Maga az élet

Johann Adolph Hasse: Artaserse – a Theaterakademie August Everding előadása a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. KONDOR KATA írása az április 22-i előadásról

Wilhelmine von Bayreuth: Anja Silja (fotó: Pályi Zsófia / BTF)

Érdekes volna megtudni, mennyiben befolyásolja a közönség befogadóképességét az, ha úgy tudják, a színpadon, a szemük előtt a valóság zajlik. Vajon erősebb hatást tesz ránk a színház, jobban felzaklat, ha azt gondoljuk, nem fikciót látunk, hanem az események egykor valahol, valakivel valóban megtörténtek? Hasse Artaserse című műve Kovalik Balázs és növendékeinek produkciójában ugyanis afféle dokumentumoperának mutatja magát, a bayreuthi Markgräfliches Opernhaus újranyitása alkalmából készült előadás az operaház alapítója, a bayreuthi őrgrófné, Wilhelmine (Nagy Frigyes király nővére) életének eseményeire reflektál. Ahogyan a rendező a magyarországi bemutatót megelőző interjúiban elmondta, elsősorban az érdekelte az alkotóstábot, hogy a megnyitóünnepségre kiválasztott két Hasse-opera – az Artaserse és az Ezio – történései hogyan felelnek meg az őrgrófné családi élete egyes motívumainak. Ennek következtében a produkció vázát Wilhelmine leveleinek szövege adja, amelyek közé az operáknak az adott szituációra rímelő jelenetei ékelődnek be. A zsarnok apa, a baráti önfeláldozás, a kényszerházasság tehát nem marad puszta barokkos szólam, amelyet annyi más operában hallottunk már: a korabeli dokumentumok tanúskodnak róla, hogy a porosz uralkodócsaládban, az őrgrófné ifjúkorában mindez valóban megtörtént.

Ne essünk persze abba a hibába, hogy elfeledkezünk arról: minden műalkotás fikció, köztük a színházi produkciók is, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy jelen előadás a „színház a színházban” lehetőségeivel élve (a díszlet a bayreuthi operaház váza és belső tere) többszörösen megkérdőjelezi valóság és előadás viszonyát, sőt azt is, van-e értelme egyáltalán határokat húzni a kettő között. Más elemek ugyanakkor épp az ellenkező irányba vezetnek: Kovalik Balázs bevezetője nem csupán azért fontos, mert megadja a közönségnek a produkció megértéséhez szükséges háttérismereteket, amelyekkel az valószínűleg nem rendelkezik, de azért is, mert már ekkor a valóságba ágyazottság irányába tolja el előfeltevéseinket, hozzájárulva egy felkavaró erejű, megrázó és kegyetlen előadáshoz.

Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / BTF)

Nem mintha a történet valóságos volta annak egyediségét emelné ki. A problémák egy része – családon belüli erőszak, a leánygyermek kevésbé értékes volta, a társadalmi elvárások okozta nyomás – máig sem szűnt meg, különösen húsba vágóak tehát az őrgrófné traumái. És miközben testvérének, a későbbi uralkodónak szökése, halálos ítélete, majd az ítélet végrehajtása a barát/szerető tettestárson akár egy vadromantikus regénybe is beleillene, az előadás egyik legerősebb szálát Frigyesnek a születésétől ráméretett sors elleni hiábavaló lázadása és későbbi beletörődése képezi. Bár az uralkodói kötelességek elszakították a királyt szeretett nővérétől, és csak egy fiktív világban, saját kutyáik alteregójaként találhattak újra hangot egymással, Frigyesnek az egyszerű élet iránti szüntelen vágyát jól jelzik a temetésének körülményeire adott utasításai, amelynek egyik motívumát a rendezés is beleemeli az előadásba. Szokás ugyanis a király sírjára az általa meghonosított burgonya egy-egy gumóját helyezni, és az uralkodó vívódásait megjelenítő végső ária közben a többi szereplő ily módon meg is adja neki annak az egyszerű életnek a szimbólumát, amit életében soha nem érhetett el.

