette. Legszélsőségesebben a Mahler-blokk sikerült: miközben itt mutatkoztak meg legerőteljesebben a művész technikai korlátai, a legemelkedettebb pillanatokat is itt élhettük át – különösen az Urlicht című dal hagyott mély benyomást maga után. Az elmélyült művészi megformálás okára is fény derült: az egyes komponisták dalcsokrai között elhangzó összekötőszövegekben az énekes nagyfokú tudatosságról tett tanúbizonyságot, a szerzők és a művelődéstörténeti háttér alapos ismerete mellett kiderült róla, hogy a közönségnevelés és a koncertéletet színesítésének szándéka is vezeti.
Az igényesen előadott első rész után a koncert második fele igazi meglepetést okozott. Alban Berg dalaiban Äneas Humm mintha egy szinttel feljebb lépett volna, hangja még kiegyenlítettebben szólt, technikai eszközeit magabiztosan használta, több színt volt képes megmutatni. A koncert utolsó blokkjában Viktor Ullmann-művek következtek: ezek modern, gyakran groteszk világában az énekes azonban a korábbiakhoz hasonló otthonossággal mozgott. Egészen meglepő, hogy fiatal kora ellenére mennyi érzéshez, hangulathoz tudja már a kulcsot. A közönséggel való kommunikáció ezúttal is kiválóan működött, így az est végére kiváló atmoszférát sikerült teremteni.
Ebben természetesen szerepe volt a nagyszerű zongorakísérőnek is, mivel Polgár Judit egyenrangú partnerként vett részt a dalok interpretálásában. A két művész között már a koncert első részében is remek összhang uralkodott – ami nem csoda, hiszen gyakran dolgoznak együtt –, a második részben azonban nem csupán precíz együttmuzsikálásuk tűnt ki, hanem érezhetően műértelmezésük is kiválóan illett egymáshoz. Mintha egymás egy-egy mondatát fejeznék be, úgy vitték tovább a másik által megkezdett gondolati vagy hangulati megoldásokat.
A ráadásban a fiatal énekes egy magyar nyelvű dallal is megörvendeztette a közönséget: az Elindultam szép hazámból édes-bús világa, majd egy újabb Schoeck-mű, a Nachklang álomszerűsége méltó koronája lett az estének. Elmondhatjuk, hogy Äneas Humm magasra tette a lécet, de sikerrel megugrotta azt. Érdeklődéssel várjuk, hogy újra halljunk róla.
Fotó: aeneas-humm.ch