Maffiózók és szakszervezetisek

Giuseppe Verdi: Simon Boccanegra – Angol Nemzeti Opera, 2011. július 2. KŐRY ÁGNES londoni beszámolója

Fiesco: Brindley Sherratt (fotó: Mike Hoban)

Ígéretesen indul az Angol Nemzeti Opera felfrissített Simon Boccanegra-előadása az orosz Dmitrij Csernyakov rendezésében. Habár a XX. század második felébe és a XXI. század elejére helyezett maffiahangulatú előadás nem mondható új koncepciónak – Jonathan Miller nagy sikerű maffia-Rigolettója már az 1980-as években megjárta ezt az utat –, az opera előjátékában a gazdag arisztokrata tulajdonos Fiesco és a szakszervezeti főnök Boccanegra közötti ellentét modernnek és izgalmasnak tűnik. Sajnos Csernyakov nem vitte, nem fejlesztette tovább kezdő ötletét. Ráadásul még bonyolultabbá tette az amúgy is bonyolult cselekményt, melynek lényegét minden jelenet előtt egy színpad előtti nagy vászonra vetítik szokatlanul nagy betűkkel. Talán Csernyakov nem bízott rendezői képességeiben, és aggódott, hogy a londoni közönség nem fogja érteni a bonyolult drámát, amelyet angol nyelven és angol feliratokkal adnak elő? Az első felvonás előtti bevezető felirat szerint Amelia Grimaldi – aki valamikor hallotta Boccanegra történetét – azt képzeli, hogy ő Boccanegra és (az előjátékban meghalt) Maria leánya. Viszont a szövegköny szerint – és a folyamatos angol feliratok szerint is – Amelia valóban a huszonöt év elötti titkos frígy gyümölcse. Ha valaki Csernyakov rendezésében találkozik először az operával, az amúgy is bonyolult történet még bonyolultabbnak fog tűnni. Továbbá ha Amelia már régóta azt képzeli, hogy ő Boccanegra leánya, az izgalmas apa–leány felfedezés az első felvonás első jelenetében elveszti értelmét és drámai erejét. Csernyakovnál az opera végén Boccanegra nem iszik mérgezett italt: látszólag megőrül (vagy legalábbis lelkibeteggé válik), és természetes halált hal. Csernyakov ezzel újabb szöget ver a librettó koporsójába – eredetileg ugyanis Boccanegrát Paolo sikeresen megmérgezi.

Nyilvánvaló, hogy Csernyakov az opera minden pillantát komolyan vette. Sajnos ezt úgy bizonyította, hogy az énekesek minden mozdulatát beállította. Az eredmény az, hogy sok a túljátszás, és többször nagyon nehéz az énekesek feladata. Fiesco egyik áriáját például oldalán fekve énekli, Paolo pedig cigerattázik első áriája alatt – valódi cigarettával és valódi cigarettafüsttel. Viszont Csernyakov érdeme, hogy Boccanegra és Fiesco valóban sokkal öregebbeknek tűnnek az előjátékot követően: ezt színészi alakítással érik el, nem jelmezekkel és parókákkal.

Simon Boccanegra: Bruno Caproni (fotó: Mike Hoban)

