Az Óbudai Danubia Zenekar Händel-estje a BMC-ben. KONDOR KATA írása a január 26-i koncertről
Az utóbbi időben népszerűvé váltak a beszélgetős-ismeretterjesztő koncertek, a különböző zenei szervezetek vezetői hamar meglátták a lehetőséget, hogy az eredetileg az új közönségréteg kinevelésére létrehozott műfaj a komolyzenéhez ismerethiányból adódóan kissé óvatosan közeledő felnőttek megnyerésére is alkalmas lehet – no meg persze azokéra, akik egyszerűen csak szeretnek új dolgokat megtudni. Az Óbudai Danubia Zenekar évek óta hirdet meg tematikus sorozatokat a BMC-ben, melyek során Eckhardt Gábor zenetörténész kalauzolja végig a hallgatóságot a művek keletkezéstörténetén, és hívja fel a figyelmet fontosabb jellemzőikre. A koncertekre érdemes az operakedvelőknek is odafigyelniük, hiszen a műsorról általában az adott szerző vagy korszak színpadi művei sem hiányoznak, sőt – mint ebben az esetben is – gyakran remek előadók tolmácsolásában hallhatja őket a közönség.
A népszerűség azonban nem jelenti azt, hogy a beszélgetős koncert könnyen művelhető műfaj lenne, szöveg és zene aránya mellett a megfelelő stílus eltalálása sem egyszerű feladat. A házigazda és a szervezők dicséretére legyen mondva, hogy míg alapvetően zenei érdeklődésből érkezve kissé hosszasnak tartottam az első szám előtti ismertető miatti várakozást, a későbbiekben a zenék közé szúrt magyarázatok érdekességükből – és persze megfelelő terjedelmükből – adódóan még változatosabbá is tették a koncertet. Csupán egyetlen apróságot rónék fel: rendkívül önhitt korunkban nem tartom szerencsésnek, ha bármilyen művészi produktumot az „unalmas” jelzővel illetnek.
Az emberek amúgy is hajlamosak a szubjektív ízlést és a mű interszubjektív értékét összekeverni, nem helyes őket arra biztatni, hogy saját véleményüket abszolút igazságnak kiáltsák ki.
Inkább arra volna jó rávenni őket, hogy a művek alapos megismerése és gondos mérlegelés után akarjanak csak valamilyen messzebbre mutató megállapítást megfogalmazni róluk.
Az est igazi élményét azért természetesen a zene jelentette: bár az Óbudai Danubia Zenekar elsődlegesen nem barokk játékáról híres, öröm hallani, hogy tisztességgel – néha pedig még annál is jobban – helyt állnak. Karakteres játékuk, könnyedségük, stílusérzékük mind igen szép pillanatokat szerzett, és afelől se lehet kétségünk, hogy az ilyen tapasztalatokat (ennyi barokk koncert után mégsem nevezhetjük őket kirándulásoknak) a zenekar további koncertjein is kamatoztatni tudja.
Művészeti vezetőjük, az ezúttal is pódiumra lépő Hámori Máté tehát éppoly tudatosságot mutat a háttérmunkálatokat illetően, mint dirigensként,
és az együttes különösen sokszínű és lebilincselő műsora mellett a jelenlegi produkció értékéhez ez is hozzájárult. A második részben, az oratóriumokban jutottak a zenekarnak az igazán izgalmas feladatot igénylő hangszeres részletek, melyeket nem csupán technikai precizitással, de sokszínűen és kifejezően szólaltattak meg.
Az énekes számokhoz egy igazi nagyágyút, az évet örvendetesen sok és változatos hazai koncerttel kezdő Baráth Emőkét sikerült megnyerni. A fiatal énekesnő a barokk muzsika terén már minden kétséget kizárólag a nemzetközi élvonalba tartozik, újabb és újabb, magas presztízsű koncertjeit látva csak kapkodni tudjuk a fejünket. Ez alkalommal is az ő közreműködése tette az élvezetes koncertet kivételes élménnyé, hiszen nem pusztán szép hangon és magas szintű technikai profizmussal szólaltatta meg az áriákat, ahogyan azt már megszokhattuk tőle.
Nála a szépség sosem önmagáért való hangcsillogtatás, inkább tolmácsként közvetíti a zenei mondanivalót, és erősíti a muzsika hatásmechanizmusát.
Vegyük csak példának a jól ismert áriát a Rinaldo című operából! A mű csendes szomorúsága és az ezzel összhangban álló egyszerű dallamvezetése igencsak nehéz döntés elé állítja az előadót, hogy ez a bensőséges fájdalom mennyi és milyen díszítést enged meg a visszatérésben. Hallhattuk azonban ezen az esten, hogy az ellentmondás csak látszólagos, egy a barokkhoz jól értő előadó nem fölösleges cifraságokat aggat a dallamra, hanem annak hangulatába tökéletesen illeszkedő, adott esetben akár elcsendesedést, lemondást kifejező fordulatot illeszt hozzá. Vagy nézzük az első rész zárószámát, Alcina áriáját! A lassú részben a gyönyörűen végigvezetett frázisok tartott hangjai és megszakadásai mind a főszereplőnő lelki vívódásainak egy-egy stációját mutatták meg. Theodora áriájában épp ellenkezőleg, az abszolút egyszerűség uralkodott, a „szép” megoldások helyett egyfajta puritánság hordozta a művészi mondanivalót, ám ettől az adott részlet egy cseppet sem lett kevésbé lebilincselő.
Az est végére jóformán teljesen elfelejtettük, hogy eredetileg ismeretterjesztő koncertre érkeztünk, mert való igaz, hogy megtudtunk ezt-azt Händelről, az operáiról, az oratórium műfajának keletkezéséről, de ennél sokkal több történt: hamisítatlan, művészi élvezetet okozó koncertélményben is részünk volt.
Fotó: Böröcz Balázs