Wilhelmine von Bayreuth és a Fivér: Anja Silja és Kathrin Zukowski (fotó: Pályi Zsófia / BTF)

Ha nem éreznénk pejoratívnak a kifejezést, akár divatnak is nevezhetnénk a tendenciát, hogy az elmúlt évtizedek énekesnagyságai sok évvel aktív pályafutásuk vége után is megjelennek operaelőadásokban, természetesen a korábbitól eltérő szerepkörben: ily módon naggyá növő kis szerepekben vagy nem énekcentrikus feladatkörben. Ezek a kis vendégjárások nem pusztán színesítik a produkciót, de az előadás hangsúlyait, jelentésszerkezetét is átalakíthatják. Anja Silja szereplése az Artasersében kissé rendhagyónak tekinthető, hiszen az átdolgozott darabban szinte deklaráltan ő a főszereplő, ő szólaltatja meg az őrgrófné visszaemlékezéseit, nagyrészt prózában. Az énekesnő személyiségének varázsa átitatta és különleges élménnyé tette a produkciót, és amellett, hogy színészi játékával és kiváló szövegmondásával gazdagon árnyalta Wilhelmine alakját, elismerésre méltó művészi alázatának és sokrétű szakmai tapasztalatának köszönhetően bizonyára az énekesnövendékek számára is gyümölcsöző volt az együttműködés.

A Nővér, az őrgrófné fiatalkori énje: Pauline Rinvet (fotó: Pályi Zsófia / BTF)

Az őrgrófné fiatalkori énjét megformáló Pauline Rinvet vékony, könnyű, de szép színű hanggal rendelkezik, amely mozgékonyságával és jóformán korlátok nélküli felső tartományával kiválóan alkalmas koloratúrszerepek megszólaltatására. A fiatal énekesnőnek mégsem pusztán a virtuozitása hagyott mély nyomot; sallangtalan alakítása, a lényéből sugárzó szomorúság nagyszerűen illeszkedett időskori énje érzékeny szerepformálásához. A későbbi Nagy Frigyest Kathrin Zukowski formálta meg, aki az egész produkció legkiemelkedőbb énekteljesítményét nyújtotta. A fiatal mezzoszoprán nem csupán kiváló hangi adottságokkal rendelkezik, melynek következtében fölényesen oldja meg a legnyaktörőbb áriákat is, de kiemelhetjük stílusérzékét is – úgy tűnik, mintha a barokk már a vérében volna. Vagy említhetnénk sokoldalú művészi eszköztárát, árnyalt vokális és színészi játékát, amelyek nagy reményekre jogosítanak fel a művésznő jövőbeli pályafutását illetően.

Michael Hofstetter és a Hofkapelle München (fotó: Pályi Zsófia / BTF)

Az anya szerepét éneklő Natalja Bojeva szép hanggal rendelkezik, ám egyelőre nem képes úgy felépíteni egy hosszú áriát, hogy azzal mindvégig lekösse a hallgatóság figyelmét. Az intrikus sok részszerepből összetevődő figuráját Tianji Lin formálta meg, aki így inkább csapatjátékosként, a gépezetbe illeszkedő fogaskerékként mutatkozhatott be, amely feladatkört megbízhatóan teljesítette. Michael Hofstetter és a Hofkapelle München a Fesztivál Színház igen száraz akusztikájának köszönhetően megmutathatta, milyen pregnánsan és kihegyezve tudják megszólaltatni a barokk muzsikát, miközben a karmester nagy figyelemmel kísérte az énekesnövendékeket.

A sors gonosz fintora, hogy a művészi és emberi dráma összefonódásáról más módon is bizonyságot szerezhettünk ezen az estén. Az Apa szerepét éneklő Eric Ander gyengélkedéséről már az előadás megkezdése előtt tájékoztatták a közönséget, később pedig a művész rosszulléte miatt ki is maradt egy részlet a darabból.

Már hogyne lenne valóság, amit a színpadon látunk?

Fotók: Budapesti Tavaszi Fesztivál