Vincenzo Bellini: Norma – koncertszerű előadás a Művészetek Palotájában, 2009. november 16. Edita Gruberová vendégfellépéséről BÓKA GÁBOR írt kritikát
Koncertszerű operaelőadást ígért a Művészetek Palotája november 16-ra – mégis inkább gálaesten éreztem magam. Vincenzo Bellini legnépszerűbb operája, a Norma előadását nem csak a színpadi látvány: díszlet, jelmezek és rendezés hiánya zökkentette ki minduntalan a drámai folyamatból, s nem is a közönség sűrű és heves tetszésnyilvánítása okozott problémát – utóbbi nemhogy gond lenne, de az olasz opera szerves tartozéka, s mint ilyen, jelenléte üdvözlendő. Inkább a tapsra való előadói reakciók voltak elidegenítő hatásúak: a karmester minduntalan lepattant a pulpitusról, és minden egyes szám után meghajolt a szólistákkal kézen fogva. Egyáltalán: a számok közti sok meghajlás mintha azt sugallta volna: az előadók nem színházat akarnak teremteni a koncertpódiumon, csupán énekelni szeretnének – igaz, azt a lehető legmagasabb színvonalon. Persze lehet, hogy csak kínomban ragadok meg ilyen jelentéktelen apróságot, hogy meg tudjam magyarázni, miért nem okozott ez az amúgy igen magas színvonalú, s egyáltalán nem mellesleg napjaink egyik legnagyobb énekesnőjét foglalkoztató előadás igazi drámai élményt – szemben például a 2003-as Erkel színházi előadással, ahol pedig a színpad nemhogy segítette volna, de egyenesen hátráltatta a drámaiság létrejöttét. Csak elkoptatott frázisokat puffogtathatnánk a művészi hatáskeltés kiszámíthatatlan voltáról, no meg arról, hogy a kritikus is lehet indiszponált, nem csak az előadó – ehelyett csak leszögezem a tényt: a produkció inkább volt szép zeneszámok láncolata, mintsem zenedráma, s nem sokat tett azért, hogy eloszlassa azt a (meggyőződésem szerint) téves előítéletet, miszerint Bellini gyönyörű dallamai nélkülözik a drámai vénát.
Mindezt persze a karmester, Oliver von Dohnányi nyakába is varrhatnánk – de nem lenne teljesen igazunk. Ugyanis amit pár nappal korábban, a Vita című fércmű szegedi előadása közben még csak sejthettünk, most bizonyossá vált: Dohnányi valóban kiváló operakarmester, az egyes számokon belül nagyszerűen ragad meg tempókat és karaktereket, vezénylése sosem nélkülözi a szenvedélyt, ám arra is odafigyel, hogy az sose váljon túlfűtötté, s ne szabdalja szét a világos zenei formákat. A Szlovák Filharmónia Zenekarát is klasszisokkal jobb teljesítményre sarkallta, mint ahogy ugyanezen testület a négy évvel ezelőtti Robert Devereux-előadáson játszott. Bár az együttes hangzásminősége nem mérhető össze a nagy nyugati zenekarokéval, vagy akár legjobb hazai együtteseinkével (az összhangzás kevéssé karaktergazdag, inkább egyenletesen szürke benyomást kelt), az egyes szólamok most összeszedetten, kevés hibával játszottak – a bakikat, elsősorban elkent futamok képében, a vonósszekció követte el túlnyomó részt, ellenben kifejezetten kellemes élmény volt a rezek játéka. Ám mindezen pozitívumok mellett sem hallgathatjuk el, hogy a gála-jelleg mellett a hangzásból is hiányzott valami, amit jobb híján autenticitásnak nevezhetnénk. A XIX. századi olasz operában vannak bizonyos zenekari színei, melyek kikeverése nem elengedhetetlen ugyan a darabok élményszerű megszólaltatásához, de sokkal járulhatnak hozzá a teljességhez. Ilyen például a banda-effektus, a színpadi fúvószene ideális esetben a zenekarétól karakteresen elkülönülő hangzása, amit ezen az előadáson hiába vártunk: a kiváló fúvósok a zenekarban, annak színeitől, karakterétől semmiben sem különbözve játszották a többször megszólaló színpadi zenét – hatásosan, de nem hitelesen. S noha nem ildomos, hogy Gardelli harminc évvel ezelőtti Norma-betanítását, vagy a Muti 2001-es koncertjén ráadásként eljátszott Norma-nyitányt emlegessem az autenticitás példájaként, mégis azt kell mondanom: ha ugyan csak kivételes alkalmakkor, de mégis megszólalhatott Budapesten így is a Norma zenekari letétje, úgy a mostani produkciót nem értékelhetjük kiemelkedőnek és anyanyelvi természetességűnek, csak szolid, jó színvonalú muzsikálásnak.
