Magasabb osztályban

2019. február 15.

Az Óbudai Danubia Zenekar Händel-estje a BMC-ben. KONDOR KATA írása a január 26-i koncertről

Az utóbbi időben népszerűvé váltak a beszélgetős-ismeretterjesztő koncertek, a különböző zenei szervezetek vezetői hamar meglátták a lehetőséget, hogy az eredetileg az új közönségréteg kinevelésére létrehozott műfaj a komolyzenéhez ismerethiányból adódóan kissé óvatosan közeledő felnőttek megnyerésére is alkalmas lehet – no meg persze azokéra, akik egyszerűen csak szeretnek új dolgokat megtudni. Az Óbudai Danubia Zenekar évek óta hirdet meg tematikus sorozatokat a BMC-ben, melyek során Eckhardt Gábor zenetörténész kalauzolja végig a hallgatóságot a művek keletkezéstörténetén, és hívja fel a figyelmet fontosabb jellemzőikre. A koncertekre érdemes az operakedvelőknek is odafigyelniük, hiszen a műsorról általában az adott szerző vagy korszak színpadi művei sem hiányoznak, sőt – mint ebben az esetben is – gyakran remek előadók tolmácsolásában hallhatja őket a közönség.

A népszerűség azonban nem jelenti azt, hogy a beszélgetős koncert könnyen művelhető műfaj lenne, szöveg és zene aránya mellett a megfelelő stílus eltalálása sem egyszerű feladat. A házigazda és a szervezők dicséretére legyen mondva, hogy míg alapvetően zenei érdeklődésből érkezve kissé hosszasnak tartottam az első szám előtti ismertető miatti várakozást, a későbbiekben a zenék közé szúrt magyarázatok érdekességükből – és persze megfelelő terjedelmükből – adódóan még változatosabbá is tették a koncertet. Csupán egyetlen apróságot rónék fel: rendkívül önhitt korunkban nem tartom szerencsésnek, ha bármilyen művészi produktumot az „unalmas” jelzővel illetnek.

Az emberek amúgy is hajlamosak a szubjektív ízlést és a mű interszubjektív értékét összekeverni, nem helyes őket arra biztatni, hogy saját véleményüket abszolút igazságnak kiáltsák ki.

Inkább arra volna jó rávenni őket, hogy a művek alapos megismerése és gondos mérlegelés után akarjanak csak valamilyen messzebbre mutató megállapítást megfogalmazni róluk.

Az est igazi élményét azért természetesen a zene jelentette: bár az Óbudai Danubia Zenekar elsődlegesen nem barokk játékáról híres, öröm hallani, hogy tisztességgel – néha pedig még annál is jobban – helyt állnak. Karakteres játékuk, könnyedségük, stílusérzékük mind igen szép pillanatokat szerzett, és afelől se lehet kétségünk, hogy az ilyen tapasztalatokat (ennyi barokk koncert után mégsem nevezhetjük őket kirándulásoknak) a zenekar további koncertjein is kamatoztatni tudja.

Művészeti vezetőjük, az ezúttal is pódiumra lépő Hámori Máté tehát éppoly tudatosságot mutat a háttérmunkálatokat illetően, mint dirigensként,

és az együttes különösen sokszínű és lebilincselő műsora mellett a jelenlegi produkció értékéhez ez is hozzájárult. A második részben, az oratóriumokban jutottak a zenekarnak az igazán izgalmas feladatot igénylő hangszeres részletek, melyeket nem csupán technikai precizitással, de sokszínűen és kifejezően szólaltattak meg.

Baráth Emőke (fotó: Böröcz Balázs)

Az énekes számokhoz egy igazi nagyágyút, az évet örvendetesen sok és változatos hazai koncerttel kezdő Baráth Emőkét sikerült megnyerni. A fiatal énekesnő a barokk muzsika terén már minden kétséget kizárólag a nemzetközi élvonalba tartozik, újabb és újabb, magas presztízsű koncertjeit látva csak kapkodni tudjuk a fejünket. Ez alkalommal is az ő közreműködése tette az élvezetes koncertet kivételes élménnyé, hiszen nem pusztán szép hangon és magas szintű technikai profizmussal szólaltatta meg az áriákat, ahogyan azt már megszokhattuk tőle.

Nála a szépség sosem önmagáért való hangcsillogtatás, inkább tolmácsként közvetíti a zenei mondanivalót, és erősíti a muzsika hatásmechanizmusát.

Vegyük csak példának a jól ismert áriát a Rinaldo című operából! A mű csendes szomorúsága és az ezzel összhangban álló egyszerű dallamvezetése igencsak nehéz döntés elé állítja az előadót, hogy ez a bensőséges fájdalom mennyi és milyen díszítést enged meg a visszatérésben. Hallhattuk azonban ezen az esten, hogy az ellentmondás csak látszólagos, egy a barokkhoz jól értő előadó nem fölösleges cifraságokat aggat a dallamra, hanem annak hangulatába tökéletesen illeszkedő, adott esetben akár elcsendesedést, lemondást kifejező fordulatot illeszt hozzá. Vagy nézzük az első rész zárószámát, Alcina áriáját! A lassú részben a gyönyörűen végigvezetett frázisok tartott hangjai és megszakadásai mind a főszereplőnő lelki vívódásainak egy-egy stációját mutatták meg. Theodora áriájában épp ellenkezőleg, az abszolút egyszerűség uralkodott, a „szép” megoldások helyett egyfajta puritánság hordozta a művészi mondanivalót, ám ettől az adott részlet egy cseppet sem lett kevésbé lebilincselő.

Az est végére jóformán teljesen elfelejtettük, hogy eredetileg ismeretterjesztő koncertre érkeztünk, mert való igaz, hogy megtudtunk ezt-azt Händelről, az operáiról, az oratórium műfajának keletkezéséről, de ennél sokkal több történt: hamisítatlan, művészi élvezetet okozó koncertélményben is részünk volt.

Fotó: Böröcz Balázs

Hasonló bejegyzések