Az olasz utcákat idéző színes díszletek izgalmasnak tűnnek az előjátékban, de sajnos ezután az egész előadás folymán csak üres szürke falakat látunk.  A Grimaldi-palota – székektől eltekintve bútor nélkül – szegénynegyednek tűnik, míg a tanácsterem csak tornaszer nélküli iskolai tornateremhez hasonlítható. Személyes okoknál fogva számomra a legizgalmasabb és legváratlanabb díszlet egy falióra a harmadik felvonásban. Hónapok óta mondom az Angol Nemzeti Operának, hogy jó volna egy falióra a színházban. Ha valakinek nincs karórája (vagy mobiltelefonja), nem tudhatja az időt az operaház előcsarnokában vagy bármelyik másik részében. Nem világos, miért, de most a Simon Boccanegra harmadik felvonásában egy tisztességes falióra jelenik meg a tanácsterem falán, és valódi időt mutat. Ezt este 9-kor vettem észre, és attól kezdve figyeltem az idő múlását. Az opera 9.30-kor fejeződött be, mint ahogy ezt lehetett látni a tanácstermi faliórán. (E szombati előadás 6.30-kor kezdődött – a hétköznapi Boccanegra-előadások 7.30-kor indulnak) A napokban írtam a vezetőségnek, és érdeklődtem az óráról. Igen, írták vissza, ez egy igazi falióra, és igazi időt mutat. De Csernyakov rendezése koprodukció a Bajor Állami Operaházzal, és a falióra is megy Münchenbe az utolsó londoni előadás után. Azt nem kérdeztem, miért mutat egy igazi falióra valódi időt a harmadik felvonásban (habár előzőleg nem). Pedig számomra ez nem nyilvánvaló.

Fiesco: Brindley Sherratt (fotó: Mike Hoban)

A díszletekhez hasonlóan a jelmezek is egysíkuak: az előjáték után többnyire feketék, időnként szürkék és időnként majdnem nevetségesek. Gabriele Adorno például csak motorbiciklis jelmezben látható, kezében mindig a biztonsági sisakkal. Amélia gót jellegű fekete ruhát visel, csak az opera legvégén jelenik meg fehér menyasszonyi jelmezben. Boccanegra az utolsó jelenetben fehér papírsisakot visel: sajnos nem tudni, miért.

Amelia és Gabriele: Rena Harms és Peter Auty (fotó: Mike Hoban)

Az Angol Nemzeti Opera hosszú éveken keresztül csak angol anyanyelvű énekeseket alkalmazott. Most viszont – talán először a társulat történetében – egy nem angolszász lépett színpadra: az olasz bariton, Bruno Caproni énekelte a Simon Boccanegra címszerepét. Viszont a társulat kezdettől fogva, és most is, angolul ad elő minden operát. Így tehát az olasz Caproni megtanulta Boccanegra szerepét angol fordításban. Szépen és jól énekelt, de nem mondhatom, hogy nagy művészegyéniségnek tűnt. Viszont az olasz énekes olasz nyelven talán elragadóbban tolmácsolná Verdi olasz hősét. Az angol basszus, Brindley Sherratt (Fiesco) nyújtotta az este legizgalmasabb énekes produkcióját. Ez nem ritka eset: többször előfordult már, hogy kifejezetten azért mentem el egy előadásra, mert Sheratt is szerepelt. Viszont ez fordítva is igaz: még sosem hallottam Sherattet rosszul énekelni, pedig több mint tíz szerepben hallottam. Amelia Grimaldi nehéz szerepét az amerikai szoprán, Rena Harms énekelte – jól, de a nagyon magas hangokon egy kicsit élesen. A tenor, Peter Auty (Gabriele Adorno) és a bariton, Roland Wood (Paolo) olyan stílusosan és olyan szenvedéllyel  énekeltek, mintha az olasz nyelvet használták volna.

Az angol kritikusok mindig dicsérik Edward Gardner, az Angol Nemzeti Opera fiatal zeneigazgatójának munkáját. Talán már máshol is dicsérik, mert az elmúlt hónapokban  New Yorkban, a Metropolitan Operaházban is vezényelt (Carmen, Don Giovanni). Az Angol Nemzeti Opera Zenekara és Énekkara mindig jól játszik és énekel, amikor Gardner vezényel. Azért, mert jó karmester? Vagy azért, mert ő a főnök? Nem hinném, hogy Gardner jobb vagy rosszabb a két londoni operaházban rendszeresen fellépő karmestereknél, akiknek egyike sem tűnik nagy muzsikusnak vagy igazán nagy egyéniségnek. A volt Covent Garden-igazgató, Bernard Haitink, vagy az időnként ott vendégszereplő Szemjon Bicskov színvonala ritkaság. És a budapesti Kovács János is ritkaságszámba menne…

Fotók: Mike Hoban / English National Opera