Az énekesekről – egy kivételtől eltekintve – nem sokat mondhatunk: a zenekarhoz hasonlóan szolid színvonalon tették a dolgukat; profán metaforával élve a körítés szerepét játszották a főfogás mellett. Hangi adottságait tekintve a Pollionét éneklő Aquiles Machado hivatott a legtöbbre: kellemes, sötét, baritonális színű spinto tenor, a belcanto-szerephez kellő hajlékonysággal. Magasságai viszont befulladnak, érezhetően csak erőltetés árán szólalnak meg, és akkor sem szép színnel és kellő időtartamban. Az adottság (képzettség?) hiányosságait a tenorista kulturált szólamformálással igyekezett leplezni, jórészt sikerrel. Carmen Oprisanut már hallhattuk Budapesten tizenegy évvel korábban, szintén a mostani címszereplő partnereként; ahogy akkor, úgy most sem tett különösebben mély benyomást. Valószínűleg nem is a kevéssé jellegzetes hanganyag vagy a belcanto-stílushoz túlzottnak tűnő vibrátó okozza hiányérzetünket, sokkal inkább az átütő egyéniség hiánya: ha Norma és Adalgisa párharca nem egyenlő felek közti küzdelem, úgy az egész opera értelme kérdőjeleződik meg. Ez a korrekt, de vérszegény Adalgisa tovább erősítette bennünk a koncertszerűség érzetét: itt tényleg szó sem volt drámáról, csupán szép dallamokról. Peter Mikulášt sokféle szerepben hallhattuk már magyar színpadon. Míg másfél éve Gremin hercegként egyetlen áriába tudott sűríteni egy egész emberi sorsot, addig most Oroveso kevéssé egyénített, de a konvenciók mentén mégis pontosan karakterizált szerepével alig tudott mit kezdeni – az eredmény itt is korrekt, de unalmas alakítás. Kisebb szerepekben Gémes Katalint és Kiss Pétert hallhattuk, a kórus teendőit az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar látta el igen meggyőzően.
A főfogás, az est szenzációja természetesen Edita Gruberová szereplése volt, s ha eddigi sorainkból némi fanyalgást érzett volna az olvasó az előadás egészére vonatkozóan, úgy sietek leszögezni: ez a tény minden eddigi bírálatot felülíró pozitívum. Nem mintha Gruberová Normáján nem lehetne fogást találni. A vokalitás természetesen lefegyverző, és nem csak az énekesnő (illetlen módon sok fórumon közzétett) életkorához viszonyítva, hanem abszolútértéken is. Az idő múlásáról mindössze néhány exponált magasság a korábbiaknál rövidebb kitartása árulkodik, ám ezzel együtt kétséges, hogy ez a szólam valaha is megszólalt-e hazánkban ilyen kidolgozottsággal, árnyaltsággal, gazdagsággal. Gruberová párját ritkító alapossággal értelmezi a Bellini által leírtakat: minden egyes zenei gondolatra reagál, minden érzelmi változáshoz társít egy jellegzetes vokális gesztust. Egyesek ezt túlrészletezésnek tartják; magam inkább úgy látom, a már Bartolinál is megcsodált affektus–effektus párokat egymás mellé rendelő éneklésmóddal állunk szemben – vagyis Gruberová nem a teljes drámai folyamat átélésére, hanem az egyes érzelmi stációk illusztrálására helyezi a hangsúlyt. Ez rádöbbenti a hallgatót, hogy voltaképpen a Norma sem egyéb, mint opera seria; az olasz barokk hagyomány nem szakadt meg egyik pillanatról a másikra, hanem folyamatosan változott át belcanto-stílussá, hogy aztán ennek követőjévé váljon Verdi. Másrészt mivel a XXI. században Bellinit is hajlamosak vagyunk Verdihez és Puccinihoz szokott füllel hallgatni, s nehezen tudunk elvonatkoztatni attól, hogy a Norma címszerepét is a későbbi repertoáron edződött, súlyosabb hangokkal szoktuk meg, tagadhatatlanul bizonyos hiányérzetet okoz Gruberová könnyű és világos koloratúrszopránja, melynek minősége és kifejező ereje önmagában véve kikezdhetetlen – ám hogy kinek mennyire tetszik ez a hang Norma szerepében, az már ízlés dolga. Magam az előadás nagy részét a fent említett okokból rácsodálkozások sorozataként éltem meg: ezt is lehet, így is lehet. Ugyanakkor az igazán nagy, katartikus pillanatot hiába vártam ezen az estén: ha szerep és énekes egymásra is talált, a találkozó számomra nem járt revelációval, csak kulináris élvezettel szolgált.
Az egész produkció mindamellett dicséretet érdemel, s nem csak a szép momentumok sorozatáért, no meg a Gruberovával való újabb találkozás lehetőségéért, de azért is, mert végre olyan darabot választott a Művészetek Palotája, mely egy ideje nem szerepel az Operaház repertoárján, s előadása így valóban hiánypótló volt.